Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Az egyik és kevésbé jelentős, hogy a szombati lapok közölték a legújabb váltócsalási ügyet. A Merkantil Bankban fedeztek föl csekély háromszázmillió forint összértékű váltót. De egy „fontosabb” hír is megjelent.

„Hogyan adjunk el alkoholszondát?” A Népszabadság ezzel a címmel közölte azt az MTI-hírt, amely – a megfogalmazás szerint – egy bűnbandáról, egy kft.-ről ad hírt. Az ügyben már le is tartóztattak egy üzletkötőt. Az MTI szerint a kft. bűne legalább kettős. Az alkoholszondát forgalmazó cég úgy ösztönözte az üzletmenetet, hogy az emberei megjelentek butikokban, autósboltokban, magángyógyszertárakban, alkoholszondát keresve, mint akik akár még ezer forintot is hajlandók lennének érte kifizteni. „Ezek után a kereskedők gyanútlanul rendeltek a szondából, a szállítmány megérkezett, a vevőket viszont azóta sem látták.” A másik vélhető bűnük az volt, hogy a gyártótól 28 forintért megvásárolt szondát 140–150 forintért adták tovább.

A hírről nekem inkább annak a meggymagosnak a két évtizedes története jut eszembe, aki a konzervgyár szemétdombjáról összeszedte a magokat, s jó pénzért eladta. Akkor Szabó László vezérletével uszító kampány kezdődött, az élelmes kertészt pedig több évre elítélték.

Persze szép kis árréshez jutott a kft., joggal dohoghatunk. De egy piacgazdaságban leginkább talán a fogyasztóvédő szervezetek és a versenyfelügyelet dolga lenne az ilyen haszonkulcsok elleni védekezés, s ez önmagában aligha kiáltana börtönért.

A rendőrség sajtótájékoztatója alapján közölt MTI-hírből nem derül ki teljesen egyértelműen, de úgy sejthető, hogy az álérdeklődök nem kötöttek szerződést a kiskereskedőkkel a szondák vásárlására. Ami azért is valószínű, mert nehéz föltételezni, hogy egy kiskereskedésben valaki többszázas tételt rendeljen. Akinek ennyire van szüksége, az már eleve a gyártóhoz fordul. Tehát az álvásárlók a kereskedőnek túlzottan nagy kárt nem okozhattak, hacsak ezek nem arról fantáziáltak, hogy ezentúl az autósok saját szonda megfújásával tudatosítják magukban, hogy ittak-e vagy sem. Még tízezer forintos nagyságrendű kárt is nehéz elképzelni.

Van, akit letartóztatnak, van, akit nem

A kft. „módszere” visszatetsző, s nem bánkódom, ha megkapják a magukét. Ami megdöbbent, az a bírósági tárgyalás előtti őrizetbe vétel, s a bűnbanda minősítés e legfeljebb egy-két milliós összértékű manipuláció esetén. Nem tudom, feltételezhető volt-e a szökés, de az „ismételt elkövetést” egy, a módszerről szóló sajtótájékoztató önmagában is jócskán akadályozhatta volna.

Elkedvetlenített tehát a gazdasági és a bűnügyi újságírás összefonódásának ez a példája. Felettébb veszélyes, ha a gazdasági hírekről eleve a bűnügyi tudósítások nyelvén kapunk (és adunk) információkat. Nem utolsósorban azért, mert ha ebben az esetben használjuk a bűnbanda kifejezést, marad-e használható fogalom mondjuk a négy nagyságrenddel nagyobb gazdasági manipulációkra?

Az alig tízmilliós alaptőkéjű gávavencsellői takarékszövetkezet csődje mögött minden jel szerint tudatos csalás állt. Emiatt ma már többen előzetes letartóztatásban is vannak. Az eset egyik nagy tanulsága az volt, hogy miután a takarékszövetkezethez bankfelügyeleti biztost neveztek ki, a szövetkezet elnökének még voltak olyan jogosítványai, hogy további százmillió forintnyi kárt okozhatott a szövetkezetnek (!). Többek között azért nyílt erre módja, mert a Bankfelügyelet nem tette közzé, hogy biztost nevezett ki. A nyomozás már jó ideje a főbb gyanúsítottak előzetes letartóztatása mellett folyik. Talán nem véletlenül…

Vajon a mostani bankbotrány esetében a három bankfelügyeleti biztos kinevezése után ilyesmire nem nyílt lehetőség? S ha a bank vezetői s mások büntetőjogilag netán felelősségre vonhatók, akkor ebben az elképesztően szerteágazó ügyben nincs-e lehetőség arra, hogy bizonyítékokat eltüntessenek? Vajon mi indokolja, hogy a gyártónál 28 forintba kerülő szonda álvásárlóját őrizetbe kell venni, egy tízmilliárdos ügyben pedig erre nincs szükség?

