Skip to main content

A Csömöri úttól a Filatori-gátig

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
avagy az „Atlanti-óceántól az Urálig”


Az Ipari Minisztérium és a Vagyonügynökség által felkért londoni James Capel befektetési tanácsadó iroda elkészítette a Videotonnal kapcsolatos anyagát, amely – talán nem véletlenül, hiszen az iroda egyik alkalmazottja, a Németh-kormány pénzügyminiszter-helyettese – egy kifejezetten magyar államapparátusi szemléletű anyagot írt, kb. 1400 oldalon (az összefoglaló „csupán” 300 oldal). Ennek lényege az, hogy nem javasolnák „egy külföldi érdekeltség nyakába sózni a magyar csődtömeget, hanem ehelyett a magyar gazdaság számára szereznének meg egy potenciálisan életképes vállalatcsoportot” (Világgazdaság, 1991. május 11.). Az állam segítő kezét nyújtaná, s erre rá kellene bírnia a fő hitelezőket is – ez utóbbiak igazi, de pillanatnyilag fel nem ismert hosszú távú érdekeire apellálva. A cél a csődeljárás elkerülése, pénzügyminisztériumi hatáskörbe utalása - egyébként teljesen törvényellenesen – a vállalat egyidejű „átszervezése” mellett. Ezt az Ipari Minisztérium által kinevezett miniszteri biztos vezetné.

Eddig a javasolt megoldás ismerős, évtizedekig bizonyítottan hatástalan eljárási módra emlékeztet: a nagyvállalatot kivonnák a törvényes szabályozás alól, és a piac farkastörvényei helyett a felső irányító szervek döntenének a sorsáról (régebben az Ipari Minisztérium, Állami Tervbizottság, Gazdaságpolitikai Bizottság stb., most a Vagyonügynökség, a Pénzügyminisztérium és ugyancsak az Ipari Minisztérium stb.).

Ami ezután következik, az már elüt a megszokott sémáktól: James Capel a Videoton részenkénti értékesítését tartja járható útnak, szemben azzal az ellenkoncepcióval, ami a Videoton vezetéséhez illetve a francia konzorcium javaslatához kötődik. Eszerint a francia cég többségi részesedést szerzett volna a Videoton egészében. A napilapok a Videoton felsőbb vezetésének hatalomátmentéseként interpretálják az eseményeket, hangsúlyozzák a francia konzorcium totális ismeretlenségét és/vagy kétes hírét, és célozgatnak a cég bizonytalan pénzügyi hátterére.

A két egymásnak látszólag teljesen ellentmondó koncepció valójában nem is áll túlságosán távol egymástól. Mindkettő a csődöt, a felszámolási eljárást szeretné elkerülni, központi, felső szintű – azaz kézivezérlésre számít, egyrészt az „átszervezés”, illetve a szervezetátalakítás kérdésében, másrészt az adósságleírás koordinációjában. A „francia megoldás” nem is annyira a potenciális vevő fizetőképességén bukott meg, mint a Videoton egyik fő hitelezője, a Magyar Hitelbank magatartásán, mellyel az egyébként senkit semmire sem kötelező előszerződés megkötését megakadályozta. Az MHB kénytelen – akár tetszik, akár nem – tulajdonossá válni a Videotonban, és bizonyosan több milliárd forintot bukik az ügyön. Ez történne egyébként a Capel-féle megoldásban is, bár erre nem tettek konkrét javaslatot. Ha a francia konzorcium megszerezhette volna a többségi részesedést, az MHB kisebbségbe szorul, és bekövetkezett volna az a szintén nem példa nélküli eset, hogy az új tulajdonos úgy vinné csődbe a céget, hogy eközben a jövedelmet más csatornákon szivattyúzná ki. Ezzel a többi tulajdonos nemcsak hogy elesne a jövedelemtől tőkéje után, de tőkéje is leértékelődne. Az MHB – 9 milliárdos követelésével az egyik legnagyobb hitelező – ezért garanciákat és hosszú távú koncepciót várt a francia partnertől, és ennek hiányában megakadályozta a vételi akciót.

Ismerve a magyar privatizációs gyakorlatot, mindkét megoldásnak előfeltétele az, hogy új társaság alakuljon (ezt a francia javaslat a Videoton vezetésének segédletével végig is gondolta, míg a Capel – helyismeret hiányában – eddig nem jutott el). Ekkor volna ugyanis arra lehetőség, hogy a külső tulajdonos által behozott pénztőkével ki lehessen fizetni a hitelezőket (az APEH-et, Vámhivatalt stb.), illetve hogy erről a háttérben meg lehessen egyezni. Ellenkező esetben a hitelezők csődöt indíthatnak, és az egész eljárás kicsúszik az államapparátus, illetve a vállalat mostani vezetésének kezéből (a csődtörvény szerint az APEH-nak kedvezményezett helyzete van a kielégítés sorrendjében). Ha ugyanis a Vagyonügynökség privatizálja részenként a Videotont, a bevétel is hozzá folyik be, és nem a hitelezőkhöz. A bevétel túlnyomó része végső soron így is, úgy is az államkasszába folyna be, de nem mindegy, hogy milyen úton-módon.

Megállapíthatjuk, hogy a Vagyonügynökséget érdekli a legkevésbé a csődveszély, illetve annak elkerülése, tehát nem csoda, ha nem azonosul túlságosan a Capel véleményével, amely főleg az Ipari Minisztérium érdekeit fejezi ki. Az IM azonban kettős lelkű, hiszen a másik oldalon, ha a Capel javaslatát követi, csődbe viszi a Videotont – kivéve, ha rábírhatná a Pénzügyminisztériumot, hogy valamilyen módon az állami költségvetésből finanszírozza meg a szanálást. Erre azonban sem törvényes lehetőségek nincsenek, sem pedig különösebb szándék.

Az angol konzorcium egyébként 100 font ellenében még azt a jó tanácsot is adja, hogy szabaduljanak meg a Videoton mostani vezetőitől, akik gyors egymásutánban váltják egymást a társasággá szervezett vállalat élén. Vajon kik jönnek (jöhetnek) utánuk, és mennyi idő kell a helyismeret megszerzéséhez? Sem a Capel-tanulmány, sem a vállalatvezetés koncepciója nem ad jó támpontot ahhoz, mitől lesznek a Videotonnak eladható termékei…














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon