Nyomtatóbarát változat

Mert a milyen ítélettel ítéltek,
olyannal ítéltettek,
és a milyen mértékkel mértek,
olyannal mérnek nektek.
Miért nézed pedig a szálkát,
a mely a te atyádfia szemében van,
a gerendát pedig,
a mely a te szemedben van,
nem veszed észre?
Máté 7,1–2.

Krajczár Imre hosszú éveken át a Népszava külpolitikai újságírójaként tevékenykedett, az idők folyamán így módja nyílt a világpolitika csaknem minden jelentős kérdésében állást foglalni. Ezeket az állásfoglalásokat tanulságos összevetni a Magyar Fórum hasábjain manapság kifejtett nézeteivel, mert így válik igazán plasztikussá több évtizedes küzdelme a hazudozás és a félretájékoztatás ellen.

Történelmi távlatok

(Rosa Luxemburgról és Karl Liebknechtről szólva) „Mártíromságuk napján a párt lapja, a Rote Fahne Liebknecht vezércikkét közölte. A profetikus írás magabiztosan jósolta: »Hajónk rendíthetetlenül és büszkén, nyílegyenesen halad tovább egészen a célig. Lehet, hogy már nem élünk, amikor ez bekövetkezik, de élni fog programunk; és irányt fog mutatni a megszállott emberiség világának. Azért is!« A dacos befejező mondat mögött nemcsak egy ragyogó forradalmi attitűd feszült, hanem a tények, a német história lehangoló és patetikus eseményeinek helyes értékelése, az Európán végigsöprő forradalmi hullám felismerése.” („Élni fog programunk”, Népszava, 1969. január 15.)

(Interjú Fehérváry István, volt magyar repülőtiszttel)

„– Most is aktuálisnak érzi a könyvet?

– Mindenképpen. Amikor – nagyrészt emlékezetből – megírtam saját élményeimet, számot adtam börtönben kivégzett, meggyilkolt, mártírsorsra kárhoztatott bajtársaimról, az volt a legfőbb gondom: ne hagyjam veszendőbe, ne engedjem át a feledésnek azt a kitartást, azt a küzdelmet, amelyet Magyarország és népe vívott-tanusított a bolsevizmus ellen. A feledés felhője ugyanis éppen úgy veszélyeztette a »magyar ügyet”, mint annyi mást.

– Ez a tegnap aktualitása. Ez évtizedekkel ezelőtt volt rendkívül fontos, bár hozzá kell tennünk 1956 valóban nem épült be a nemzettudatba. Mégis: ma már sok mindenen túl vagyunk, a »harcunk megharcolódott«.” (MF, 1991. augusztus 22.)

(Még mindig Rosa Luxemburgról és Karl Liebknechtről szólva) „Figyelmeztetnek a mártíromságra, a német történelem tragikus fordulataira, arra, hogy ami a Rajna és az Odera között történik, az európai ügy, mindannyiunk ügye. Éppen ezért »európai ügy«, az, hogy a nyugatnémet revansista törekvésekkel szemben tovább erősödjék a Liebknecht és Luxemburg harcostársai – a német kommunisták – által vezetett új Németország, az NDK, ahol a forradalom egyszer s mindenkorra visszavonhatatlanul győzött.” („Élni fog programunk”, Népszava, 1969. január 15.)

„.…a bolsevik jelmezét levedlő Kelet-Európa…” (MF, 1991. március 28.)

„Közép-Kelet-Európának, csakúgy, mint a világ többi részének kínos emlékei kötődnek a VSZ-időkhöz. Már az alakulás is vészjósló volt 1955-ben. A Sztálin halálát követő »olvadás« közben a megmerevedést, a konfrontáció újjáéledését ígérte. Moszkva furcsa ürügyet talált a tömb összekovácsolásához, nevezetesen azt, hogy a Német Szövetségi Köztársaság csatlakozott az akkor már hat éve fennálló NATO-hoz.” (MF, 1991. március 7.)

