F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

A főváros és a kerületek konfliktusáról írott cikkemmel (Beszélő, 12. szám) szándékosan vetettem szelet, így hát nem lepett meg, hogy vihart arattam. Szándékosan, mert úgy éreztem, hogy bizonyos dolgokat ki kell mondani még akkor is, ha nagyon kellemetlen igazságokról van szó. Egyvalamit azonban bizonyosan nem akartam: a demokratikus ellenzék veteránjainak előjogokat vindikálni. Mivel a cikkemre reagáló kerületi polgármestereken kívül egy közeli barátom is azzal vádolt meg, hogy írásomból „az alapító atyák és anyák” sértett gőgje árad, kénytelen vagyok világosabbá tenni álláspontomat.

A vád arra a megjegyzésemre épül, hogy az új kerületi polgármestereket egy évvel ezelőtt nem ismerte senki. Természetesen nem az ismeretlenség a baj. Sőt, minden pártnak, amelyik a demokratikus jelzőt kicsit is komolyan veszi, elemi érdeke, hogy biztosítva legyen a folyamatos utánpótlás, versenyre kényszerítve a már befutottakat, és megakadályozva egy belterjes elit kialakulását. Hogy ezt mennyire fontosnak tartom, azt szerencsére nem kell bizonygatnom. Elég föllapozni Kis Jánossal készített interjúmat (Beszélő, 1990. 42. szám), amelyben igen erőteljesen kértem számon a pártelnökön, hogy az SZDSZ miért nem tett többet a versenyhelyzet megteremtése, a potenciális trónkövetelők menedzselése érdekében.

Az új arcok ellen tehát semmi kifogásom. Az inkriminált mondattal mindössze azt akartam mondani, hogy a kerületi polgármesterek túlnyomó többségét nem saját korábbi teljesítménye, hanem a választók pártalapon megelőlegezett bizalma juttatta új pozíciójába. Ehhez képest némelyikük magatartásában túlságosan hamar bukkant fel a kritikátlan önérvényesítés és a vegytiszta hatalmi szempontok előtérbe helyezésének igyekezete. Ezért bátorkodtam kritikával élni. Számomra ugyanis az új arc nem önmagában való érték. Urambocsá, az is érdekel, hogy milyen. Sőt, az is, hogy milyen arculatot kölcsönöz az önkormányzatnak.

Lévay Levente felszólításának engedelmeskedve készséggel követem meg mindazokat, akikre nézve megállapításaim nem érvényesek, noha a kifogásolt cikk sem róluk szólt. Arról azonban továbbra is meg vagyok győződve, hogy azoktól, akikről szólt, nem kell bocsánatot kérnem. Lévay Leventét sajnálattal bár, de kénytelen vagyok az utóbbiak közé sorolni, mert eddigi teljesítményéhez képest túl sokszor tapasztaltam nála a kelletekorán kifejlődött hatalmi gőg különféle megnyilvánulásait.

Egy pillanatig sem állítom, hogy a kerületek kontra főváros konfliktus elmérgesedéséért nem terheli súlyos felelősség az SZDSZ parlamenti frakcióját (paktum, önkormányzati törvény, majd a nem egyeztetett módosító javaslatok benyújtása a fővárosi törvénytervezethez), az SZDSZ vezetését (csak az utolsó utáni pillanatban szánta rá magát arra, amit már sokkal korábban meg kellett volna tennie), a fővárost (nem tekintette egyenrangú partnernek a kerületeket, és érdekeinek főként informális eszközökkel próbált érvényt szerezni). Mindez azonban nem menti föl azokat a kerületi polgármestereket, akiknek az volt az alapállása, hogy minél több hatáskör, minél több vagyon, annál nagyobb hatalom. Ha nem így lett volna, a frontok másképp alakulnak.

• Önkormányzat