Skip to main content

Veterángőg vagy neofita hatalmi mámor

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A főváros és a kerületek konfliktusáról írott cikkemmel (Beszélő, 12. szám) szándékosan vetettem szelet, így hát nem lepett meg, hogy vihart arattam. Szándékosan, mert úgy éreztem, hogy bizonyos dolgokat ki kell mondani még akkor is, ha nagyon kellemetlen igazságokról van szó. Egyvalamit azonban bizonyosan nem akartam: a demokratikus ellenzék veteránjainak előjogokat vindikálni. Mivel a cikkemre reagáló kerületi polgármestereken kívül egy közeli barátom is azzal vádolt meg, hogy írásomból „az alapító atyák és anyák” sértett gőgje árad, kénytelen vagyok világosabbá tenni álláspontomat.

A vád arra a megjegyzésemre épül, hogy az új kerületi polgármestereket egy évvel ezelőtt nem ismerte senki. Természetesen nem az ismeretlenség a baj. Sőt, minden pártnak, amelyik a demokratikus jelzőt kicsit is komolyan veszi, elemi érdeke, hogy biztosítva legyen a folyamatos utánpótlás, versenyre kényszerítve a már befutottakat, és megakadályozva egy belterjes elit kialakulását. Hogy ezt mennyire fontosnak tartom, azt szerencsére nem kell bizonygatnom. Elég föllapozni Kis Jánossal készített interjúmat (Beszélő, 1990. 42. szám), amelyben igen erőteljesen kértem számon a pártelnökön, hogy az SZDSZ miért nem tett többet a versenyhelyzet megteremtése, a potenciális trónkövetelők menedzselése érdekében.

Az új arcok ellen tehát semmi kifogásom. Az inkriminált mondattal mindössze azt akartam mondani, hogy a kerületi polgármesterek túlnyomó többségét nem saját korábbi teljesítménye, hanem a választók pártalapon megelőlegezett bizalma juttatta új pozíciójába. Ehhez képest némelyikük magatartásában túlságosan hamar bukkant fel a kritikátlan önérvényesítés és a vegytiszta hatalmi szempontok előtérbe helyezésének igyekezete. Ezért bátorkodtam kritikával élni. Számomra ugyanis az új arc nem önmagában való érték. Urambocsá, az is érdekel, hogy milyen. Sőt, az is, hogy milyen arculatot kölcsönöz az önkormányzatnak.

Lévay Levente felszólításának engedelmeskedve készséggel követem meg mindazokat, akikre nézve megállapításaim nem érvényesek, noha a kifogásolt cikk sem róluk szólt. Arról azonban továbbra is meg vagyok győződve, hogy azoktól, akikről szólt, nem kell bocsánatot kérnem. Lévay Leventét sajnálattal bár, de kénytelen vagyok az utóbbiak közé sorolni, mert eddigi teljesítményéhez képest túl sokszor tapasztaltam nála a kelletekorán kifejlődött hatalmi gőg különféle megnyilvánulásait.

Egy pillanatig sem állítom, hogy a kerületek kontra főváros konfliktus elmérgesedéséért nem terheli súlyos felelősség az SZDSZ parlamenti frakcióját (paktum, önkormányzati törvény, majd a nem egyeztetett módosító javaslatok benyújtása a fővárosi törvénytervezethez), az SZDSZ vezetését (csak az utolsó utáni pillanatban szánta rá magát arra, amit már sokkal korábban meg kellett volna tennie), a fővárost (nem tekintette egyenrangú partnernek a kerületeket, és érdekeinek főként informális eszközökkel próbált érvényt szerezni). Mindez azonban nem menti föl azokat a kerületi polgármestereket, akiknek az volt az alapállása, hogy minél több hatáskör, minél több vagyon, annál nagyobb hatalom. Ha nem így lett volna, a frontok másképp alakulnak.










Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon