Lamberger Galina

Nyomtatóbarát változat

De a sztrájk végül is megegyezés következtében elmaradt, a harci kedv lassanként átadta a helyét a beletörődés és tehetetlenség érzésének. A dolgozók úgy vélekednek, nem ők a hibásak a kialakult helyzetért, mégis ők kerülnek majd az utcára, míg a felelős vezetők százezres fizetést húznak, Mercedesszel járnak, és a budapesti gyárat feláldozva őrzik meg pozícióikat.

Egy vasasegység kilátásai

A részvénytársaság a Szerszámgépipari Művek vezetői számára kedvező feltételek között – a nagyvállalat budapesti gyáraiból – jött létre 1988 decemberében, megelőzve a társasági és az átalakulási törvény életbelépését. A fő részvényes, a SZIM holding mellett kisebb tőkével beszállt a vállalat két beszállítója, valamint a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalat és a legnagyobb hitelező, a Magyar Hitelbank is. A 400 millió forintos alaptőkét a holding természetesen elegendőnek, a vállalat gazdasági ügyvezetője és más dolgozói viszont egyöntetűen alulértékeltnek tekintik. Szokatlan módon – mondják – az indulótőkét felerészben készletek alkották, és csak negyedrészben gépek, 20 százalékban készpénz.

A gépek jelentős részét lízingkonstrukcióban bérlik a holdingtól (jelenleg mintegy 50 millió forint lízingdíjjal tartoznak is); a holding még az ingatlanok kezelői jogát sem vitte be a részvénytársaságba, tehát az ingatlanok után is bérleti díjat kell fizetni. A BSZ Rt. veszteségesen termel (1990-ben 400 millió forint veszteséget könyvelhet el, azt is alig 900 millió forintos termelés mellett), és közel 1 milliárd forintnyi adóssága van, ami jóval több, mint a vagyon és mint a 300 milliós kintlevőség.

A csődbe került részvénytársaság teljesen ki van szolgáltatva a többségi tulajdonos holding döntéseinek. A vagyonkezelő (egy novemberi közgyűlési döntés formájában) különleges jogkörrel – lényegében teljhatalommal – ruházta fel a BSZ Rt. igazgatóságának elnökét. Ő egyben a holding egyik vezérigazgató-helyettese is; elvonhat lényeges hatásköröket a gyári vezetőktől, és önállóan, akár a szervezeti és létszámkeretek fenntartásában érdekelt igazgatósági tagokkal szemben is dönthet radikális létszámleépítésekről (igaz, e keretek eddig is jócskán összeszűkültek).

Pedig a budapesti gyár alapvető érdeke a túlélés – jelenti ki az egyelőre még függetlenített vasas-szakszervezeti titkár. Mivel azonban a gyár társasági formában működik, jogilag függ a holdingtól, így a holding az ő kontójára hajthatja végre az „önkéntes” karcsúsítást a felszámolási eljárás keretében. A budapesti gyár jövőjét az pecsételi meg, hogy a holding magához akarja vonni és egy vegyes vállalatba bevinni a leginkább piacképes termékek gyártását (holott a gyártási jog a BSZ Rt.-é), jelentős tőkét rejtve el a hitelezők elől. Ennek fejében azt ígérte a többségi tulajdonos, hogy átvesz 100-150 dolgozót a részvénytársaság 4-500 alkalmazottja közül. Így viszont mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a gyár fennmaradása reménytelen. Ekkor hirdették meg a sztrájkot.

A szakszervezetnek tudomásul kellett vennie a csődhelyzetet, de tárgyalásokon sikerült megegyezni a munkaadóval. Megállapodásban rögzítették, hogy nem kerül sor elbocsátásokra a felszámolóbiztos kinevezéséig, addig viszont munkaellátási gondok esetén is fizetnek bért. Az elbocsátásokkal kapcsolatos kérdéseket (végkielégítés, korkedvezményes nyugdíjazás, átképzési támogatás, vállalkozási szándék támogatása, szociális segélyezés, a munkáltató által nyújtott kölcsönök törlesztése stb.) a dolgozók érdekeit figyelembe véve rendezik majd. Az egyezség szerint hozzájárulnak a szakszervezet működési költségeihez, és tudomásul veszik, hogy a szakszervezet külső szakértők bevonásával keresi a kiutat, és végzi érdekvédelmi tevékenységét.

Út a semmibe

A 60-as évek végétől tündöklő SZIM sikersorozata már a 80-as évek elején lezárult.

A vállalatot megkülönböztetett állami odafigyeléssel hozták kedvező helyzetbe (részt vehetett például minisztériumi célprogramokban), ritka példát teremtve arra, hogy a „kiemeltség” státusa exportképes kapacitásokat is eredményezhet. A 70-es évek első felében a SZIM kétszeresen is haszonélvezője volt a korszak tőkésimport-lehetőségeket megnyitó beruházási offenzívájának. A hazai felvevőpiacon korlátlan kereslettel számolhatott, de kijuthatott a nyugati piacra is a Technoimpex Külkereskedelmi Vállalat révén, amely széles körben értékesíthető szerszámgépeket ajánlott a külföldieknek a gépimport ellenértékéül. Később – már a 70-es évek végén – nyugati cégekkel kötött kooperációs és lincencvásárlási megállapodások alapozták és egyben erősítették meg kivételes külföldi sikereit.

A 80-as évek elején azonban Nyugaton kitört a dekonjunktúra, mégpedig teljesen függetlenül attól, hogy idehaza (’80 decemberében) a számítógép-vezérlésű szerszámgépek „nemrubel-viszonylatú csoportjának” fejlesztéséről határozott a központi bizottság. Csődbe ment az a nyugatnémet vállalat, amely a SZIM gépeit forgalmazta. Piaci stratégiát kellett váltani: a vállalat „átnyergelt” a szocialista piacokra, ahol óriási árnyereséggel értékesíthette viszonylag modern szerszámgépeit. Persze ezekhez az ügyletekhez is sok tőkésimportból származó alkatrészt kellett felhasználni, viszont a központilag jóváhagyott importkeret csak a szükséglet felét fedezte. A beszerzési nehézségek miatt hatalmas raktárkészletek halmozódtak fel, de – ahogy az már lenni szokott – mégsem sikerült kiküszöbölni az anyagellátás zavarait. A másik következmény az volt, hogy igyekeztek „kiváltani” a tőkésimportot, erőltetett és zsákutcás fejlesztésekbe fogtak tehát, olyanokba, amelyeknek hibái a termelés fázisában ütköztek ki. E fejlesztési irányt bíráló hangokat folyamatosan elhallgattatták, sőt részben emiatt – a gyári „ellenállási gócok” letörése végett – vonták össze ’83-ban a három budapesti gyárat.

A fordított piacváltás sikere sem bizonyult időtállónak a szocialista piacok 80-as évek végi összeomlásának tükrében. Az összeomlás szinte egyik pillanatról a másikra következett be. Az időközben részvénytársasággá alakult budapesti gyárak 1989-ben még 1,6 milliárdos értéket, 1990-ben viszont csak 850-900 millió forintnyit termeltek. Az „importkiváltó” irányzatú fejlesztések elvágták a vállalatot a Nyugattól, nincs remény a visszafordított piacváltásra.

Menekülési kísérletek

A részvénytársaság – a holdinggal karöltve – több frontot is megnyitott a piacvesztés és az annak következtében fenyegető pénzügyi összeomlás megakadályozására.

Már a részvénytársaság megalakulása előtt megkíséreltek létrehozni egy szovjet–magyar vegyes vállalatot, hogy szervezeti formába öntsék a szovjet-szocialista orientációt. A kísérlet nem járt eredménnyel. Új tőkéspiacok után is néztek, ám ahol találtak, ott igen kedvezőtlen áron tudtak csak eladni, és ez rohamosan, a piacratörés szokásos ráfizetésein túlmenően is megnövelte a veszteségeket.

A pénzügyi menekvés jegyében már ’83-ban eladtak egy budapesti telephelyet a három közül, a másik kettőt pedig ’90-ben egy telephelyre vonták össze, óriási költséggel, amit a részvénytársaság fizetett; az áttelepülés közben folyt a termelés, elképzelhetjük, milyen körülmények között. Mindezzel ráadásul nem is sikerült számottevő termelésiköltség-csökkentést elérni, mivel nem a legkedvezőbb infrastrukturális adottságú telephelyre költöztek. A legelőnyösebb telephelyen a holding érdekeltségébe tartozó nyugatnémet vegyes vállalat székel. Közben jelentős létszámleépítésekre is sor került. 1988 végén, az rt. megalakulásakor 960 fő dolgozott a cégnél, ’90 elején 850 fő, ’91 elején már csak 460 fő. Ebből menne át 100-150 fő a német vegyes vállalathoz, a többiekre elbocsátás vár.

A budapesti gyárat megpróbálták egy nyugati–magyar vegyes vállalatba bevinni, de a nyugati partner visszalépett. Különféle banki gyorssegélyekkel sikerült a gyárat pénzügyileg a víz felett tartani. De e sokirányú próbálkozás ellenére sem kerülhették el, hogy 1990 végén bejelentsék a csődöt.

Rekviem(?)

A részvénytöbbség, a gépek, sőt még az ingatlanok kezelői joga is a holdingé; így természetesen a többségi tulajdonos maga kezelte a visszavonulási utak sorompóit is. A piacait elvesztett egykori mamutvállalat töredékére zsugorodott össze. Már a 80-as évek elején – amikor a holding még nagyvállalati központ volt – megkezdődött a vagyonfelélés, amelynek során a SZIM megszabadult számos telephelytől, épülettől és más vagyontárgyaktól. Most a budapesti gyár van soron. Nem valószínű azonban, hogy a SZIM-központ spontán életben maradási kísérleteit sokáig tétlenül nézi még a Vagyonügynökség. Manapság könnyen megesik, hogy az erős állami vállalati holding helyébe az erős állam ül…

• gazdaság