Köllő János

Nyomtatóbarát változat

Mint elmúlt heti írásunkban utaltunk rá, az (induló) segély/bér arány Magyarországon nulláról hetven százalékra nőtt, gyökeresen átrendezve a munkavállalás, munkanélküliség és inaktivitás relatív jövedelmezőségét. A segély emelésének egyik jellegzetes következménye, hogy növeli a munkaerőpiac vonzerejét a munkaerőpiacon kívüli megélhetési stratégiákhoz (alkalmi munka, inaktivitás, otthoni munka, vállalkozás) képest. Ezért azt várjuk, hogy a regisztrált állástalanok nem kis része a munkaerőpiacon kívülről rekrutálódik. (Ebben a várakozásunkban megerősít a lengyel tapasztalat is: ott a teljes növekedés majdnem fele e forrásból származott 1991-ben.)

A hivatalos statisztikák szerint a magyar munkanélküliek elsöprő többsége munkahelyének elvesztése folytán került a regiszterbe. Ennek az adatnak nem tulajdoníthatunk különösebb jelentőséget, mert egyrészt nem tudni, mikor történt az állásvesztés, másrészt pedig tudni, hogy a zökkenőmentes segélyhez jutás szempontjából hasznos „elbocsátó” cédulát némi áldozat árán nem nehéz megszerezni. (A hivatalos jelentésekben szereplő több mint 90 százalék egyébként sem hihető, a 40–50 százalékos nemzetközi átlagot figyelembe véve.) A kérdés megítélésében ez az adat aligha nyújt fogódzót: helyesebb, ha „érdek nélkül” készült statisztikákból indulunk ki.

Azokban a megyékben, ahol a foglalkoztatottság szintje korábban alacsonyabb volt, általában magasabbra emelkedett a munkanélküliség. Az északi iparvidéket – ahol a keresleti oldal szerepe kiemelkedően fontos volt – megkülönböztetve egészen szembeszökő a két változó kapcsolata.


Természetesen felmerülhet, hogy látszólagos korrelációról van szó, hogy valamely külső ok egyidejűleg vezetett alacsony részvételi arányhoz és magas – de a keresleti oldalról kiinduló – munkanélküliséghez. Az inaktív népesség és a munkanélküliség közötti kapcsolat azonban a legkülönfélébb keresleti oldali tényezők (ipari és építőipari termelés és létszámváltozás, beruházások stb.) figyelembevétele után is erőteljesnek mutatkozik. További ellenvetés lehetne, hogy a nyers participációs rátát csökkentheti a fiatalok és öregek magas aránya is: ám ugyanez a munkanélküliségi rátát éppenséggel lefelé torzítaná. Végül felvethető, hogy a helyi foglalkoztatást a megyehatáron átlépő ingázás (egyenlege) is befolyásolja: ezt jobb híján csak úgy tudtuk figyelembe venni, hogy Pest megyét figyelmen kívül hagytuk.

Bár e cikksorozat terjedelmi és műfaji korlátai nem teszik lehetővé a kérdés beható elemzését, s a következtetés itt és most elsietettnek tűnhet, mégis megkockáztatnám: mindez legalábbis nem cáfolja, hogy a munkanélküliség növekedésében nemcsak a termelés visszaesésének, az elbocsátásoknak – általában a kereslet visszaesésének – volt fontos szerepe. Az adatok arra utalnak, hogy a segélyezés bevezetése kiváltott egyfajta „jogosultsági hatást”, és a korábban nem vagy nem rendszeresen dolgozó népesség köréből is sokakat vonzott a munkaerőpiacra, illetve a segélyfizető pénztárakhoz. Számítási kísérleteim szerint az egy százalékkal nagyobb 1990 eleji inaktív népesség 0,2–0,3 százalékkal magasabb (a népesség százalékában mért) munkanélküliséget valószínűsített 1991 végére. Megfordítva mindez azt is jelenti, hogy a regisztráltak számának drámai növekedése nem feltétlenül utal drámaian gyors szerkezetváltásra: e folyamat mögött legalább ilyen mértékben a segélyek vonzereje állhat.

Visszatérve az elmúlt héten alkalmazott csoportosításhoz: a kirívóan csalók száma valószínűleg nem igazán jelentős. A MüM Ellenőrzési Főosztálya által lebonyolított igen alapos és kampányszerű megyei ellenőrzések sem utalnak arra, hogy tömeges lenne a segély csalárd (munkavégzés melletti) igénybevétele. Az önkéntes munkanélküliség mértékéről behatóbb vizsgálatok hiányában sejtésünk sem lehet. A munkaerőpiacra be- vagy visszalépők száma viszont minden valószínűség szerint valóban magas, ez a magyar munkanélküliségnek fontos, el nem hanyagolható forrása.

(Következik: A Szolidaritás elégtelen Alapja)

• gazdaság