Libalegelőmet egy Mogürtért!

A Világgazdaság legalább két hete (!) közölte, hogy a három bank csődjéről a tisztelt olvasó már mindent tud, amit tudni kell. Ehhez képest szinte minden nap hozott új információt. A legújabbat éppen a Világgazdaság és a HVG közölte, amellyel a három bank válságának középpontjába egyre inkább a Horkai László vezette Hunor (Magor) vállalkozói csoportot állítják. A sajtó érdeklődése nem véletlen, a Hunorról szóló információk zöme egy forrásból táplálkozik. (Részben e cikk is ugyanonnan merít, mint az előbb említett lapok. A különbség csak annyi, hogy ki mit tart fontosnak az információk közül, s miként értékeli azokat.)

1988-ban egymillió forintos alaptőkével alakították az első Hunor céget, amiből már 8-10 van. A HVG szerint családi vállalkozásról van szó, s talán ma már 8 milliárdnyi a vállalkozás vagyona. Jegyezzük meg, hogy legalábbis papíron. A Hunor-csoport két legújabb, nyilvánosságra került szerzeménye például a Pesti Hírlap és a 2,8 milliárdos alaptőkéjű Mogürt.

A Mogürtöt megszerző Hunor cég úgy emelte meg idén az alaptőkéjét 44 millió forintról 3,5 milliárdra, hogy az Eurohunor kft. alaptőkéjének egy részét „szívta át”. Figyeljük tehát az Eurohunort.

Tavaly év végén emelték meg a cég egymilliós alaptőkéjét. Nem aprózták el, rögtön több mint 4 milliárd forinttal. A december 27-én benyújtott apportlista szerint hortobágyi, sárvári és budapesti telkekből áll az apport. Három nap múlva egy módosított apportlistát nyújtott be az Eurohunor. A két értékes, Joliot Curie téri telek már nem szerepelt a listán. A többi igen, s az apport értéke is változatlan maradt, négymilliárd 17 millió forint, annak ellenére, hogy két ingatlannal kevesebbről volt szó.

Itt aztán megtapasztalhatjuk, milyen értékes a magyar föld. A tulajdoni lapok szerint agyaggödrökről, töltésekről, nádasról, halastóról, gyepről, erdőről, saját használatú utakról van szó. Az ingatlanértékelést maguk a tulajdonosok végezték, augusztus elejéig a cégbírósági iratok között nem szerepelt sem külső cég ingatlanértékelése, sem főkönyvelői ellenjegyzés. Bájos sajátosság az is, hogy – mint már említettük – az apportlisták 1991. december 27-ről és 30-ról valók, a sárvári ingatlanokat a tulajdoni lap bejegyzése szerint 1992. március 30-án szerezte meg az Eurohunor.

Mint a HVG megjegyzi, ezt az alaptőke-emelést csak a múlt héten jegyezte be a cégbíróság. De a Mogürtöt megszerző Hunor Holding kft. alaptőkéjét már ezt megelőzően az Eurohunor több mint 4 milliárdos alaptőkéjére alapozva emelték meg 3,5 milliárdra. A Hunor Holding ezzel vált szalonképes kérőjévé a Mogürtnek az Állami Vagyonügynökség számára.

Mindenesetre lapzártáig nem fizetett a Hunor a Mogürtért, az ÁVÜ-től ennyit lehetett megtudni. S hogy a Hunor milyen fizetési garanciát vállalt, azt szigorú üzleti titokként kezelik az állami vagyon védelmezői. Azt azonban több újság is közölte, hogy Horkai László egzisztenciahitelből igyekszik a vásárlás nagy részét finanszírozni.

Hacsak nincs még abból a milliárdos nagyságrendű hitelből, amit állítólag a Hunor-csoport az Ybl Banktól kapott – április–május során.

A költségvetés hitelezte az Ybl Bankot

Szárnyaló időszak lehetett ez a két hónap a bank életében. A Bankfelügyelet – saját bevallása szerint – ekkor már igencsak figyelte a bankot, amely ebben az időszakban is dinamikusan tovább növelte hiteleit, és folytatta a betétgyűjtést. Ez utóbbi nem utolsósorban a költségvetési szervek révén volt sikeres. A Magyar Befektetési Rt. két hónap alatt állítólag mintegy 350 millió forintnyi betétet helyezett el. Az állami részvénytársaság vezetője a bank felügyelőbizottságának korábbi tagja, a parlament gazdasági bizottságának MDF-es képviselője, Takácsy Gyula.

