Szabó Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Laki mindenekelőtt egy olyan egységes és kivitelezhető gazdasági stratégiát kér számon a szocialistáktól, amelybe a párt ígéretei szervesen beleillenek. Van ilyen stratégia – mondhatnók Iljics után szabadon.

Induljunk ki mindenekelőtt abból, amiben vélhetőleg nem lesz vita liberálisok és szocialisták között: reális gazdasági stratégia célja nem lehet más, mint működőképes piacgazdaság megteremtése Magyarországon. Liberális gazdaságstratégák szerint ehhez nem kell mást tenni, mint privatizálni a versenyszférát, csökkenteni a vállalkozásokat sújtó közterheket, a közkiadások lefaragásával egyensúlyba hozni a költségvetést (vagy legalábbis csökkenteni a deficitet), és ezzel leszorítani az inflációt, a továbbiakban pedig békén hagyni a gazdaságot, és a piac kialakul magától. A szocialisták viszont mindezt elengedhetetlennek tartják ugyan, de úgy vélik, ebből még nem lesz piacgazdaság. Illetve lesz, ahogyan az angol gyep is magától lett olyan, amilyen, csak naponta kellett öntözni és hetente nyírni. Háromszáz évig. A szocialisták úgy gondolják, nincs az országnak háromszáz éve kivárni, míg a piacgazdaság spontán kialakul, így aztán az állam szerepe nem érhet véget azzal, hogy kivonul a versenyszférából; nagyon is aktív szerepet kell vállalnia a piacgazdaság lehető leggyorsabb kiépülése feltételeinek megteremtésében, illetve káros szociális mellékhatásainak tompításában.

A puha földet érés

Ezzel el is érkeztünk Laki egyik legsúlyosabb vádjához: az MSZP az MDF-hez és Közép-Európa baloldali utódpártjaihoz hasonlóan a kellemes átmenet populista ígéretével kíván szavazatokat gyűjteni. Nos, nem egészen. Az MSZP soha nem ígérte, hogy a piacgazdaság kiépítésének nem kell megfizetni az árát, soha nem követelte, hogy a szükséges intézkedéseknek ne legyenek kellemetlen mellékhatásaik. Azt azonban nem árt szem előtt tartani – noha a közgazdászok hajlamosak erről időnként megfeledkezni –, hogy a gazdaság szereplői emberek, akik nem szívesen veszik tudomásul, ha a piac kérlelhetetlen törvényei momentán az ő éhen halásukat diktálják. Az országnak égető szüksége van a külföldi tőkére, az pedig aligha fog idetódulni, ha napirenden lesznek az éhséglázadások. Az átalakulás szociális terheit tehát – ha azok egy bizonyos határt elérnek – nem a szocialisták szép lelke miatt, netán szavazataik gyarapítása végett kell mérsékelni, hanem azért, mert különben maga az átalakulás kerül veszélybe. Meglehet, ezt a bizonyos határt a szocialisták alacsonyabban vonják meg, mint a liberálisok, de talán éppen ezért szocialisták.

Mit tehet az állam?

A szocialisták felfogása szerint az említett kettős célt az állam egyebek (gazdasági törvénykezés, gazdasági diplomácia, normatív szabályozás stb.) mellett nagyarányú infrastrukturális beruházásokkal (út- és vasútépítés, telefonhálózat-fejlesztés, csatornázás, lakásépítés stb.) érheti el. Az ilyen beruházások (amelyek mellesleg bizony mind növelik a nemzeti vagyont!) az átlagosnál nagyobb élőmunkaigényük miatt jótékony hatással lehetnek a munkanélküliségre, az átlagosnál alacsonyabb importszükségletük miatt nem terhelik a külkereskedelmi mérleget, végül, de nem utolsósorban, az infrastruktúra fejlesztése alapfeltétele a külföldi tőkebeáramlás radikális növekedésének.

Ami a külföldi tőkét illeti, annak szocialista megítélése Laki szerint sajátos, hiszen nem örülnek annak, hogy több külföldi cég leállította az általa megvásárolt üzemben a termelést, így teremtve piacot saját, külföldön gyártott termékei számára. Félreértés ne essék: a szocialisták tisztában vannak azzal, hogy nincs „nyugodt” tőke, meg „karvaly”-tőke, csak tőke van, amely úgy viselkedik, ahogyan az az adott körülmények között számára a legracionálisabb. Ha tehát a hozzánk érkező külföldi tőke (egy része) több kárt okoz a magyar gazdaságnak, mint hasznot, akkor azért nem a külföldi tőkés a felelős, hanem a magyar kormány, amiért nem teremtett olyan körülményeket, amelyek között a külföldi tőkés másként használta volna fel tőkéjét.

Ismét csak elképzelhető, hogy a fent vázolt elképzelések a liberális felfogás hívei számára túlzottan etatisták, de, mint említettem, az MSZP nem liberális, hanem szociáldemokrata párt.

Ki a Mikulás?

Laki következő vádja, hogy a szocialisták minden társadalmi csoportnak kézzelfogható előnyöket ígérnek. Nem tudom, ez miért baj. Eleddig úgy tudtam, az SZDSZ is azt hirdeti, hogy a piacgazdaság ugyan elkerülhetetlenül fokozza a jövedelem- és vagyoni különbségeket, de a gazdasági növekedés megindulásával mindenki jól jár, legfeljebb lesznek, akik inkább, és lesznek (többen), akik kevésbé.

Mindeddig egyetlen SZDSZ-programban sem olvastam, hogy a cél az ország latin-amerikanizálása, ahol a nagy vagyonok kialakulásának ára a lakosság nagy részének teljes elnyomorodása. Azt sem igen tapasztaltam még, hogy az SZDSZ valamely politikai dokumentumában bármelyik társadalmi csoporthoz e szavakkal fordult volna: „Ti lesztek azok, akik az átalakulásnak csak a hátrányait fogjátok érezni, de ti dögöljetek meg!”

A másik kérdés, hogy beleillenek-e ezek az ígéretek a fent vázolt gazdasági elképzeléssorba. Úgy gondolom, bele.

Lehet-e munkát ígérni a munkanélkülieknek? Lehet. A fent említett infrastrukturális beruházások munkahelyeket teremtenek, ha pedig sikerül az inflációt leszorítani, és csökken a vállalkozásokra nehezedő állami elvonás jelenlegi horribilis aránya, a (bel- és külföldi) vállalkozók beruházási kedve megnő, és így is munkahelyek keletkeznek.

Lehet-e olcsó hitelt ígérni a vállalkozóknak? Lehet. A betét- és devizaállomány meglehetősen magas. Ha a költségvetés kiegyensúlyozásával eltűnik a hitelpiacról az állam (elsőként kielégítendő, mert legbiztosabban megtérülő) 200–300 milliárdos hiteligénye, a csökkenő kereslet óhatatlanul leszorítja a hitel árát.

Lehet-e a nyugdíjak szinten tartását ígérni? Lehet, ha az állami vagyon privatizációja során tisztes részt juttatunk a társadalombiztosításnak, hogy annak jövedelméből fedezhesse a kiadásokat.

Lehet-e tulajdont ígérni a munkavállalónak? Miért ne lehetne? Ezt tette az SZDSZ is, amikor a kárpótlási törvény vitájában 20 ezer forintos kárpótlást javasolt minden magyar állampolgárnak a privatizálandó állami vagyon terhére. Ez csak akkor populista demagógia, ha az MSZP ígéri, ha az SZDSZ, akkor nem?

Élénkítés?

Laki vádja szerint a szocialisták hajlanak arra, hogy felsorakozzanak a kormánypártok demagóg gazdaságélénkítő elképzelései mögé. Ezt két idézettel próbálja alátámasztani, azt sugallva, hogy ezek ellentmondanak egymásnak, amiről azonban szó sincs. „Nem a gazdaságot kell élénkíteni, hanem a fejlődőképes vállalatokat ösztönözni” – mondja Horn. Azaz: nem pénzt kell pumpálni a gazdaságba, hanem a fiskális terror enyhítésével lehetővé tenni, hogy azok a vállalatok, amelyek tevékenysége iránt van piaci kereslet, maguk rendelkezzenek jövedelmükkel, és így növekedhessenek. Békesi szerint pedig akkor lehet a növekedésre voksolni, ha a kormány garantálni tudja a plusz piacot, akár az EK-ban, akár az elveszett keleti piacok visszaszerzésével. Hol itt az ellentmondás, és hol a demagógia?

Van-e tanulság?

Ezek tehát a szocialista párt Laki által kifogásolt gazdasági elképzelései. (Azt, hogy a társadalomban erősödő nosztalgia érezhető a Kádár-rendszer viszonylagos biztonsága és jóléte után, ami persze igaz, továbbá, hogy a szocialisták igyekeznek kihasználni, hogy az Antall-kormány kétéves tevékenységének köszönhetően a közvéleményben egyre fényesebbé válik az első és eleddig utolsó szocialista kormány féléves működésének emléke, ami viszont érthető, nem sorolnám a szocialista gazdasági elképzelések legtámadhatóbb elemei közé.) Ezek azok az áthidalhatatlan szakadékok, amelyek miatt TGM pillanatnyilag nem lát lehetőséget a két párt közötti együttműködésre, és amelyek miatt Laki így kényszerül zárni sorait: „Populista programok és a későkádári korszak nosztalgiájának terhét aligha vállalhatjuk.”

„Ha két párt elképzelései a politika minden lényeges kérdéséről megegyeznek, akkor ezeknek a pártoknak nem együttműködni kell, hanem egyesülni. Együttműködni olyan pártok szoktak, amelyeknek programjaiban vannak közös elemek, az eltérő pontokon pedig kompromisszumot tudnak kötni.” Ezt Pető Iván mondta az angyalföldi liberális klubban. A fentiekből is kiviláglóan az MSZP gazdasági elképzelései több ponton jelentősen eltérnek az SZDSZ-éitől, de nem látom, miért ne lehetne az eltérő pontokon kompromisszumot kötni, ha együtt akarunk működni. Ha akarunk…

Megítélésem szerint ugyanis erről van szó. Az MSZP és az SZDSZ viszonyában valóban fordulat állott be, de ez a fordulat nem elsősorban a szocialisták szegedi kongresszusához vagy nyilvánosságra került gazdasági elképzeléseihez köthető, hanem a békéscsabai és a kisbéri időközi választásokhoz. Kényelmes dolog együttműködni egy olyan párttal, amely választásokon megbízhatóan „hozza” a szavazatok 10%-át, de kényelmetlenné válik a dolog, ha ehelyett elkezdi a szavazatok 30, illetve 70%-át megszerezni. Az ilyen párt könnyen vérszemet kap a sikertől, elszemtelenedik, mint annak idején Berija, és ahelyett, hogy örülne, amiért „beveszik” a csapatba, esetleg megpróbálja saját elképzeléseit érvényesíteni. Jobb az ilyesmit elkerülni, és másik partner után nézni. Ott van például a KDNP. Igaz, gazdasági elképzeléseiknél még a Grósz-kormány politikája is százszor liberálisabb volt (tessék csak elolvasni a KDNP gazdasági bizottságának javaslatairól Szakolczay György ismertetését a Népszabadságban!), viszont nem nyernek időközi választásokat, a közvélemény-kutatási adatok szerint nem előzik meg népszerűségben az SZDSZ-t, és koalíciós partnerként bebizonyították, hogy egy-két miniszteri tárcáért cserébe engedelmesen és feltételek nélkül megszavaznak mindent. Úgyhogy vesézzük csak ki gyorsan a szocialisták gazdasági programját, hátha belecsúszott néhány gazdaságilag vitatható, azóta talán meg is haladott pont.

Bizony, barátaim. Erős a gyanúm, hogy Laki Mihály cikkének egymondatos tanulsága sokkal előbb elkészült, mint az azt alátámasztani hivatott két és fél oldalas gazdasági elemzés.

Akkor meg ki folytat itt demagóg politikát?

(A szerző matematikus, az MSZP Országos Választmányának tagja)

* A Beszélő szerkesztői semmi effélét nem állítottak. Ellenkezőleg: az együttműködés-egyeztetés például a 2/3-os törvények meg- vagy leszavazása ügyében nagyon is kívánatos volna. Arról pedig, hogy mi lesz a választás után, senki sem nyilatkozott. A Beszélő csak az „ellenzéki koalíció” elsietett tervét kifogásolta, méghozzá azért: 1. mert jelentős különbségeket látott az MSZP programja (különösen gazdasági programja) és politikája, valamint a liberális pártoké között; 2. mert ezt a koalíciót sem a Fidesz, sem az MSZP választott, tehát feltehetőleg a többséget képviselő vezetése nem szorgalmazta. (Lásd erről: Ellenzéki Kerekasztal, Beszélő, 1992. március 7.) Elnézést a közbeszólásért. – A szerk.

• Vita