„Három évvel a háború befejezése után, 1948 februárjában Prágára figyelt a világ. Ekkor dőlt el véglegesen, milyen útra lép az újjászületett Csehszlovákia.

A hazai reakció és külföldi szövetségesei összeesküvést szőttek a fiatal demokratikus állam ellen. Az európai hidegháborús tervek részeként fel akarták bontani a szovjet–csehszlovák barátsági szerződést, és a Marshall-terv elfogadtatásával nyíltan az Egyesült Államokhoz kívánták kapcsolni Csehszlovákiát. E program megvalósítására azonban nem volt alkotmányos út. A Csehszlovák Kommunista Párt – amely az 1946-os választásokon a szavazatok 40 százalékát kapta – a parlament legerősebb pártja volt. Az 1948 májusára kitűzött új választás pedig a baloldal, a CSKP még nagyobb arányú győzelmét ígérte. A burzsoázia számára csak az ellenforradalmi puccskísérlet lehetősége maradt.

Február 20-án tizenkét polgári miniszter lemondásával kirobbantották a koalíciós kormány válságát. (…)

Másnap, 21-én Klement Gottwald Prágában nagygyűlésen leplezte le a reakció terveit. (…) És február 25-én a prágai Vencel téren 200 ezer munkás és milicista tömeggyűlésén jelentette be Klement Gottwald, hogy győzött a vertetlen forradalom.

Tavaly, a februári győzelem 20. évfordulóján már a CSKP januári politikájának jegyében ünnepelt Csehszlovákia. De az 1948 februári események felülvizsgálásának, »átértékelésének« bizonyos tendenciái már akkor is jelentkeztek. Azóta az ilyen »átértékelési« törekvések nyíltan vagy burkoltan újra meg újra felbukkantak, sőt, bizonyos időszakokban erősödtek. Nem véletlenül. Hiszen szinte kínálkozik az analógia, az összehasonlítás a csehszlovák jobboldal 1948-as és 1968–69-es törekvései között. Ami nem sikerült 1948-ban, azt próbálták elérni 1968-ban. Ekkor sem sikerült. Sem alkotmányos úton, sem pedig ellenforradalmi puccsal. (…)

A kommunisták, a csehszlovák dolgozók elutasítják február vívmányainak bármiféle »átértékelését«. A februári győzelem mindörökre meghatározta Csehszlovákia népeinek sorsát és helyét a világban. Az út, amelyre 21 éve léptek – közös út. S mi, magyarok, mint a szocialista közösség többi tagja, továbbra is támogatjuk csehszlovák barátainkat a februári vívmányok védelmében.” (Csehszlovákia emlékezik, Népszava, 1969. február 25.)

„Tudjuk vagy legalábbis sejtjük, mi történt a Varsói Szerződés katonai szervezetének budapesti szertartásán. Mintha egy Shakespeare-drámát láttunk volna egy bizonyos fényképen. Jazov, szovjet honvédelmi miniszter, egy gigantikus kincstári zsebkendővel dörzsölgette a szemét. És körülötte senki sem volt, aki legalább – a brit költőóriással együtt – arra figyelmeztette volna, hogy »temetni jöttünk Caesart, nem dicsérni«. A temetési gyászt ő amúgy is nagy empátiával átélte.” (MF, 1991. március 21.)

Háború és béke

„Washington a provokációk folytatásával fenyegetőzik, a KNDK kormánya pedig kénytelen megtenni a további szükséges lépéseket szuverenitása védelmében. Éppen ezért – mint a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kormányának nyilatkozata rámutat – az »amerikai felderítőgépek berepülése az észak-koreai légi térbe, újabb totális háborút idézhet elő«. A nyilatkozat az amerikai provokációs politika elemzése után arra a végkövetkeztetésre jut, hogy az USA-nak lényegében éppen ez a célja. Dél-Korea megszállása tartósan biztosítja a Pentagon számára a provokációs alkalmakat. A kormánynyilatkozat – utalva a KNDK szüntelen erőfeszítéseire, amelyekkel a fegyverszüneti bizottságban és más módon harcol az amerikai provokációk ellen – kijelenti: »Koreában a békét már ma is csak a KNDK türelmes erőfeszítései tartják fenn.«” (Roncsok a Japán-tengerben, Népszava, 1969. április 25.)

