lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Ha a polgármester közülünk való!

Erzsébetváros nem sorakozott fel annak idején a főpolgármester ellen. Az önkormányzati testület és a vezetők természetesnek vették és elfogadták, hogy döntéseiket összehangolják a fővárosi elképzelésekkel. A kerület szabad demokratái közül jó néhányan – látván más kerületek és a főváros viszályát – úgy gondolták, hogy az együttműködési készséget a polgármester szabad demokrata volta magyarázza: lám, helyesebb elkötelezett embert választani, mint „kívülről hozott” pártonkívülit. Mert a pártonkívülit nem köti semmiféle lojalitás a szabad demokratákhoz és a szabad demokrata főpolgármesterhez.

(A hipotézis egyébként nem igazolható: a főpolgármesterrel vagy az SZDSZ-frakcióval konfliktusba keveredett területi polgármesterek között vannak párttagok. Más kerületekben más szabad demokraták egyébként éppen a kívülről hozott polgármester megválasztásával magyarázzák a viszonylag zökkenőmentes működést: a dolgok azért mennek jól, mert nem a pártérdemek, hanem a személy megfelelése volt a kiválasztás fő szempontja. Igazából a polgármesterek, alpolgármesterek, önkormányzati képviselők pártonkívülisége vagy párttagsága aligha oka bárminek, legfeljebb a kialakult konfliktusok utólagos magyarázatára szolgál.)

Erzsébetváros Demszky választókörzete, Demszky győzelme a parlamenti választáson a kerület szabad demokratáinak személyes diadala is volt. Természetesen sokkal személyesebben kötődtek Demszkyhez főpolgármesteri minőségében is, mint az „átlagos” szabad demokrata, hisz úgy érezték, hogy politikai karrierje az ő szorgos munkájuknak is köszönhető. Ráadásul a testület olyan (szabaddemokrata-támogatású, de párton kívüli) alpolgármestert választott, aki képzettségénél, szakmai múltjánál fogva jól szót értett a főpolgármester stábjának nagy részével. Így született meg a kerületi lakáskoncepció, amely körül aztán mégis kitört a háborúskodás.

A városok rákfenéje, a lakás

A lakásgazdálkodás fordította szembe egymással a képviselőket, a kerület vezetőit, a lakosságot csakúgy, mint a XII. kerületben. Ami azt illeti, a városi lakásproblémának, kiváltképp a fővárosinak, de a fővároson belül is főleg a belső, igazán nagyvárosias, a századforduló táján sűrűn beépített és azóta alaposan tönkrement kerületeinek nincs konfliktusmentes megoldása. A belső kerületek lakásállománya az államosítás óta döntő részben állami, újabban önkormányzati tulajdon, de ez a vagyon köztudottan csődtömeg, fenntartása önmagában is tenger pénzt emészt fel. Ráadásul a lakosság a lakásállomány leromlásával párhuzamosan elszegényedő, elöregedő, tehát korlátozottan fizetőképes. Igen értékes telkeken – hiszen a cityben vagyunk! – jövedelmet nem termelő, csak pénzt nyelő ingatlanok és az önkormányzat nyomasztó felelőssége azért, hogy választópolgárai lakjanak, sőt lehetőleg javuló minőségben lakjanak. Ráadásul azok az ingatlanok, amelyek mégis jövedelmet hozhatnának, nem kerültek az önkormányzat tulajdonába. Erzsébetváros az Andrássy úti palotákkal és az alattuk lévő telkekkel Krőzus lenne, ha azok nem maradtak volna állami tulajdonban mint nagy alapterületű irodák.

