Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Helyes döntést hozott-e Boross Péter miniszterelnök, amikor február elején levélben arra kérte Manfred Wörner NATO-főtitkárt, hogy vonják ki az AWACS gépeket a magyar légtérből a NATO ultimátumát esetleg követő Szarajevó környéki harci cselekmények idejére? A kérdés szinte szentségtörésként hangzik, hiszen Boross Péter levelét az Országgyűlés külügyi és honvédelmi bizottságának egyetértésével írta meg, a politikacsináló elit, beleértve az ellenzéki pártok vezetőit, Boross „karakán kiállását” a legutóbbi időkig egy szóval sem bírálta, és a sajtó is egy emberként sorakozott fel (Gömöri Endre egy Népszabadság-beli vezércikkét leszámítva) a nemzeti érdekek állítólagos védelme mellett. A Beszélő múlt heti számában Király Béla vezérezredes is megvédi a kormány AWACS-ügyben tanúsított magatartását: helyesli, hogy a kormány megtagadta a légtér használatát az AWACS-ektől a NATO-ultimátum kibocsátása után, és úgy véli, hogy a négy szerb gép AWACS-asszisztenciával történt lelövése miatt sincs miért a kormánynak szemrehányást tenni. Legfeljebb azt kifogásolja, hogy a kormány az incidens megtörténte után kertelt, szabadkozott, és olyan felelősséget próbált elhárítani, ami nem is terhel bennünket.

Külpolitikai baklövés

Ezzel szemben tájékozott független politikai elemzők azon a véleményen vannak, hogy a Boross-levél a rendszerváltás óta elkövetett talán legnagyobb külpolitikai baklövés volt, megterhelte az amerikai–magyar kapcsolatokat, és megkérdőjelezte a NATO-hoz való magyar közeledési vágy komolyságát. E vélekedés szellemében külpolitikai szempontból a szerb gépek lelövését követő kormányzati füllentgetésekkel sem az a legfőbb baj, hogy a kormány nem mondott igazat, hanem az, hogy – bár igen ügyetlenül, de – megpróbálta magát elhatárolni egy olyan nemzetközi akciótól, amiben egy nyugati orientációjú, NATO-ba törekvő kormánynak semmi kivetni- vagy restellnivalót nem lenne szabad találnia.

A szakértők szerint a kormány nem méltányolta kellőképpen a Boross-levél horderejét. Nem mérlegelte, hogy ez a levél és a benne tükröződő hozzáállás milyen hatást vált majd ki az amerikai külügyminisztérium és honvédelmi minisztérium politikai elemzőiben. Nem váltott ki számunkra előnyös hatást. Ismeretekkel rendelkezők szerint még olyan vélemények is lábra kaptak, amelyek a levél keletkezését a kormány Amerika-ellenes rosszindulatával magyarázzák. De azoknak is értetlenkedve kellett fogadniuk a levél hírét, akik ezt nem tételezik fel. Az értetlenkedésnek három oka is van.

Először is amerikai szempontból némileg szégyentelennek tűnhet az a kormányzati vagy kormányközeli sugallat, amely abban a szónoki kérdésben foglalható össze, hogy miért vigyük vásárra a bőrünket mások érdekében biztonsági garancia nélkül. A valóságban az AWACS-ek légtérhasználatáról először 1991-ben, a barcsi bombázási incidens utáni nagy magyar riadalomban tárgyalt a magyar kormány a NATO-val. A tárgyalások során az AWACS-ek be- és átrepülésével kapcsolatban sok mindenben megállapodtak, többek között abban is, hogy az AWACS-ek figyelmeztetni fogják a magyar légvédelmet, ha az ország biztonságát a levegőből veszély fenyegeti. Vagyis az AWACS-ek nemcsak „idegen érdekeket” szolgálnak, hanem a magyar honvédelmet is segítik. Mivel az amerikaiak Magyarország veszélyeztetettségét általában is csekélynek tartják, és különösen nem hiszik, hogy az AWACS-ek magyar légtérben való jelenléte különösebb kockázattal járna, a magyar félelmeket legjobb esetben is túlzónak, ha nem álságos célfélelemnek tartják. Nehezen tudják ugyanis elképzelni, hogy a magyar kormány valóban attól tart: a NATO nem próbálna megakadályozni és megtorolni egy Magyarország ellen az AWACS-ek tevékenysége miatt elkövetett atrocitást.

