Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Hályogkovácsmódszer lenne – hárított el Surján László miniszter, mikor aziránt érdeklődtem tőle, ugyan miért nem támogatja a lelkészek nyugdíjügyének rendezésére tett módosító javaslatomat a társadalombiztosításról szóló 1975. évi. II. tv. reparálása során.

Hogy indíványomat ennek ellenére fenntartottam, annak nem csupán az volt az oka, hogy a hályog eltávolítását még ilyen szögkovácsi szinten is fontosnak vélem, hanem felbátorított a kormány szakszerű előterjesztése, mely a nyugdíjra jogosító szolgálati idő figyelembevételénél nemes nagyvonalúsággal elnézett a „munkásmozgalomban eltöltött idő” fölött. De miért is nem jár öregségi és betegségi ellátás a papoknak? Szakszerűen valahogy úgy mondják, hogy nem rendelkeznek „biztosítási háttérrel”. Hogy közérthetőbb legyek, az elmúlt évtizedek elfogult állami propagandája nem győzte hangsúlyozni, hogy tevékenységük nem munka, már azt is hálásan kellett fogadni, hogy a lelkészek nem vonattak felelősségre közveszélyes munkakerülés címén (e sorok írója ezalól is kivétel volt egyszer munkássága egy tanulságos szakaszában). Idetartozik az is, hogy az egyházak nem rendelkeztek a jogi személyiséghez fűződő jogokkal, befizetésüket a társadalombiztosítás el sem fogadta – ehhez is az Állami Egyházügyi Hivatal hozzájárulása szükségeltetett volna, ő azonban nem kívánt e jogával élni.

Érdekesség, hogy a tb 1961-ig a szabadegyházak lelkészei befizetését elfogadta, mivel őket („szekták”) nem tekintette papoknak. Nyilván az ÁEH útmutatásai nyomán ezt a faragatlanságot az ún. történelmi egyházak lelkipásztoraival szemben nem engedhette meg magának. Őket elismerte lelkészeknek, de mint nem dolgozó személyektől a befizetést nem fogadta el. Végül az ÁEH oldotta meg Nagy Sándor-i suhintással a gordiuszi csomót. Hogy ne legyen a különféle felekezetek között torzsalkodás e kérdésében – a törvény is tiltja, hogy különbség tétessék közöttük –, körbemotoroztatták az egyházügyi rendőrséget, mely begyűjtötte az érintett lelkipásztorok munkakönyvét. Hitelt érdemlően így – törvényben megkívánt passzussal – ma egyetlen pap sem tudja „munkaviszonyát” igazolni.

Az idők változásával az ÁEH ébersége kissé meglankadt, vagy egyszerűen csak „szíve és füle megkövéredett”, ugyanis a fönt megnevezett törvény végrehajtási utasításában itt-ott lehetett némi rést találni, ahová a lelkészi tevékenység mint munka befért. Így például a rendelet 167. paragrafusa megengedte, hogy a szolgálati idő számításánál a lelkészként szerzett időt abban az esetben figyelembe lehet venni, ha az illető nem munkaszerű szolgálata előtt vagy után rendes munkával megszerezte a nyugellátáshoz minimálisan szükséges éveket. Így többen, legalábbis formálisan kivetkőztek (kedvelt tevékenység volt például a biztosítási ügynökösködés), az ÁEH megkönnyebbült sóhajjal törölte őket statisztikájából, de elnézte, ha mellesleg „társadalmi munkában” végezték pásztori ténykedésüket is. A többieket palástban temették, a szószékről emelték a koporsóba.

A szabadegyházakhoz tartozók most is másokat megelőzve találták meg a megoldást. A végrehajtási rendelet „külön szervezett iskolák, tanfolyamok hallgatóinak társadalombiztosítási ellátása” (427. paragrafus) cím alatt tartalmaz egy beszúrt megjegyzést arról, hogy ezt a rendelkezést kell figyelembe venni az egyházak keretein belül működő intézmények tagjainak társadalombiztosítási ellátása esetén is. Hogy miként lehet egy egyház egyszersmind önmaga keretein belül működő intézmény is, fel nem foghatom. De mit is várnak egy hályogkovácstól!?

Ám, hogy a tárgynál maradjak, a szabadegyházak a maguk mintegy tizenötmillió forintos nyugdíjkasszáját felajánlották a Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak, és megegyeztek, hogy a jövőben – miután a gyesre nem tartanak igényt – 33 + 10 százalékos járulék fizetése mellett megkapják lelkészeik számára az ellátást.

Talán ha a többi egyház is hasonlóan magába fordulva saját keretein belül intézményesülne, és még vissza nem kapott ingatlanjaiból valamiről a tb javára lemondana, akkor felemelhetné lelkészeit a tanfolyamon részt vevők kiváltságos világába.

Nos, ezen a helyzeten változtatott volna valamit javaslatom, mely a törvény 54. paragrafusában a különféle, nyugdíjra jogosító tevékenységek felsorolása között a lelkészi szolgálatot is megemlítette volna. Mint fentebb jeleztem, Surján miniszter úr nem támogatta az ötletet, ám ígéretet tett egy majdani új törvény születéséig a rendeleti szintű szabályozásra. Ezzel persze a papok nyugellátása ismét a kormány kegye lesz, és nem törvény adta jog.

És még valamit a szavazásról. Mert a miniszter rafinált „most nem támogatom”-ja ellenére négy szavazat híján a módosítás átcsúszott. Az MDF-ből is támogatták harmincan, az SZDSZ-ből két tartózkodás mellett 68-an, 21 kisgazda volt mellette, és 11 ellene. Az MSZP-ből (neve megörökíttessék!) Horn Gyula mellé állt, a többiek – Szűrös, Nyers és Hámori képviselőtársak tartózkodását kivéve – elvetették. Valamennyi jelen lévő Fidesz-honatya támogatta. A függetlenek közül például Németh Miklós mellette, Dénes János ellene szavazott. A miniszteri asztaltól Balsai, Für, Horváth, Keresztes, Nagy, Siklós, Surján urak nem és nem.

A kereszténydemokratákat majdnem elfelejtettem. Hatan mellette, nyolcan ellene, hárman tartózkodtak. Megvallom, kellemesen lepett meg ez a hat igen. Meglátják, más esetben lesz ez még több is!

• Belföld