Bérlakás-privatizáció a rendszerváltásban

A privatizációs elképzeléseknek volt (van) egy olyan vonulata – liberális közgazdászok is vallják –, amely szerint az állami vagyontól minél előbb kell megszabadulni. Vigye akárki, akármennyiért, akár ingyen, csak legyenek végre valódi tulajdonosok. Csak minél gyorsabban! Minden egyéb megfontolás csak fölöslegesen lassít, eredménye amúgy is bizonytalan. Persze az a jó, ha vagyonos tulajdonos akad, mert az ő keze alatt gyarapodik a jószág, de ha a tulaj szegény, akkor is elrendezi majd a dolgokat a piac. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy e nagyvonalú privatizációs koncepcióban az az elvtársi motívum munkált, hogy elsőnek mindenesetre a legjobb helyen lévő legjobb lakásokat vehessék magántulajdonba a jól pozicionált lakók, s jó emlékeket hagyjanak maguk után azoknak a körében, akik ezután következnek, megjegyezném, hogy nemcsak elvtársak gondolták így, és nemcsak nálunk. Ezért vagy azért: a fővárosi bérlakások bagóért kerültek a benne lakók tulajdonába, már ahol kerültek. Egész különböző értékű lakások közel ingyen, olyanok is, amelyekbe a bennlakó már százezreket beleölt, olyanok is, amelyikekbe nem. A rendszerváltás bizonytalanságában, amikor senki nem tudja, mi lesz a lakbérekkel, egyáltalán a bérleti viszonnyal, nagyon sokan szeretnék ilyen feltételek mellett megvenni a lakást. Még akkor is, ha nincs jövedelmi fedezete a karbantartásnak.

Szép dolog a gyors privatizáció, csakhogy a fővárosi lakásbérlők mögött ott sötétlik az a tömeg, amelyik csak szeretne lakásbérlő lenni. Velük mi lesz, ha elfogynak a bérlakások? És mi lesz a kis jövedelmű tulajdonosokkal, akik ragaszkodnak megszokott helyükhöz?

Az erzsébetvárosi önkormányzat megfelelő bizottsága – összhangban a főváros megfelelő bizottságának koncepciójával – olyan modellt igyekezett kidolgozni, amely több kérdést is megold egyszerre e sok közül, ám ebben a bennlakók vásárlási kondíciói jelentősen romlottak volna a korábbi gyakorlathoz képest. (Beszélő, III. évf., 16. sz.) Persze, hogy a várományosok élénken tiltakoztak. A tiltakozásnak „lakó-érdekképviselet” címén élére állt az MSZP, de csatlakozott hozzá a szabad demokraták egyik fele is, polgármesterestül. Nem csoda: azok, akik még nem vették meg a lakásukat, de meg akarják venni, a kedvezőtlenebb feltételeket iszonyú igazságtalanságnak érzik, ha egyszer tegnap ugyanolyan lakók, mint ők, jobb feltételekkel vásárolhattak. Mit érdeklik őket ehhez képest azok, akiknek még reményük sincs lakásra.

Politikai hasadás

Ekkoriban alakultak az SZDSZ platformjai. A felvilágosult koncepciókészítők felsorakoztak a Szabadelvű Kör mellé, s elhatárolták magukat a „radiszaditól”, amelyik elvtelen népszerűségre törekszik, s erre akarja rászorítani a választott képviselőket is. A „lakosság” nevében lázongók pillanatokon belül karanténban találták magukat: az elvi politikusok egyszerűen nem álltak szóba velük. Pedig a „lakosságpárti” lázadók egy része már hajlott volna a kiegyezésre. (Mások persze még jobban megvadultak.) A veszekedés helyett mindkét tábor morálisan kezdte kétségbe vonni a másikat, korrupciós gyanúkat fogalmazott meg, a szabaddemokrata-elvek elárulásával vádolták egymást, de szigorúan külön körben. Egyik tábor élén a polgármester, a másik élén az alpolgármester. Egymással nem beszéltek, csak „felső kapcsolataikkal”, s a frakción kívül kerestek szövetségeseket. Az utolsó tragikomikus fejlemény: a kerületi csoport ki akarja zárni az alpolgármesteri frakció tagjait az SZDSZ-ből, a platformok és az ügyvivők megállapodásának arra a pontjára hivatkozva, mely szerint a szövetség elvárja tagjaitól, hogy a szabad demokrata polgármestereket támogassák. (Első nekifutásra ez nem sikerült, s nem azért, mert most a platformosok ajánlottak kompromisszumot, hanem azért, mert a lázadók kompromisszumkereső része szavazóképtelenné tette a csoportgyűlést.) A nagyon színvonalasan dolgozó képviselők közül nem egy a lemondását fontolgatja. A lakásokkal meg nem történik semmi, csak romlanak tovább. Az idő telik. Eltelt a mandátum fele.

• Önkormányzat