Becslések szerint a költségvetés 3,5 milliárd forinttal „ragadt benn” az Ybl Bankban. Lebuktak a költségvetési intézmények, fogalmaztak a napilapok, amikor kiderült, hogy betéteket helyeztek el, hiszen ehhez nem lett volna joguk. Meglehet, hogy mindez több milliárdjába kerül a költségvetésnek.

Mégsem teljesen jogos itt a lebukás kifejezés. Egyrészt mert a kormány számára nem lehetett titok, hogy a költségvetési intézmények kötnek ilyen üzleteket. Ha máskor nem, akkor tavaly, a lakásalap-kötvények kapcsán ennek ki kellett derülnie.

De azért sem lehet ezt lebukásnak nevezni (s ez nem a sajtó hibája), mert ez a kifejezés azt sugallja, hogy majd büntetés következik. Az előzmények alapján pedig erre aligha lehet számítani. Sokkal inkább az várható, hogy a költségvetési milliárdok elvesztéséért járó felelősségre vonás éppen annyival lesz enyhébb az alkoholszondával házalókénál, mint amennyivel nagyobb összegről van szó.

A költségvetési hiány költségvetési betétet finanszíroz

Az előjelek között most csak a Beszélőben is tárgyalt, honvédelmi letéti számlák esetét említjük. Wachsler Tamás és ennek nyomán az Állami Számvevőszék állítását, miszerint több milliárd forintot elrejtettek az elmúlt években a parlament s részben a kormány elől, lényegében senki nem tudta cáfolni. (Egy ideig a honvédelmi minisztérium próbálkozott ezzel, de csak hazugságokba bonyolódtak.)

A Számvevőszék szorgalmazta, hogy a felelősség megállapításáért a minisztérium indítson vizsgálatot. Mint ismeretes, ezt meg is tette a tárca, s egy határozott ejnye-bejnyével a maga részéről lezárta az ügyet. Még azt sem lehetett tudni, kik kapták a fejükre a barackot, az érintettek személyiségi jogaira hivatkozva. (Sajnálatos, hogy az állampolgárok személyiségi és egyéb jogaira kevéssé hivatkoznak olyankor, amikor költségvetési, közösségi pénzeket rejtenek, herdálnak el.)

Csak az nem téved, aki nem dolgozik, hangzik a rossz közhely. S ha ily mértékben bocsánatos cselekedet milliárdok eltitkolása, akkor ettől már csak egy lépés az ezzel kapcsolatos veszteségek megbocsátása is.

Az, hogy a költségvetési intézmények – szabályellenesen – milliárdokkal hitelezték az Ybl Bankot, újra fölveti a költségvetési intézmények finanszírozásának a kérdését. Magyarországon e szervek nem a már fölmerült költségek fedezésére, nem a konkrét számlák kifizetéséhez kapnak pénzt, hanem az éves költségvetés alapján megállapított összeg – általában időarányos – meghatározott részét utalják ki számukra, előre.

Tavaly év elején a költségvetési szerveknek az MNB-nél (tehát teljesen szabályosan) 27 milliárd forintnyi betétállománya volt. Ez 1991 végére elképesztő mértékűre nőtt. A betétállomány a legnagyobb novemberben volt, amikor meghaladta a 67 milliárd forintot. (Év végére csökkent az összeg, egyebek között azért, mert 17 milliárd forintot áttették a költségvetés forgóalapszámlájára.) Ez a betétnövekedés azt is jelenti, hogy a költségvetés hiánya részben ezt finanszírozta. Idén, ha nem is a tavalyi mértékben, de tovább nőtt ez az összeg, fél év alatt 43 milliárdról 71 milliárdra.

Akkor is hatalmas összegről és emelkedésről van szó, ha jócskán árnyalja a képet, hogy a fenti összegeknek része az ÁVÜ még föl nem használt forintbetétje, illetve az úgynevezett adóbeszedési számla. Ez utóbbi aztán megoszlik a költségvetés és az önkormányzatok között. Mindezt figyelembe véve az ÁVÜ-t leszámítva a költségvetési intézmények betétállománya 1992 első félévében csökkent.

De a költségvetési intézmények finanszírozásának új, sokkal szigorúbb rendje a mai állapotokhoz képest így is több tízmilliárd forintnyi megtakarítást tenne lehetővé.