„A kommunizmus maga az állandósított hadiállapot, amelyben a harc mindenki ellen folyik. Nem változtatott ezen a helyzeten az úgynevezett NEP-korszak sem új gazdaságpolitikájával, a háború sem tudta oldottabbá tenni, de arculatán nem módosított igazán az olvadás korszaka sem, mint ahogy mostanság kiderült: a Nobel-díjon felértékelt peresztrojka is alig más, mint a kommunizmusnak nevezett hadiüzem egyik pótműszakja.” (A hadikommunizmus kísértete, MF, 1991. február 7.)

„A Szovjetunió és a többi szocialista ország elvi álláspontja ismert és változatlan. A szocialista országok továbbra is következetesen támogatják a szabadságukért, függetlenségükért, területi integritásukért harcoló népeket, bárhol is vívják küzdelmüket a világon. Az arab világ haladó erői továbbra is számíthatnak a szocialista országok népeinek cselekvő szolidaritására.” (Az egyiptomi döntés, Népszava, 1976. március 18.)

„Az ENSZ-koalíció tornyosuló katonai túlereje emberekben, ágyúcsövekben, repülőgép-anyahajókban és – reméljük – blöffmentes indulatokban érvényesül, jelezve a világnak, hogy túlléptük az önkény, a durva, primitív erőszak korszakát, és elérkeztünk a tűrési határig.

Nincs tovább. Elég! Az önkény, a durvaság, az önös érdekeket ideológiai sallangokkal felvirágzó diktátumpolitika ideje, reméljük egyszer s mindenkorra lejárt.” (MF, 1991. január 10.)

(Inter)nacionalizmus

„A cionista világszövetség januárban Jeruzsálemben összeült kongresszusának napirendje is megmutatja, mit akar elérni napjaink cionizmusa, milyen konkrét céljai vannak a közeli jövő vonatkozásában. (…)

A Jeruzsálemi kongresszus – a hagyományos szovjetellenesség jegyében – tűzte napirendre a szovjet zsidóság helyzetét. Jóllehet, a szovjet zsidó közösségek jó előre elhatárolták magukat ettől a kéretlen prókátorkodástól – hangsúlyozva, hogy zsidókérdés a lenini nemzetiségi politikát folytató Szovjetunióban nem létezik – a kongresszuson sor került a provokatív referátumra és megvitatására.” (Hidegháborús kongresszus Jeruzsálemben, Népszava, 1972. január 25.)

„A birodalmi gőg persze megmaradt. Moszkva nem akar érdemben tárgyalni a lettekkel, litvánokkal és az észtekkel: jóllehet fogcsikorgatva beismerte, amit mindenki tudott: a nácikkal kötött rablópaktum juttatta a balti konchoz. Ugyanez vonatkozik Moldáviára is. Kisinyov is lázad. És ami a legfrissebb fejlemény: a finnektől elszakított Karélira is kinyilvánította, hogy szívesen visszacsatlakozna az európai Japánnak tekinthető Finnországhoz.” (Bomlás, MF, 1991. január 17.)

„Grúzia többször volt fontos, vagy majdnem fontos szereplője a világtörténelemnek, de bőven juttatott neki a sors Oroszország és utódállama, a lenini–sztálini, hruscsovi, brezsnyevi és gorbacsovi Szovjetuniónak históriájából is. Sztálin ott paptanoncoskodott és tette meg első korántsem tétova lépéseit a hatalom felé, Gorbacsov pedig a napokban jelentette ki, hogy korántsem feszélyezi a világbirodalomhoz tartozásra »nem«-et mondó grúziai népszavazás: a tartomány – egyelőre – része marad az impériumnak.” (Grúzia, MF, 1991. április 11.)

