Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

A jugoszláviai belháború képtelensége ugyebár, hogy Szerbia segélyt kap az ENSZ-től azon a címen, hogy menekülteket fogad be. Sokakat foglalkoztat a kérdés: vajon nem egy rafinált taktikai lakosságcserét finanszíroz-e az UNO?

Szabadkán valamilyen magyar feliratot kerestünk a tájékozódást megkönnyítendő. Szerettük volna látni azt a rendőrhivatalt, ahol a hírek szerint tömegek várakoznak az egy útra szóló útlevélbetétre. Egy patikában kaptunk útbaigazítást. A bájos patikusnő és a készséges takarítónő egymás szavába vágva igazított el minket. A közben belépő és segítőkészen – de feltehetően szerbül – közbekotyogó hölgy felé gyilkos pillantásokat lövelltek. A rendőrség előtt éppen nem várakozott szinte senki. Így a palicsi tábor felé robogtunk. A falu elágazásánál rossz irányba fordulva előbb egy nemrég privatizált, természetszeretetre tanító iskolatáborba botlottunk. Itt is tartózkodnak korlátozott számban menekültek. Főleg családjuk vesztett gyerekek. Sőt, ebben a táborban főztek a nagy menekülthullám idején a szomszédságban felállított igazi menekülttábor lakóinak.

Ezt az átmeneti menedéket a festői palicsi autós kempingben alakították ki. Ha bárkinek a menekültek közül egyáltalán eszébe jutna, hogy ne csupán szétlőtt vagy egyszerűen csak elfoglalt otthonára, ki tudja, hol elveszített, élő vagy halott szeretteire gondoljon, akár még állatkertbe is mehetne, mert az is van a faluban. Első belépési kísérletünk csődöt mondott. A kapunál posztoló, magyarul majdnem tökéletesen beszélő rendőr közölte, hogy csak a szabadkai Vöröskereszt engedélyével látogathatunk. Az említett szerv magyar vezetője éppen svájci gyógyszerküldeményt fogadott a határon, de alig félórás várakozás után így is megkaptuk az engedélyező szavakat.

A tábor szerb vezetője udvariasan, készségesen, szinte barátságosan fogadott. Többször bátorított, hogy bármit kérdezhetünk, s a táboron belül nyugodtan fényképezhetünk is. Hogy miért jönnek a menekültek, először a nyilvánvalónak tűnő okra hivatkozott: ilyen a háború szörnyűsége, az emberek féltik az életüket. Aztán az ismételt és többféleképpen megfogalmazott kérdésre furcsa, másfajta válaszokat is adott. Ottilia afféle freudi elszólásnak nevezte, hogy ugye Szarajevóban a muzulmánok körülzárták a szerbeket. Körülöttük pedig szerb szabadcsapatok vonnak gyűrűt. Hát ezért lesz földönfutóvá a többi bosnyák. Érthető persze a boszniai haderő makacssága is. Pusztán ezzel a módszerrel érhetik el, hogy Szarajevó ne váljék a felhevült és erősebb ellenfél haragja nyomán a földdel egyenlővé.

Egyébként a tábor hangulata a körülményekhez képest békés. A Vöröskereszt és Vörös Félhold jelei virítanak az aktivisták trikóin. Ők látják el a tennivalókat. Szabadkáról érkező védőnők gondozzák a csecsemőket. A látogatásunk idején szolgálatban lévők mindketten magyarok voltak. Nagy hiány van a táborban bébiszerekben – pelenkában és egyebekben. Ezért napközben csak a hasmenéses gyerekeket csomagolják be. A gyógyszer is meglehetősen ritka kincs. A táborvezető panaszolja, hogy szerették volna felvenni a kapcsolatot a szegedi Vöröskereszttel, ez azonban csak Belgrád és Budapest közvetítésével volna lehetséges, de a magyar fél elzárkózása miatt nincs rá mód. Sajnálja, hogy az ilyen, kifejezetten humanitárius vonatkozású kérdésekbe is politikai megfontolások szivárognak be.

Ottlétünk alatt mintegy harminc–negyven menekült érkezett kisebb csoportokban. Többnyire a menetrendszerű autóbuszról szálltak le, annyi csomaggal, mintha üdülni indultak volna. A tábort, melyben eddig közel húszezer menekült fordult meg, tisztán tartják. Délutánonként néhány órára még meleg víz is van. Élelemben nem szenvednek hiányt, csak a gyógyszer és a tisztálkodási eszközök terén mutatkozik ínség.