Másodszor, az amerikai tisztviselők teljesen értetlenül viszonyulnak a magyar kormány meghirdetett külpolitikai prioritásához, a Kárpát-medencében élő kisebbségi magyarok érdekeinek abszolutizáláshoz. Nem értik, mit jelent a magyar kormány számára a vajdasági magyarság. Nem értik, hogyan lehet egy pár százezres közösség állítólagos érdekében egy tízmilliós ország külpolitikai érdekeit kockára tenni. A nemértés azt jelenti, hogy ez a prioritás nem fér bele a józan külpolitikáról alkotott amerikai koncepcióba. Vagyis másként fogalmazva, az amerikaiak helytelenítik a magyar külpolitikának ezt a vonását, és ezt nem is titkolják a magyar külpolitikusok előtt. A szakértők szerint nem véletlen, hogy a Clinton-kormánynak nem volt sürgős, hogy saját nagykövetet nevezzen ki Budapestre (átmenetileg egy évre meghosszabbították a régi nagykövet megbízását), valamint az sem, hogy a kiszemelt új nagykövet hónapokkal a régi távozása után még mindig nem foglalta el állomáshelyét.

Harmadszor pedig az amerikai tisztviselők megmagyarázhatatlan ellentmondást látnak abban, hogy a magyar kormány egyfelől minden fórumon a NATO-tagságért folyamodik, másfelől pedig amikor alkalom adódott e törekvés tartalommal való megtöltésére, visszatáncolt és nemet mondott. Ezzel kapcsolatban a szakértők szerint az a mód is figyelemre méltó, ahogy Boross miniszterelnök az AWACS-missziók szüneteltetését bejelentette: előzetes konzultációk nélkül. Figyelembe véve Magyarország és az USA, illetve a NATO jó viszonyát, ez diplomáciai modortalanság volt, ami minden bizonnyal a miniszterelnök külpolitikai tapasztalatlanságával magyarázható. Kár volt érte. Előzetes konzultáció esetén legalább a vita, a magyar kormányt kellemetlen helyzetbe hozó nyilatkozateső elkerülhető lett volna.

Az orosz vonal diadala

A Boross-levél negatív hatását egy olyan körülmény is súlyosbítja, amiről a magyar kormány persze nem tehet, de amit jó lett volna figyelembe vennie. Arról van szó, hogy a Kelet-Közép-Európával kapcsolatos amerikai külpolitika ad hoc jellegű és kiforratlan volt (marad is belátható ideig), amelyben intézményekhez, minisztériumokhoz köthető vagy nem köthető koncepciók versengtek egymással. Az első – még 1988 és 1990 között kialakult – koncepció szerint Kelet-Közép-Európa önmagában is érdekes, és megérdemli az amerikai külpolitika kitüntetett figyelmét. A másik, Strobe Talbott nevéhez köthető koncepció, amely Clinton megválasztásával kezdett előtérbe kerülni abba a felfogásba torkollott, hogy Kelet-Közép-Európa merőben az amerikai–orosz viszony része. Az orosz vonal előretörésének persze rengeteg oka volt (és lehet, hogy semmiképpen sem lehetett volna feltartóztatni), de az is kétségtelen, hogy Talbotték részben mindig is azzal érveltek: Kelet-Közép-Európa nem érdemli meg a figyelmet, mivel megbízhatatlan. Erre nem az AWACS-missziók magyar szüneteltetése volt az első és egyetlen bizonyítékuk – a penetráns szlovák nacionalizmus, a cseh hübrisz, a lengyel káosz és a magyar külpolitika amerikai szempontból furcsa prioritása szintén kitűnő érveket szolgáltatott –, de a Boross-levél kavarta AWACS-ügy – azzal súlyosbítva, hogy hetekig egyetlen magyar párt sem emelte fel ellene a szavát – az utolsó cseppnek bizonyult a pohárban: véglegesen megerősítette Talbott pozícióját, és egyúttal teljesen ellehetetlenítette a kelet-közép-európai lobbyt. Ennek következtében többek között a magyar születésű Charles Gati is kivonult a Clinton-adminisztrációból. A Kelet-Közép-Európával kapcsolatos külpolitikai döntéseket a jövőben nem a külügyminisztérium politikatervezési osztályán, hanem az európai osztályon fogják meghozni, ahol a térség elkerülhetetlenül a „vannak még” kategóriájába fog kerülni. S a szakértők szerint tisztában kell lennünk azzal, hogy a két koncepció versengésének számunkra szomorú kimenetele hosszú időre meg fogja határozni az amerikai külpolitikát – olyan hosszú időre, amilyen hosszúra az amerikai külpolitikát bármi is meghatározhatja.

„A vonakodó csatlós”-szindróma

Miért hozta ezt a nehezen kiheverhető diplomáciai katasztrófát a fejünkre Boross úr és kormánya? Részben feltehetőleg bűnös inkompetenciából, részben azért, mert ez a fajta külpolitikai fiaskó eleve be volt programozva a „nemzeti” szellemiségbe; de azért a történteknek a hazardírozás, az ország jövőjének kampánycélokból való felelőtlen kockáztatása is oka lehet. Ami az inkompetenciát illeti triviális értelemben: Antall József azért ezt az ügyet alighanem másként kezelte volna. Ha viszont a miniszterelnök levelét zsarolásnak szánta – vagyis magasabb árat akart kikényszeríteni azért, hogy a magyar légteret az AWACS-ek rendelkezésére bocsátotta –, akkor tanácsadóival egyetemben hihetetlenül mély értelemben bizonyult inkompetensnek.

A napnál is világosabbá vált, hogy a „nemzeti” szellemiség rossz diplomáciai iránytű. Egyrészt azért, mert nem mindig egyeztethető össze a „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének” melodrámába illő szerepe azzal a felelősségteljes munkával, amire a miniszterelnököt tízmillió magyar alkalmazza. (Most nem volt.) Másrészt azért, mert a magyar ethosznak is vannak, lehetnek feledésre érett elemei. A kelletlen, vonakodó csatlós pózát például, bármennyire hozzánk nőtt is a huszadik században, ideje lenne levetni. Ott, ahová állítólag igyekszünk, ez a póz nem értelmezhető. Mert ha nem akarunk, akkor miért tolakszunk?

Végül pedig nehéz elhessegetni a gyanút, hogy a Boross-levél elsősorban a magyar választópolgárnak szólt, a választópolgárban lakozó kurucnak, aki az emdéefes kampánystratégák enyhén diabolikus reményei szerint élvezi és értékeli, ha vezetői megmutatják a világ hatalmasságainak, hogy hol lakik az Úristen. Ha így van, Boross miniszterelnök úr igen veszélyes játékot játszik a hatalom megtartásának halvány reményében.

A NATO-hoz ugyanis csak az amerikaiak által megszabott feltételek mellett lehet csatlakozni – egy mindenképpen rendkívül hosszadalmas folyamat végén. Ez nem sérti a magyar szuverenitást, ugyanis nem kötelező. Lehet olyan politikai döntést hozni, hogy az egész túl macerás. De tudni kell, hogy a NATO-tól való elfordulást a nyugati orientáció feladásaként értelmezhetik, s ez csökkentheti az Európai Unióba való integrálódásunk esélyeit, visszahelyezhet bennünket a Cocom-listára stb. Éppen ezért – vélik a szakértők – helyénvalóbb lenne, ha efféle lépésekről nem egy kormány döntene ilyen-olyan megfontolások alapján, hanem az Országgyűlés.

A szakértőket éppen ezért az ellenzék mély hallgatása is csodálkozásra készteti. Nehéz megérteni, hogy miért bújt az egész ellenzék hosszú időn át a konszenzusos külpolitika szoknyája mögé, miért nem fogta fel az AWACS-ügy jelentőségét. (Ez idáig csak Szent-Iványi István, az SZDSZ külpolitikai szóvivője határolta el magát pártja nevében Boross miniszterelnök meggondolatlanságától – némileg megkésve, a múlt hét végén.) Az alulinformáltság, sajnos, magyarázat lehet. Az Egyesült Államoknak a magyar magatartás miatt érzett rosszkedvét – egy Washington Postban megjelent cikk kivételével – nem teregették ki a világlapok, ekkora jelentősége a dolognak az ő szempontjukból nincs. Szerepet játszhatott a politikai gyávaság is: hátha tényleg jó kampányhúzás volt Boross úr kuruckodása, hátha valóban a nép szájáról olvasta le ominózus levelét – gondolhatták az óvatos ellenzéki duhajok.

A kár bekövetkezett, de a helyzet elvileg nem helyrehozhatatlanul végzetes – állítják a szakértők. Szerencsénkre az amerikai külpolitikát több központból irányítják egyszerre. A külügyminisztérium ugyan az egész térséggel egyetemben leírta Magyarországot, de az orosz vonal nem minden intézményben, nem minden minisztériumban diadalmaskodott egyformán átütő erővel. A Pentagon például komoly hajlandóságot mutat arra, hogy segítséget nyújtson a magyar légvédelmi rendszer megteremtésében, beleértve a hosszú lejáratú kölcsönnel való finanszírozást. Igaz, ennek is van előfeltétele: a nagyobb „transzparencia” – magyarán glásznoszty – a honvédelmi költségvetésben. Bármily megbotránkoztató is, az amerikai biztonsági szakértők nem egy második Duna Televízióra vagy egy második Illyés Alapítványra szánják az amerikai adófizetők pénzét.

Jó lenne ebbe belenyugodni.

• Belföld