Lamberger Galina

Nyomtatóbarát változat

Az Ipari Minisztérium és a Vagyonügynökség által felkért londoni James Capel befektetési tanácsadó iroda elkészítette a Videotonnal kapcsolatos anyagát, amely – talán nem véletlenül, hiszen az iroda egyik alkalmazottja, a Németh-kormány pénzügyminiszter-helyettese – egy kifejezetten magyar államapparátusi szemléletű anyagot írt, kb. 1400 oldalon (az összefoglaló „csupán” 300 oldal). Ennek lényege az, hogy nem javasolnák „egy külföldi érdekeltség nyakába sózni a magyar csődtömeget, hanem ehelyett a magyar gazdaság számára szereznének meg egy potenciálisan életképes vállalatcsoportot” (Világgazdaság, 1991. május 11.). Az állam segítő kezét nyújtaná, s erre rá kellene bírnia a fő hitelezőket is – ez utóbbiak igazi, de pillanatnyilag fel nem ismert hosszú távú érdekeire apellálva. A cél a csődeljárás elkerülése, pénzügyminisztériumi hatáskörbe utalása - egyébként teljesen törvényellenesen – a vállalat egyidejű „átszervezése” mellett. Ezt az Ipari Minisztérium által kinevezett miniszteri biztos vezetné.

Eddig a javasolt megoldás ismerős, évtizedekig bizonyítottan hatástalan eljárási módra emlékeztet: a nagyvállalatot kivonnák a törvényes szabályozás alól, és a piac farkastörvényei helyett a felső irányító szervek döntenének a sorsáról (régebben az Ipari Minisztérium, Állami Tervbizottság, Gazdaságpolitikai Bizottság stb., most a Vagyonügynökség, a Pénzügyminisztérium és ugyancsak az Ipari Minisztérium stb.).

Ami ezután következik, az már elüt a megszokott sémáktól: James Capel a Videoton részenkénti értékesítését tartja járható útnak, szemben azzal az ellenkoncepcióval, ami a Videoton vezetéséhez illetve a francia konzorcium javaslatához kötődik. Eszerint a francia cég többségi részesedést szerzett volna a Videoton egészében. A napilapok a Videoton felsőbb vezetésének hatalomátmentéseként interpretálják az eseményeket, hangsúlyozzák a francia konzorcium totális ismeretlenségét és/vagy kétes hírét, és célozgatnak a cég bizonytalan pénzügyi hátterére.

A két egymásnak látszólag teljesen ellentmondó koncepció valójában nem is áll túlságosán távol egymástól. Mindkettő a csődöt, a felszámolási eljárást szeretné elkerülni, központi, felső szintű – azaz kézivezérlésre számít, egyrészt az „átszervezés”, illetve a szervezetátalakítás kérdésében, másrészt az adósságleírás koordinációjában. A „francia megoldás” nem is annyira a potenciális vevő fizetőképességén bukott meg, mint a Videoton egyik fő hitelezője, a Magyar Hitelbank magatartásán, mellyel az egyébként senkit semmire sem kötelező előszerződés megkötését megakadályozta. Az MHB kénytelen – akár tetszik, akár nem – tulajdonossá válni a Videotonban, és bizonyosan több milliárd forintot bukik az ügyön. Ez történne egyébként a Capel-féle megoldásban is, bár erre nem tettek konkrét javaslatot. Ha a francia konzorcium megszerezhette volna a többségi részesedést, az MHB kisebbségbe szorul, és bekövetkezett volna az a szintén nem példa nélküli eset, hogy az új tulajdonos úgy vinné csődbe a céget, hogy eközben a jövedelmet más csatornákon szivattyúzná ki. Ezzel a többi tulajdonos nemcsak hogy elesne a jövedelemtől tőkéje után, de tőkéje is leértékelődne. Az MHB – 9 milliárdos követelésével az egyik legnagyobb hitelező – ezért garanciákat és hosszú távú koncepciót várt a francia partnertől, és ennek hiányában megakadályozta a vételi akciót.

Ismerve a magyar privatizációs gyakorlatot, mindkét megoldásnak előfeltétele az, hogy új társaság alakuljon (ezt a francia javaslat a Videoton vezetésének segédletével végig is gondolta, míg a Capel – helyismeret hiányában – eddig nem jutott el). Ekkor volna ugyanis arra lehetőség, hogy a külső tulajdonos által behozott pénztőkével ki lehessen fizetni a hitelezőket (az APEH-et, Vámhivatalt stb.), illetve hogy erről a háttérben meg lehessen egyezni. Ellenkező esetben a hitelezők csődöt indíthatnak, és az egész eljárás kicsúszik az államapparátus, illetve a vállalat mostani vezetésének kezéből (a csődtörvény szerint az APEH-nak kedvezményezett helyzete van a kielégítés sorrendjében). Ha ugyanis a Vagyonügynökség privatizálja részenként a Videotont, a bevétel is hozzá folyik be, és nem a hitelezőkhöz. A bevétel túlnyomó része végső soron így is, úgy is az államkasszába folyna be, de nem mindegy, hogy milyen úton-módon.

Megállapíthatjuk, hogy a Vagyonügynökséget érdekli a legkevésbé a csődveszély, illetve annak elkerülése, tehát nem csoda, ha nem azonosul túlságosan a Capel véleményével, amely főleg az Ipari Minisztérium érdekeit fejezi ki. Az IM azonban kettős lelkű, hiszen a másik oldalon, ha a Capel javaslatát követi, csődbe viszi a Videotont – kivéve, ha rábírhatná a Pénzügyminisztériumot, hogy valamilyen módon az állami költségvetésből finanszírozza meg a szanálást. Erre azonban sem törvényes lehetőségek nincsenek, sem pedig különösebb szándék.

Az angol konzorcium egyébként 100 font ellenében még azt a jó tanácsot is adja, hogy szabaduljanak meg a Videoton mostani vezetőitől, akik gyors egymásutánban váltják egymást a társasággá szervezett vállalat élén. Vajon kik jönnek (jöhetnek) utánuk, és mennyi idő kell a helyismeret megszerzéséhez? Sem a Capel-tanulmány, sem a vállalatvezetés koncepciója nem ad jó támpontot ahhoz, mitől lesznek a Videotonnak eladható termékei…

• gazdaság