Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Miről is van szó? Lukács Tamás, Kováts László és Salamon László kormánykoalícióhoz tartozó képviselők és Czoma László független képviselő a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény módosítására tettek javaslatot. Ennek lényege, hogy az egyházak nyilvántartásba vétele ezentúl csak a Fővárosi Bíróság közreműködésével lenne lehetséges; egyháznak olyan sokadalom minősülne, mely legalább tízezer természetes személyt ölel magába, vagy legalább száz éve működik Magyarországon. Ez esetben nincs létszámkorlátozás. Továbbá az egyház képviselőjének nyilatkoznia kell arról, hogy felekezetének hitvallása és a közösséghez tartozók vallási gyakorlata nem ellentétes az alkotmánnyal, és nem ütközik törvényekbe. Biztos, ami biztos, a hitvallást is mellékelni kell a bejegyeztetési kérelem mellé. Ezenfelül az általánosan elfogadott erkölcsök sem sértethetnek.

Salamon László (az alkotmányügyi bizottság elnöke) előterjesztői ismertetésében arról példálózott, hogy „az utóbbi időszakban” az általános erkölcsöket sértő módon lépnek fel bizonyos, magukat vallási közösségként definiáló csoportok, hogy „a még lelki és testi fejlődésben lévő tizenéves fiatalok” megnyerésére fejtsenek ki „eredményes, személyiséget átformáló, szuggesztív hatást”. „Ugyancsak komoly a veszély, hogy a vallásgyakorlás szabadságának ürügye alatt bizonyos csoportok abból a célból ölthetik magukra a vallás és az egyház mezét, hogy ezáltal a közteherviselés alól magukat kivonják” – aggódik továbbá a haza anyagi javaiért is az előterjesztő. Hiába vártuk azonban ezúttal is, hogy valamilyen konkrét esetet vagy legalább esetecskét megismerhetünk. Marad a napilapokra való hivatkozás és a sejtetés fiatalkorúak megrontóiról és adócsalókról.

Ki jár jól és ki rosszul

Nézzük, mit is eredményezne egy ilyenfajta módosítás. Magyarországon a célba vett körből száz évnél régebben csak a baptista egyház létezik. Nekik, tekintettel a húsz–harmincezres taglétszámukra is, nincs mitől tartaniuk. Ki tudja azonban, hogy mi minősül magyarországi működésnek. Beletartozik-e az időbe a missziós tervekkel folytatott turisztikai tapogatózás is (esetleg újságcikkekkel való bizonyítása), mert ebben az esetben még vagy két egyház szóba jöhetne. A másik feltételnek eleget tehet a baptisák mellett a Hit Gyülekezete és a Jehova Tanúi közösség. A többi harminc-egynéhány egyház ezen a szűrőn is fennakad. Beáll tehát az a különös helyzet, hogy azok a közösségek, melyek végigkínlódták a Horthy-korszak csendőrzaklatásait, netán megjárták a börtönöket, meghurcoltattak kommunistagyanú miatt, majd kiverekedve ’45 és ’50 között a bejegyeztetés jogait, minek révén csakis az üldöztetésben egyenjogúsodtak a nagyobb egyházakkal, immár reakciós Amerika-bérencként nemegyszer zaklatásokat, sőt börtönt is elszenvedve megérkeztek a rendszerváltás küszöbére, azt hitték, hogy az 1990. évi IV. törvény nyomán végre fellélegezhetnek. De tévedtek. Most kezdik elölről.

100 évvel ezelőtt

Mondhatnám, hogy száz évet csúsztunk vissza. De ez sem igaz. Az 1895. évi XLIII. törvénycikk elegendőnek találta egyetlen egyházközség felállítását. Ez, mondjuk, száz természetes és vallásos személyt jelent, tevékenységében (életében) igenis tökéletesen tükröződik az egyház egészének mikéntje. S míg a megboldogult Mi Első Ferencz József Felségünk elé „szentesítés végett” terjesztett és csakugyan becikkelyezni kegyeskedett törvény azt is feltételül rendelte, hogy az érintett egyházhoz tartozó gyermekeknek iskolai hitoktatást kell biztosítani, addig a mostani javaslat szándékai e téren is némiképp lelepleződnek. Valakik ugyanis a hatályban lévő törvény 9. § (1) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének utólagos megállapítását kérték az Alkotmánybíróságtól. E perdöntő fórum határozata indoklásának 3/c pontjában azt fejtegeti, hogy „különbség az egyházak és más vallási szervezetek között annyiban van, hogy az egyházak nagyobb belső autonómiát élveznek”. Azt csak zárójelek között jegyzem meg, hogy az Alkotmánybíróság elutasította az egyházlétszámmal kapcsolatos alkotmányellenességi indítványt, így elég nehezen érthető Salamon képviselő úr indoklása, mely szerint „javaslatunk összhangban van… az Alkotmánybíróságnak az egyházalapítás létszámával kapcsolatos határozatával is”. Valamint még „az általánosan elfogadott erkölcsök” sérthetetlenségéről. Mik ezek, és legfőképpen ki méltó az efféle minősítő bizonyítvány kiállítására? Vagy, tegyük fel, Hitler idején a Birodalmi Egyházban kihirdetni követelt kiáltványok ellen fellépő (s magatartásukért életükkel is fizető) lelkészek vajon nem a kor általánosan elfogadott erkölcseit sértették meg? És azok, akik a kommunizmus időszakában meg merték kérdőjelezni az állam törvénytelen beavatkozásait, vajon nem az adott időszak általánosan elfogadott hatalmi-politikai „erkölcsei” ellenére tettek-e, s itták meg ennek levét, olykor a kelleténél jobban igazodó egyházuk közreműködésével?

Remélem, nem megy át e jogfosztó javaslat. Remélem, nem vehetik el a maiak azt, amit a tegnapiak megadtak vagy bántani nem merészeltek. Egy bizonyos, a boszorkányokat ez az intézkedés semmiképpen nem érinti. Lehet, hogy nincsenek tízezren regisztrálva, de biztos, hogy száz évnél régebb óta tevékenykednek Magyarországon. Ha jól belegondolunk, még mártírjaik is vannak.

Vagy nem is erről van szó? Az új európai evangelizáció hajnalán lennénk?

• Belföld