„Angola nem állt egyedül, amíg függetlenségi harcát vívta: élvezte a szocialista országok, az afrikai államok közössége támogatását. A haladó erők cselekvő szolidaritása segítette ezt az országot és forradalmi erőit a függetlenség első esztendejében. Minden alapunk megvan annak feltételezésére, hogy a közös út még további sikereket ígér.” (Az első év és a következők, Népszava, 1976. november 11.)

„Hatalomra kerülése után nem sokkal kommunistának maszkírozta magát Fidel Castro, hogy a veszélyesnek tartott szomszédos nagyhatalommal, az USA-val szemben megszerezze magának a másik, az ázsiai impérium támogatását.

Moszkva nem sokat habozott, hiszen rakétáival, légierejével hivatalos kérésre (talán ez volt az egyetlen őszinte kérés szovjetek behívására), kényelmesen letelepedhetett az Egyesült Államok előudvarában.

És aztán csőstől ment a segítség nemcsak Moszkvából, hanem azokból a vazallus államokból is, amelyeket a Szovjetunió rákényszerített az internacionalista segítségnyújtásra. Kuba – bár kényelmetlen szövetséges volt – nem bizonyult hálátlannak. Zsoldosait elküldte a világnak mindazon frontjaira, ahol szembeötlő és visszatetsző lett volna a nyílt szovjet jelenlét.” (Castro a pácban, MF, 1991. március 28.)

„Nyolc évvel ezelőtt egyesültek a dél-vietnami népi felszabadító fegyveres erők:

1961. február 15-én befejeződött az a politikai és katonai folyamat, amely a nemzeti ellenállás katonai erőinek összefogását eredményezte. A DNFF harcoló alakulatai azóta felfogták a világ legerősebb imperialista hatalmának csapásait, szembeálltak a folyamatos amerikai agresszióval, és harcolva a saigoni bábrezsim bomladozó haderejével, felszabadították az ország négyötödét, megtizedelték az ellenség legütőképesebb alakulatait, elpusztították hadfelszerelésének tekintélyes részét. (…) A haladó emberiség – különösen a szocialista országok népeinek – támogatását élvező néphadsereg történelmi jelentőségű katonai győzelmei megalapozzák a Párizsban tárgyaló DNFF-küldöttség diplomáciai pozícióit. (…) Most, az évfordulón köszöntjük a hősiesen küzdő forradalmi néphadsereget, amely az antiimperialista  harc  első  frontvonalában  küzd.” (Forradalmi néphadsereg, Népszava, 1969. február 15.)

„Minden keresztény illetékességében, a keresztényi tolerancia jegyében sem szeretném, ha megfeledkeznénk azokról a muzulmán afgán felkelőkről, akik nélkül a vöröskatonák vígan énekelhetnének, hogy seregük legyőzhetetlen – holott a vietnami agresszió is arról győzte meg a világot: az igazság és a perspektíva a kis népek oldalán áll.

Igen, de ki és mi számít kis népnek? Netán az ötvenmilliós vietnami populáció, amely polgárháborús sárfészkéből kikászálódott, amelynek legdinamikusabb elemei világcsempész szektává torzították ezt a szolidaritástól agyondédelgetett tömkeleget?” (Amerikai magyar világkalendárium, MF, 1991. május 16.)

Vadászjelenetek

(A csehszlovákiai ’68 utáni konszolidációról szólva)

„A párt- és állami vezetők beszédeikben még a nyáron több ízben utaltak arra, hogy a választások idején számolni kell bizonyos ellenséges tevékenységgel. Az ellenség ezúttal »várakozáson alul« szerepelt. Voltak elszigetelt röplapakciók, de az irományok stílusa, hangneme kétségtelenné tette: az ellenség tevékenységét nem koordinálták, a röplapok mögött nem áll semmiféle szervezett erő. A bécsi televízió novemberben több »csehszlovák műsorral« szerepelt. (Pozsony környékén lehet fogni a bécsi adót.) Az európai kommunista pártokból kizárt renegátok és csehszlovák emigráns politikusok beszéltek a három évvel ezelőtti eseményekről. A vetített háttér képeit az 1968-as Prágában készített felvételek adták.

De sem a kívülről jött, sem a belföldön »termett« ellenséges propaganda nem vert különösebb visszhangot. Legalábbis olyant nem, amilyent az ellenfél várt tőle. Mert a lakosság több alkalommal kifejezetten felháborodva fogadta a próbálkozásokat. A Csallóközbe például nagyon sok nyugati vadász érkezett a választások előtt. A szállodákban angol, olasz, spanyol és francia szó járta. A vadászmesterek azonban elmondták: ezek a vadászok nem tudnak lőni. Még a puskát sem ismerik. Viszont annál jobban tudnak fényképezni. Amikor a »vadászatok« befejeztével luxusautóikon elindultak vissza szálláshelyükre – már azt csinálták, amihez értenek. Ha egy faluba beértek és ott láttak néhány csapatba verődött gyereket, megálltak és cukorkát szórtak életük. A gyerekek – mint bárhol a világon – azonnal ugrottak, hogy felszedjék az édességet. A vadászok is azonnal átvedlettek – fotóriporterré és filmoperatőrré…” (A konszolidáció éve, Népszava, 1971. január 16.)

(Krajczár Imre beszámol a Veszprém megyei képviselők és a sajtó találkozójáról, amelyen részt vesz Horváth Balázs tárca nélküli miniszter, s ahol szó esik egy bizonyos kft. gyanús üzelmeiről is. E nevezetes eseményt Krajczár szerényen az igazság napjának nevezi.)

„Óva intenék mindenkit, aki ebben a kft.-ben (a leleplezni kívánt »Bakony Vadász, Vadgazdálkodó és Vadértékesítő Kft.«-ről van szó – a szerk.) alapító tagok, vagy oda bekerültek, hogy az évtizedek során ingyen és bérmentve összeszedett trófeájukat külföldön vagy belföldön értékesítsék. (…) – fogalmazta meg álláspontját a miniszter.

A kísértés különben rendkívül nagy lehet. Hiszen az egyik kft-tag – »Vadmészáros« volt a közismert beceneve – a Nimród rímű vadászlapban azzal dicsekedett, hogy 1200 darabból álló trófeagyűjteménye van. Közismert, hogy az elvtársak nem fizették meg, ami a nemesvad kilövéséért járt – s nem kizárt, hogy az ingyen szerzett javakat megpróbálják majd a most legalizált üzlettel, vállalkozással értékesíteni. (…)

…az új vállalkozás a nyilvánosság előtt cégszerűen is, mint »Bakony Vadász Kft.« jelenik meg, ami vadásztatásra utal. A szerződésben részletezett tevékenységek között viszont nem is szerepel a vadgazdálkodás és a vadásztatás. Emiatt a cég neve nem tükrözi megnyugtatóan a végzett vagy áhított tevékenységet.”

(Horváth Balázs az újságíró kérdésére válaszolva:)

„A mai nap – Péter-Pál napján zajlott a beszélgetés – világosan megmutatta: minden huszonnégy órában megvan a teendőnk, hogy az igazságot nyilvánvalóbbá és kényszerítőbb erejűvé tegyük.”

(Majd következik Krajczár Imre cikkzáró kommentárja.)

„Reméljük. Ilyen volt Veszprémben az »igazság napja«. – Amely talán országos kisugárzású lesz, országos tanulságokkal. Országos lehet a fellélegzés a változást akarókban, és országos lehet a félsz a múlthoz, a múlt értékrendjéhez, a korrupciós és nepotista, urambátyámos (elvtársam, bátyám)! világhoz még mindig jó eséllyel ragaszkodókban. Akik a tegnap császárai voltak, de számot tartanak a megbecsülésre, a húsosfazekak melletti meleg helyre az átmenet amúgy nemritkán zord napjaiban is.” (Régi vadászok, régi gyilkosok, MF, 1991. július 11.)

Szegény, didergő Krajczár Imre.

• Belföld