Skip to main content

8/XII. A Szolidaritás elégtelen Alapja

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Munkanélküliség


A munkanélküli-segélyeket – mint ismeretes – a Szolidaritási Alapot tápláló munkáltatói és munkavállalói befizetések fedezik, illetve fedeznék. Az alap azonban krónikusan deficites, s a hiányt más megoldás híján (alapvetően) a költségvetésnek kell állnia, noha elvileg természetesen szóba kerülhetne a járulékok emelése is.

A járulékok mértékét  véleményem szerint súlyos műhiba folytán – a Foglalkoztatási Törvény szabályozza. Ez azt jelenti, hogy bármely változtatás egy összetett és bonyolult törvény módosításaként kerül az Országos Munkaerő-piaci Bizottság, majd az ÉT, majd pedig az Országgyűlés elé. Mi sem természetesebb, mint hogy „ha már úgyis terítéken van”, ki-ki beterjesztheti a maga jobbító javaslatait (vagy ordas rögeszmékben fogant hagymázos ötleteit). A Foglalkoztatási Törvény, megalkotása és majdnem egyhangú parlamenti elfogadása idején, konzisztens alkotásnak volt mondható. Egy-egy jobbító javaslat beillesztése, hát még a rögeszmések leszerelése hosszú és kemény munka – hónapokat vesz igénybe. Tökéletesen elegendő lett volna a törvényben a járulékok meghatározásának módjáról rendelkezni, s egy rövid, csakis a járulékkulcsokról rendelkező külön törvényt alkotni, amely azután gyorsabb eljárással is módosítható.

Persze ez így, ahogy van, olyan európaias. Csakhogy Európában a járulékkulcsok általános törvénybe illesztett szabályozása azért lehetséges, mert a munkanélkülisegély-rendszerek az éves befizetések egy-ötszörösére rúgó tartalékokkal működnek, vagy pedig a kormányzat vállal deficitfinanszírozási kötelezettséget. Ráadásul a munkanélküliség ritkán nő évi 7-8 százalékponttal. Nálunk az első megoldás szóba sem jöhetett, a másodikról pedig beszélni sem érdemes. Nagyon is elképzelhető viszont a járulékkulcsok mozgatása, ami azonban rövid távon gyakorlatilag megoldhatatlan. Hogy mi marad? A segélyek csökkentése, a jogosultak körének szűkítése, a folyósítási idő megkurtítása.

S ez talán önmagában nem is lenne értelem nélküli – még ha súlyosan érintene is vétlen embereket. A magyar segélyrendszer bőkezű a rövid távú munkanélküliekkel (de egyáltalán nem az a hosszú távúakkal), és semmiféle családi, jövedelmi vagy vagyoni szempont szerint nem differenciál, ami a nemzetközi összehasonlításban magas segélyeket tekintve nem áll összhangban gazdasági teljesítőképességünkkel. A baj ott kezdődik, amikor az átalakítás fő vagy egyedüli szempontja a költségvetési teher mérséklése, illetve a járulékkulcsok alacsonyan tartása. Jó példája volt az ilyen hűbelebalázs-reformnak a kötelező vállalati végkielégítés bevezetése. (Ami ellen jómagam a Beszélő hasábjain is agitáltam, hasztalan. Marad az elégtétel jó érzése: a megjövendölt visszásságok valóra váltak.)

Nem kétséges, hogy a munkanélkülisegély-rendszert a legrövidebb időn belül meg kell reformálni, amint az Lengyelországban, majd ez év elején Cseh–Szlovákiában történt. A segélyekre kifizetendő összeg a munkanélküliség növekedése, valamint az infláció fékeződése miatt meredeken nő. (A felosztó-kirovó típusú társadalombiztosítási rendszereknek, amelyek a jelenlegi bérek adóztatásából fedezik a múltbeli bérek alapján meghatározódó kifizetéseket, nem tesz jót a csökkenő infláció.) Üdvös lenne, ha erre a reformra nem valamikor egy még újabb kárpótlási törvény és egy legeslegújabb szenzációs leleplezés között sebtiben kerülne sor, hanem a munkanélkülieket és az adófizetőket megillető kemény parlamenti munka eredményeképp.

(Következik: A hiperaktív foglalkoztatáspolitika)












Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon