Skip to main content

7/XII. A „jogosultsági hatás”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Munkanélküliség


Mint elmúlt heti írásunkban utaltunk rá, az (induló) segély/bér arány Magyarországon nulláról hetven százalékra nőtt, gyökeresen átrendezve a munkavállalás, munkanélküliség és inaktivitás relatív jövedelmezőségét. A segély emelésének egyik jellegzetes következménye, hogy növeli a munkaerőpiac vonzerejét a munkaerőpiacon kívüli megélhetési stratégiákhoz (alkalmi munka, inaktivitás, otthoni munka, vállalkozás) képest. Ezért azt várjuk, hogy a regisztrált állástalanok nem kis része a munkaerőpiacon kívülről rekrutálódik. (Ebben a várakozásunkban megerősít a lengyel tapasztalat is: ott a teljes növekedés majdnem fele e forrásból származott 1991-ben.)

A hivatalos statisztikák szerint a magyar munkanélküliek elsöprő többsége munkahelyének elvesztése folytán került a regiszterbe. Ennek az adatnak nem tulajdoníthatunk különösebb jelentőséget, mert egyrészt nem tudni, mikor történt az állásvesztés, másrészt pedig tudni, hogy a zökkenőmentes segélyhez jutás szempontjából hasznos „elbocsátó” cédulát némi áldozat árán nem nehéz megszerezni. (A hivatalos jelentésekben szereplő több mint 90 százalék egyébként sem hihető, a 40–50 százalékos nemzetközi átlagot figyelembe véve.) A kérdés megítélésében ez az adat aligha nyújt fogódzót: helyesebb, ha „érdek nélkül” készült statisztikákból indulunk ki.

Azokban a megyékben, ahol a foglalkoztatottság szintje korábban alacsonyabb volt, általában magasabbra emelkedett a munkanélküliség. Az északi iparvidéket – ahol a keresleti oldal szerepe kiemelkedően fontos volt – megkülönböztetve egészen szembeszökő a két változó kapcsolata.


Természetesen felmerülhet, hogy látszólagos korrelációról van szó, hogy valamely külső ok egyidejűleg vezetett alacsony részvételi arányhoz és magas – de a keresleti oldalról kiinduló – munkanélküliséghez. Az inaktív népesség és a munkanélküliség közötti kapcsolat azonban a legkülönfélébb keresleti oldali tényezők (ipari és építőipari termelés és létszámváltozás, beruházások stb.) figyelembevétele után is erőteljesnek mutatkozik. További ellenvetés lehetne, hogy a nyers participációs rátát csökkentheti a fiatalok és öregek magas aránya is: ám ugyanez a munkanélküliségi rátát éppenséggel lefelé torzítaná. Végül felvethető, hogy a helyi foglalkoztatást a megyehatáron átlépő ingázás (egyenlege) is befolyásolja: ezt jobb híján csak úgy tudtuk figyelembe venni, hogy Pest megyét figyelmen kívül hagytuk.

Bár e cikksorozat terjedelmi és műfaji korlátai nem teszik lehetővé a kérdés beható elemzését, s a következtetés itt és most elsietettnek tűnhet, mégis megkockáztatnám: mindez legalábbis nem cáfolja, hogy a munkanélküliség növekedésében nemcsak a termelés visszaesésének, az elbocsátásoknak – általában a kereslet visszaesésének – volt fontos szerepe. Az adatok arra utalnak, hogy a segélyezés bevezetése kiváltott egyfajta „jogosultsági hatást”, és a korábban nem vagy nem rendszeresen dolgozó népesség köréből is sokakat vonzott a munkaerőpiacra, illetve a segélyfizető pénztárakhoz. Számítási kísérleteim szerint az egy százalékkal nagyobb 1990 eleji inaktív népesség 0,2–0,3 százalékkal magasabb (a népesség százalékában mért) munkanélküliséget valószínűsített 1991 végére. Megfordítva mindez azt is jelenti, hogy a regisztráltak számának drámai növekedése nem feltétlenül utal drámaian gyors szerkezetváltásra: e folyamat mögött legalább ilyen mértékben a segélyek vonzereje állhat.

Visszatérve az elmúlt héten alkalmazott csoportosításhoz: a kirívóan csalók száma valószínűleg nem igazán jelentős. A MüM Ellenőrzési Főosztálya által lebonyolított igen alapos és kampányszerű megyei ellenőrzések sem utalnak arra, hogy tömeges lenne a segély csalárd (munkavégzés melletti) igénybevétele. Az önkéntes munkanélküliség mértékéről behatóbb vizsgálatok hiányában sejtésünk sem lehet. A munkaerőpiacra be- vagy visszalépők száma viszont minden valószínűség szerint valóban magas, ez a magyar munkanélküliségnek fontos, el nem hanyagolható forrása.

(Következik: A Szolidaritás elégtelen Alapja)













Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon