Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Ősz van, ideiglenes napfény és nyugalom a nagytétényi református gyülekezet udvarán. A hatalmas jegenyék zörögnek csak, mintha az írásban leveleznének. Vagy ügyiratok közt kotorásznak?…

Az idén június 17-én, a vasárnap délelőtti istentiszteletre érkező atyafiak – köztük a nyolcvanhét éves templomépítő Szilágyi Miklósné is – lelakatolva találták az Istenháza valamennyi bejáratát. A Tökről érkező Juhász Levente lelkipásztor csaknem rosszul lett, de azután „felindította az Úrnak Lelke”, és egy keze ügyébe eső ásóval leverte az udvari bejárat lakatját. Tette ezt annak ellenére, hogy megtudta, az Anyaszentegyház akarata megőrzésének alkalmatosságát az ajtókon Egri Miklós esperes helyezte el.

A történet történelmi messzeségben kezdődik. Talán a tiszteletes édesapjánál, akit először 1946-ban vittek be az Andrássy út 60.-ba. Azután ez rendszeressé vált. Juhász Levente jól emlékszik ’57 karácsonyára, a tököli internálótáborból hóviharban hazabotorkáló édesanyjára, aki hiába álldogált órákig a kapuban, hogy férjét néhány pillanatra láthassa, dolgavégezetlen kellett visszafordulnia. Mondom, talán innen kellene kezdenünk a történetet. Így talán érthető lenne a beszélgetésünk alatt betoppanó idős házaspár kicsit bizalmatlan tekintete s fiuk vergődése, a kerékvágásba belezökkenésre való képtelensége. Körülöttünk az öt gyönyörű, fekete szemű gyermek s a férjét boldog s boldogtalan állapotában is támogató, szintén lelkész feleség. Három apró helyiségben laknak a parókia alagsorában. A lelkészlakásban az előd özvegye. Semmiképpen nem akar távozni, s ez – Juhász Levente szerint – tökéletesen megfelel a felsőbb egyházi vezetés elképzeléseinek.

Juhász Levente végzős teológusként került Tökre, hogy a megüresedett lelkészi állást betöltse. Úgy tapasztalta, hogy a gyülekezet különösen hajlamos a széthúzásra, s panaszaikkal gyakran fordulnak az egyházi hatóságokhoz. Neki is viszonylag hamar meggyűlt a baja egyes presbiterekkel. Valakit megintett a temetési szertartás alatti dohányzásért. Egy másik alkalommal kemény szavakkal, de gyanútlanul prédikált a hetedik parancsolat ellen, melyet valaki személye kipellengérezésének tekintett. Mindehhez járult egy zűrös kriptaügy. Valaki az egyház temetőjében lévő, még le nem járt bérletű sírkamrába akarta hozzátartozóját temettetni. A lelkipásztor intelmei ellenére holmi lézengő emberekkel a régi csontokat kihányatta. A munkások még egy cilindert is találtak, mit az egyik elvetemült munkás a fejére is illesztett. Valaki meglátta a dolgot, s hatalmas botrány kerekedett a sírgyalázásból. A falu bonyolult rokoni és érdekszövedékén átlátni képtelen lelkész a hívek, presbiterek és elöljárói között botladozva, naiv jóhiszeműséggel végül valamennyi tábor haragját magára zúdította. Mindezek tetejébe Juhász Levente még befogadott a gyülekezetbe néhány római-katolikus családot is. A különféle sértettek közös, jólirányzott csapása volt az az aggódó hangvételű levél, melyet a zsámbéki plébános intézett Berzétei László espereshez, arról tudósítva, hogy a töki reformátusok egy jelentős csoportja át akar térni katolikus hitre. Juhász Leventét azonnali hatállyal felfüggesztették. A töki és a zsámbéki református hívek többsége s lelkipásztoruk is több mint háromszáz aláírással megerősített, külön fellebbezést nyújtottak be. Válasz azonban soha nem érkezett.

1987 áprilisában úgy tűnt, a helyzet orvosolható. Dr. Tóth Károly püspök kihallgatáson fogadta Juhász Leventét, s hozzájárult, hogy a szerény anyagiakat kínáló, megüresedett nagytétényi lelkészi állást elfoglalja. Ahogy a Prédikátorok könyvének 12. része mondja: „A sűrű felhők ismét visszatérnek az eső után.” A lelkészlakás elfoglalhatatlan helyzete miatt s a megválasztást értelmetlenül halogató egyházi vezetés eljárásaira Juhász Levente egy-két alkalommal meggondolatlanul tapintatlan megjegyzéseket tett. Így a végre-valahára kitűzött választási ceremónia előtt, 1988 októberében az egyházközség kilenc tagja feljelentette papját. A tizenhárom vádpont között súlyos becsületsértő, gazdasági jellegű gyanúsítások is szerepeltek. Juhász Levente terjedelmes iratban cáfolta a vádakat, melyek tarthatatlansága nyilvánvaló lehetett, ugyanis a választás 1988. október 30-án annak rendje és módja szerint megtörténhetett. Komjáthy Aladár november 16-án átadta a működési engedélyt, de egy füst alatt egy fegyelmi eljárás megindításáról szóló határozatot is a lelkipásztor markába akart nyomni.

1989. június 12-én, hosszas csatározás után a Budapest Déli Református Egyházmegye bíróságának elnöksége Juhász Levente lelkipásztort Nagytétényben is felfüggesztette tisztségének gyakorlása alól. A lelkész szerint ebben komoly szerepet játszhatott a presbitérium egyik jegyzőkönyvének két megjegyzése, hogy tudniillik „az egyházi felsőbbség intézkedéseit törvénysértőnek tartja”, és hogy „az Ige bátorít minket arra, hogy ne engedjük ismételten latrok barlangjává lenni az Isten házát”. Az egyházközség hivatalos írásbeli fellebbezést jelentett be. Válasz mindmáig nem érkezett. Helyette Egri Miklós esperes megkísérelte támogatóival együtt a hivatalt átvenni. Meglepte és felbosszantotta azonban a presbitérium határozott ellenállása. „Mindez a nagytétényi templom előtt, az utcán zajlott le, mivel az Isten házába Jézus nevében bárki bemehet az Igét hirdetni, prédikációt tartani, de nem engedheti meg a gyülekezet annak megcsúfolását rágalmak és vádaskodások alapján hozott ítélet kihirdetésével. A gyülekezet Szent Maradékként a Kősziklára kívánja felépíteni lelki házát” – olvashatjuk a presbitérium 1990. február 25-én készült állásfoglalásában.

Juhász Levente nehéz ember. Teljességgel hiányoznak belőle a diplomáciában elvárt tulajdonságok. Ha belepillantunk levelezésébe, alig csodálkozhatunk püspöke és egyéb elöljárói ingerült és kérlelhetetlen haragján. A hangvétel ugyanis valóban egyedi. Ha fellapozzuk például azt a püspöknek és főrendeknek küldött, felfüggesztése tárgyában írott nyílt levelét, melyet a lelkipásztor mellett a gyülekezet elöljárói is aláírtak, ilyen sorokat találunk:

„Ezt a fajta levelezést a Gyülekezet nem kívánja folytatni, mert megíratott, hogy »a botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld, tudván, hogy azok háborúságokat szülnek« (2 Tim. 2:23).

Így az Ige alapján (paraiteomai = kerülni, visszautasítani) az irat tartalmát és az Önök magatartását a Gyülekezet visszautasítja.

A Gyülekezet előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a fenti számú irat többrendbeli hazugságot tartalmaz, amiket Önök sajátkezű aláírásukkal felelősen vállaltak. Márpedig megíratott: »se ne hazudjatok, és senki meg ne csalja az ő felebarátját« (3 Móz. 19:11), és: »ne hazudjatok egymás ellen, mivelhogy levetkeztétek amaz ó embert, az ő cselekedeteivel együtt« (Kol. 3:9), »ha meghalván a Krisztussal, megszabadultatok e világ elemi tanításaitól« (Kol. 2:20).

Az Egri Miklós esperes által felsőbb jóváhagyásra (utasításra?) elkövetett templombetörést és garázdaságot, Isten házának hat vasárnapon keresztüli lakat alatt tartásának tényét meg nem történtté tenni, a lelkipásztor és a gyülekezet nyilvános, sajtó útján történt megrágalmazását letagadni nem lehet. Jóllehet nem történt más, mint ami megíratott: »Óh, Isten, pogányok jöttek be örökségedbe, megfertőztették szent templomodat« (Zsolt 79:1).

Amennyiben Önök komolyan veszik hitüket, eljönnek Nagytéténybe megkövetni a Gyülekezetet, és az ige szerint cselekszenek; »Pál pedig monda nékik: Megvesszőztek minket nyilvánosan, ítélet nélkül, holott római emberek vagyunk, és tömlöcbe vetettek: és most alattomban akarnak bennünket kiküldeni? Nem úgy, hanem jöjjenek ők maguk és vezessenek minket« (Csel. 16:37).

Önök egy református egyházkerületet képviselnek, Krisztusra figyelő emberek nevében nyilatkoznak. Figyelmeztetnünk kell Önöket arra, hogy »Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus névét vallja« (2 Tim. 2:19)!

A különféle tanácsadókra hallgatva gondoljanak felelősen a – sokszor – jóhiszemű munkatársaikra, beosztottaikra, akikre minden félrevezetettségük ellenére érvényes az Ige: »Amely uralkodó a hamisságnak beszédeire hallgat, annak minden szolgái latrok«, hogy ez Igének a párja is megszólíthassa Önöket: »Amely király hűségesen ítéli a szegényeket, annak széke mindörökké megáll« (Péld. 29:12,14).

Térjenek meg, hogy a leghűségesebb király: Jézus uralkodjon az Önök szívében, hogy az Úr Jézus királyi széke mindörökre megállhasson az Önök életében!

»Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon; Hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által: Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk e mondás szerint: Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket, mint az elkeseredéskor.«

Ámen!

A földi sátorházunkba lakozó „ feltámadt Úr Jézus nevében…”

A püspök torkig van lelkészével. Betölthetetlen a töki lelkészi állás, mivel a bizonytalanságban tartott és lakással nem rendelkező Juhász Levente a parókiából nem költözik ki. A nagytétényi lelkészlakásból viszont az előző lelkész özvegye nem hajlandó távozni. Így került elő a lánc és a lakat, melyet az esperes néhány hét múlva mégis levetetett a nagytétényi templom rácsos kapujáról. De a püspök ragaszkodik Juhász Levente távozásához. Tekintettel azonban a nagy családra, hajlandónak mutatkozik egy parókia nélküli missziós lelkészi állást kreálni, teljesen bizonytalan feltételekkel. Juhász Levente most is elpuskáz valamit. Megbocsáthatatlanul önérzetes. Ezt írja: „Először szeretettel kérem – mivel máskor is megtörtént –, hogy legközelebb a személyesen nekem címzett és küldött levelének az eredeti példányát tegye vagy tétesse a borítékba, nem pedig a másolatot. A fénymásolt aláírás nemcsak hogy nem hivatalos és érvénytelen, de a címzett személyének durva megsértését és semmibevételét jelenti. Megíratott, hogy »alázatosan egymást különbnek tartsátok magatoknál« (Filippi 2:3).” Azután 14 pontban felsorolja aggályait. Az utolsót hadd idézzem: „Végezetül, de nem utolsósorban Ön, mint »legfőbb felügyelő« (=episcopos) szerint nekem, mint mai lelkipásztornak kihez kell inkább hasonlítanom: a jó pásztorhoz, aki életét adja a juhokért, de nem hagyja el a nyájat, avagy a béreshez, aki elfut, ha jön a farkas, és hagyja, hogy elragadozza és elszélessze a juhokat? (Vö. János év. 10:11,12).”

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem kívánok a református egyház belügyébe beavatkozni. Az is igaz, hogy nehezen átlátható történet összekuszálódott szálait morzsolgatom ujjaim között. Juhász Levente az Országgyűlés emberi jogi, vallási és kisebbségi bizottságához is fordult, s akkor a bizottság elnökével közösen udvarias levélben fordultunk Tóth Károly püspökhöz, reménykedve, hogy sikerül megtalálnia a humánus megoldást. A hetekkel ezelőtt elküldött megkeresésre nem érkezett válasz. Bevallom, ezután nem volt kedvem beülni a zsinati alelnök előszobájába, hogy a fentieket arról az oldalról is bemutassam. Ezt majd, ha szükségesnek tartja, úgyis megteheti a református sajtóosztály vagy a püspöki szóvivő. De hiszen én még csak állást foglalni sem akarok az ügyben. Juhász Leventével és családjával azonban szívem mélyéig együtt érzek. A hirtelen érkező estében az udvarról kilépve azt a zsoltárt dúdolgatom, melyet a gyülekezet temploma lelakatolásakor énekelt: „Az Úr énnekem őriző pásztorom… Vezet engem igaz ösvényében… És nekem az én ellenségim ellen Asztalt készítesz…”

• Belföld