Egy ilyen rend kialakításához persze megengedhetetlen vétségnek kellene tartani azt, ha a költségvetési szervek elrejtenek pénzeket, s újra kellene gondolni a kormányon belüli hierarchiát is: a Pénzügyminisztériumnak sokkal nagyobb hatalmat kellene biztosítani. Egy új, a piacgazdaságokban bevált finanszírozási mód azt is jelenti, hogy a költségvetési intézmények csak a parlament és a kormány által meghatározott feladatokat hajthatnák végre, szigorú utólagos ellenőrzés mellett. (Erről többször írtunk e rovatban.) S ez aligha egyeztethető össze a költségvetési szervek mai vállalkozási hajlamával, azokat szigorúan el kellene választani az állami feladatoktól. Egy ilyen szétválasztás azonban roppant erős érdekeket sértene, azokét, akik az állami megrendelésekből húznak hasznot. Ha a költségvetési intézményeken belül eleve keveredik a közpénzekből történő állami feladat-végrehajtás a vállalkozásokkal, akkor még egy oly szigorú ellenőrzés is megoldhatatlan feladat előtt áll.

A Posta-maci találkozása a rendőrigazgatással

Évről évre – szerencsére – egyre nagyobb vita kíséri a folyó költségvetés elfogadását. A figyelem több mint indokolt, de a költségvetés csak részleges képet ad az állam gazdálkodásáról. Ma még hiányzik, hogy az állami vagyon változását komolyan szemmel tartsák. Ez a változás akár ellenkező előjelű is lehet, mint a költségvetésé, így ez utóbbiét más megvilágításba helyezheti.

Mindez arról a tervről jut eszembe, amit a rendőrségen dédelgetnek. A rendőrség irányítása már csak azért is nehézkes, mert részlegei szétszórva, több helyen, korszerűtlen épületekben működnek. A mai helyzet immáron tarthatatlan, szükség van egy rendőrigazgatási székházra. Ez helyet adhatna az Országos, a Budapesti és a Pest Megyei Rendőr-főkapitányságnak is, mint azt az ORFK-n megtudtuk. Egy ehhez szükséges beruházás értéke mintegy 6 milliárd forint.

Logikusan hangzik egy központi székház ötlete, de hogy szükség van-e rá, nem tudom, soha nem foglalkoztam ilyen kérdésekkel. Ezt döntsék el, akikre tartozik. De a kérdés az, hogy kik azok?

A dédelgett tervek szerint a Postabank finanszírozna egy ilyen beruházást, amiért a bank belügyminisztériumi, illetve egyéb állami kezelésben lévő ingatlanokat kapna cserébe, a beruházás befejeztével. Mint az ORFK sajtóosztályán közölték, a cserébe átadott ingatlanok között lenne az ORFK és a BRFK mai székháza is. A megoldás úgymond azért nagyon kedvező, mert nem igényel költségvetési forrásokat, tehát mintha ingyen lenne.

Ez azonban csak akkor állítható, ha az állam gazdálkodásában csupán a folyó kiadásokra figyelünk, s nem gondolkodnánk azon, hogyan változik az állam adóssága, az állam vagyona.

Az 1992-es költségvetés elfogadása során különösen nagy viták folytak arról, mi történjen a privatizációs bevételekkel. Az államadósság csökkentésére fordítsák, vagy a folyó költségvetés részesedjen belőle, avagy elkülönítve kezeljék, s meghatározott beruházásokat finanszírozzanak belőle. Pro és kontra nagyon sok érv elhangzott, s még folytatható is a sor.

Ezek a viták arról szóltak, hogy az állam bizonyos típusú bevételei mire fordíthatók. S ha egy nagy beruházás finanszírozását úgy oldanák is meg, mint a rendőrigazgatási székház esetében tervezik, tehát a finanszírozásért cserébe ingatlanokat adnak, ez gazdaságilag valójában nem különbözik attól, mintha az ingatlanokat eladnák, s a bevételből fedeznék a székház építését.

Legfeljebb a rendőrség pozíciója lényegesen erősebb akkor, ha „birtokon belül” van, azaz részben saját kezelésében lévő ingatlanok fejében épülne meg a központ.

Az építkezés esetleges indokoltsága s a mégoly nyomós érvek sem szolgáltathatnak azonban kellő alapot ahhoz, hogy egy ilyen beruházást pusztán kormányzati, vagy pláne belügyminiszteri jóváhagyással, parlamenti döntés nélkül lehessen megvalósítani. Arról nem is beszélve, hogy a nyilvánosság kontrollja éppenséggel segítheti az államot abban, hogy minél kedvezőbb üzletet kössön.

• gazdaság