A táborvezető búcsúzáskor reményének ad hangot, hogy a két szomszédos nép – mármint ők és mi – nem táplálunk majd egymás iránt ellenséges haragot, s hogy a jelenlegi szorultságban is késznek mutatkozunk az emberbaráti együttműködésre.

Visszatérve Szabadkára, kételyeink és formátlan gondolataink kibeszélésére és megvitatására vágytunk. Egy plakáton olvasható felhívás – „A megmaradás érdekében szavazz a VMDK jelöltjére!” – buzdítására keresni kezdtük az említett párt székházát vagy valamilyen irodáját. Magyar feliratú pékségbe, újságoshoz, közértbe és áruházba tértünk be érdeklődni. Sehol nem tudtak a szóban forgó pártról. Értetlen fejingatások vagy zavart vihogások tudatták: a lakosság meglehetősen apolitikus és tájékozatlan. Végül a városházán kötöttünk ki, melynek süket és csakis szerbül beszélő kapusa minden kísérletünkre azt hajtogatta, hogy a múzeum zárva (a földszinten valóban régiségeket állítottak ki). Egy jól szituált, kellemes hölgy, aki nem titkolta, hogy a közelmúltig kommunista volt, sietett segítségünkre, s kísért el először a VMDK irodájába, majd miután ott csak időnként van ügyelet, s éppen akkor senkit sem találtunk, megérttette a nyájas és halláskárosodott portással, hogy valakivel beszélni akarunk a városházán. A (VMDK-s, magyar) polgármestert ugyan elszalasztottuk, de Tóth Zoltánnal, a város külügyi felelősével sikerült néhány szót váltanunk. Ő maga sem volt teljesen tájékozott, mint mondta, éppen kéthetes szabadságról érkezett vissza, s ennyi távollét ilyen viszonyok között meglehetősen nagy idő. Elmondta, hogy a menekülttábort a város anyagi támogatása mellett voltaképpen a BM tartja fenn. Az útleveleket, melyek kiállítása vagy érvényesítése eddig az ő hatáskörükbe tartozott volna, a BM általuk sem pontosan ismert alkalmi hivatala állítja ki. A menekülésre késztetéssel kapcsolatos feltételezéseinket jó diplomáciai érzékkel nem tartotta kizártnak. A harcoló felek egymásra gyakorolt másfajta nyomáskényszere mellett nyilvánvaló a készülődés egy, a lehetőségekhez mérten egyneműbb utódállam megalkotására. A menekülők célja nem Magyarország. Nyugati vagy muzulmán államokba igyekeznének, ha nem záródnának be előttük a kapuk.

Kérdésünkre, hogy vajon átterjedhet-e a Vajdaságra is a háború, némi elmélyült töprengés után vendéglátónk azt a választ adta, hogy folyik az aratás és betakarítás. Míg azzal el nem készülnek, bizton számíthatnak az ingatag békességre.

Szabadkán rendőri és katonai járőrök cirkálnak. Autónk homokzsákokkal álcázott laktanya előtt suhan el. A határon átlépve még elnyargalunk a nagyatádi menekülttáborba. Ide is viszünk némi segélyt természetben és pénzben. Talán ennek köszönhető, hogy a tábor ügyeletes és meglehetősen rosszkedvű őre (akit felháborít, hogy a menekültek nem hajlandók sertéshúst fogyasztani, és szükségük végeztével nem egészségügyi papírt, hanem vizet alkalmaznak) egyáltalán beenged bennünket. A tábor teljesen megtelt. Sátrak felállításával bővítik a lehetőségeket. Élelmiszer akad, a felhívás nyomán segít, aki tud, a közelben lévő tsz legutóbb egy teljesen feldolgozott szarvasmarhát küldött. A kádból kiugrasztott rendészeti vezető készségesen körbekalauzol bennünket. Mutatja a nagyszerű klubhelyiséget is. Teljes kivilágítás, pingpongasztal és minden, amire egy szórakozni vágyó fiatalnak kedve lenne. Nem értem, miért tökéletesen üres a helyiség mégis. Miért a telefonfülke előtt tolong vagy hatvan ember, vonalra és a kedves hangjára várva?

• Belföld