Neményi László

Nyomtatóbarát változat

A Zétényi–Takács-törvénytervezet parlamenti vitája során gyakorta szóba került az a több mint két évtizeddel korábbi nyugatnémet vita, amelyet a náci bűnök elévülhetetlenségéről folytattak. A nyugatnémet jogi megoldásra több felszólaló úgy tekintett, mint a jogállamiság etalonjára. (Csak éppen abban nem volt egyetértés, hogy mit is jelentett a nyugatnémet megoldás.) Pedig a náci bűnök elévülhetetlensége Nyugat-Németországban – noha kétségkívül vetett fel jogi problémákat is – elsősorban és mindenekelőtt politikai kérdés volt, amelyre politikai válasz született.

1964. november 11-én Bonnban bejelentették, hogy 1965. július elsejével az elévülési törvénynek megfelelően elévülnek a nácik által 1933 és 1945 között elkövetett bűncselekmények. A bonni terv nem jelentette volna azt, hogy a már vád alá helyezett, de szökésben lévő nácik elkerülték volna a felelősségre vonást. Csak arról volt szó, hogy az 1965. július elsejéig fel nem fedezett bűncselekmények évülnek el. A nyugatnémet kormány nyilván tisztában volt azzal, hogy ez a bejelentés nagy politikai vihart fog kavarni. Ezért egyúttal felhívással fordult a világ minden kormányához és szervezetéhez, sőt magánszemélyekhez is, hogy juttassanak el hozzá minden információt, amely segíthet eddig még le nem leplezett náci bűnözőknek az elévülés életbe lépte előtt való azonosításában.

Nemzetközi felháborodás

A vihar ennek ellenére kitört, s talán hevesebben, mint ahogy erre a nyugatnémet kormány számított. Az izraeli kormány energikus hangú jegyzékben reagált – szinte postafordultával, október 20-án – a nyugatnémet szándékra. Az izraeliek elismerték ugyan, hogy az elévülés elve a demokratikus jogrend fontos tartozéka, de hangsúlyozták, hogy az „ördögi náci kormány által elkövetett öldöklések egyedülállóak a bűnözés történetében”, és ezen az alapon tiltakoztak az ellen, hogy a náci tetteket szimpla, köznapi gyilkosságokkal vegye egy kalap alá a nyugatnémet kormány. Hasonlóképpen csalódottságának és felháborodásának adott hangot a Zsidó Világkongresszus nevében Nahum Goldman. A Szovjetunió és szövetségesei pedig magától értetődő módon nem hagyták ki az alkalmat, hogy denunciálják a „bonni revansista rezsimet”.

És ez csak a kezdet volt. U Thant, az ENSZ főtitkára hamarosan megállapíthatta, hogy mind a nyugati, mind a keleti nemzetek egyhangúan követelik, hogy folytatódjék a náci bűnözők jogi felelősségre vonása. Az ENSZ genfi Emberi Jogi Bizottsága egyhangú határozatot fogadott el, amelyben nyomatékosan felszólított minden államot, hogy tegyen meg mindent a háborús és emberiségellenes bűntettek elkövetőinek felkutatása, letartóztatása és megbüntetése érdekében. A nyugatnémet külképviseleteket elárasztották a tiltakozó levelek és táviratok. S természetesen magában Nyugat-Németországban is heves, az érzelmekre és az értelemre egyaránt apelláló sajtóvita folyt az elévülés kérdéséről.

Német visszakozás

A nemzetközi közvélemény felháborodásával szembesülve a nyugatnémet politika képviselői alig pár héttel az elévülés bejelentése után már a visszakozás lehetséges módozatait mérlegelték. A kormányon lévő CDU-t és CSU-t a Német Szövetségi Köztársaság nemzetközi tekintélye iránti aggodalom az SPD oldalára állította ebben a kérdésben. December 9-én az ellenzéki SPD és a két keresztény párt szavazataival a Bundestag határozatot fogadott el, amelyben felszólították az igazságügyi kormányzatot, hogy vizsgálja meg az elévülés kitolásának lehetőségeit. A határozat ellen csak a liberális FDP – ez idő tájt is, mint általában, az igazságügyi tárca birtokosa – szavazott, liberális jogelvekre hivatkozva. (Megjegyzendő, hogy az akkori FDP ideológiailag nem egészen azonos a mai FDP-vel. Sokkal jobboldalibb párt volt, amely ha nem is szimpátiával, de megértéssel viseltetett a náci rezsim tettesei iránt. Jellemző e tekintetben Dehler, vezető FDP-politikus megnyilatkozása egy későbbi parlamenti vitában. Az FDP jogi érvelésével enyhén szólva nem konzisztens módon kijelentette: „Nem az elévülésről van szó, hanem a megbocsátásról. Senkiről sem tudok, aki – ha akkor bűnt követett el – ma nem érez bűnbánatot.”) Ezt követően a két legtekintélyesebb CDU-politikus, Adenauer és Erhard, a hivatalától megvált és a hivatalban lévő kancellár tette le a garast az elévülés határidejének meghosszabbítása mellett. Majd 76 jogászprofesszor szállt szembe az FDP jogi fundamentalizmusával. Kijelentették, hogy az FDP alkotmányos aggályai alaptalanok; sőt, véleményük szerint éppen az elévülés életbe lépése ásná alá a törvény uralmának alapvető eszméjét.

Gordiuszi megoldás

Végül a Bundestagnak három olyan javaslat között kellett választania, amelyek továbbra is lehetővé tették a legsúlyosabb náci bűntettek jogi üldözését. A kereszténydemokraták egy csoportja azt javasolta, hogy általában tolják ki a gyilkosság, minden gyilkosság elévülését húsz évről harmincra. A szociáldemokraták azt szerették volna elérni, hogy a gyilkosság és a népirtás bűntette egyáltalán ne évüljön el. Adenauer pedig azzal a gordiuszi megoldással állt elő, hogy az elévülést ne 1945-től, hanem 1949-től, az NSZK szuverenitásának kezdetétől számítsák. Az FDP mindhárom javaslatot ellenezte, s tiltakozott az ellen, hogy külföldi nyomásra jogállami elveket készül megsérteni a Bundestag. Keresztény koalíciós partnerei erre az állam iránti felelősség hiányával vádolták meg a liberálisokat. Bizottsági viták és plenáris ülések után a Bundestag az FDP ellenszavazataival 1965. március 25-én Adenauer javaslatát szavazta meg.

Végleges kompromisszum

Ez persze azt jelentette, hogy az elévülés kérdése nem került le véglegesen a napirendről. 1969-ben a Bundestagnak újból döntenie kellett. A megváltozott parlamenti viszonyok között (ez már a nagykoalíció időszaka, az SPD a keresztény pártokkal együtt kormányon van, az FDP pedig egyetlen ellenzéki pártként árválkodik a Bundestagban) az újabb elévülési vita során az SPD és a CDU–CSU közötti ellentétek váltak fontosakká. Az SPD ideológiai és érzelmi okokból továbbra is a törvény teljes súlyával kívánt lesújtani a náci bűnözőkre. A CDU – és különösen intranzigensen a CSU – azt az álláspontot képviselte, hogy a kisnácikat, akik parancsot teljesítve gyilkoltak, ennyi év után már nem kell, nem érdemes felelősségre vonni. Ebben a patthelyzetben az Alkotmánybíróság sietett az CDU–CSU segítségére – inkább véletlenül, mint szándékosan.

Az Alkotmánybíróság megsemmisített egy bizonyos Hermann Heinrich ellen meghozott ítéletet, aki Lengyelországban zsidók kivégzésében vett részt. Az Alkotmánybíróság bizonyítottnak látta ugyan, hogy Heinrich úr több ízben emberéletet oltott ki, de ennek ellenére sem tekintette gyilkosnak, mivel tetteit nem aljas indokból (faji gyűlöletből) követte el, hanem parancsra. Ha pedig a vádlott nem gyilkos, nem vonható felelősségre, mert csak a gyilkosság nem évül el. Az Alkotmánybíróság azért dönthetett így, mert a német törvényhozás időközben szigorította a gyilkosság kritériumait, szűkítette azoknak a körét, akiket gyilkosságért lehet bíróság elé állítani. Teljesen kizárt, hogy ezt a szabályozást a nácik érdekében hozták, de végül is ez lett az a kiskapu, amelyen keresztül az ún. kisnácik elkerülhették a törvény kezét.

Az Alkotmánybíróság döntése után az SPD-nek az a követelése, hogy a nácik által elkövetett gyilkosságok továbbra se évüljenek el, gyakorlatilag a CDU–CSU nagyobb része számára is elfogadhatóvá vált. A Bundestag 1969. június 26-án 280 szavazattal 127 ellenében elfogadott egy törvényt, amely egyrészt azt mondta, hogy a náci gyilkosságokat még további tíz évig üldözni lehet, másfelől pedig azt, hogy a népirtás soha nem évül el. (A hetvenes években aztán a gyilkosságok elévülhetetlenségét is kimondták.)

Összefoglalásul tehát megállapíthatjuk, hogy a náci bűnök elévülésével kapcsolatos nyugatnémet vitákban a jogelméleti érvek feltűnően csekély szerepet játszottak. Szinte kizárólag a vesztes FDP operált velük. A többi parlamenti párt politikai és morális érveket mérlegelt, sőt – nem tudom, hogy ez mennyire „aggályos” –, a raison d’état-t is figyelembe vette.

• Belföld