Skip to main content

Az adósságválság jubileumán

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
És mit vallanak be holnap?

– r – [Langmár Ferenc]: Országos Hitelmérleg



  • Tovább

  • Happy enddel zárult a parlament legutóbbi ülésének vitája – olvasom –, ahol „késhegyig menő, kőkemény alkukban megformálódtak … a kompromisszumok” – fogalmazott a múlt hét csütörtökén a Magyar Hírlap közgazdász szerzője a tanulságokat elemezve. Sikerült a parlamentnek rászorítania a kormányt a tartalékok feltárására, állapította meg elégedetten. Mindezt éppen aznap írta, amikor a nyomdából kikerült az 1990. évi gazdaságpolitikai program új változata. Eszerint a költségvetés ez évi hiánya már nem 19-20 milliárd forint, hanem 45-50. Igaz, a források is „kibővültek”. Hirtelen az derült ki, hogy a lakossági megtakarítás 1989-ben nem 4, hanem 15 milliárd forint lesz. A jövő évre pedig a két héttel korábbinál jóval drasztikusabb megszorító programot fogalmaztak meg. A kormány számára azonban megnyugvást jelenthet, hogy – mint a Magyar Hírlap is kiemeli – a jövő évi költségvetés összeállításakor már számíthat a most már törvényben rögzített adóbevételekre – amit a honatyák még a megszorítások előző fokozatát ismerve fogadtak el.

    Az új tervek szerint 1990-ben a költségvetési hiányt az 1989-es tervhez – s nem a ténylegeshez! – képest a felére kell csökkenteni, s például az összes támogatás további 10-20 milliárd forinttal csökken, a lakással kapcsolatos kamattámogatások is 7 milliárd helyett a duplájával csökkennek.

    Az idei áralakulás legfontosabb újdonsága a termelői áraknak a korábbi évekhez képest rendkívüli, 13 százalék körüli emelkedése. Két héttel korábban még a termelői árak növekedésének 1,5-2,5 százalékos mérséklődését ígérték, most már 16-16,5 százalékos emelkedésével számolnak, ami a fogyasztói árszínvonal közel 20 százalékos tervezett növekedését is jelenti.

    Mi történt? Mióta Németh Miklós tavasz végén bejelentette, hogy az államháztartás adóssága 950 milliárd forint (ami a forintleértékelés és egyéb tényezők miatt év végére várhatóan 1100 milliárd fölé nő), világos volt, hogy előbb-utóbb a többi eltitkolt makrogazdasági adatot is nyilvánosságra kell hozni. Az említett államadósság ugyanis nem volt egyeztethető a Magyar Nemzeti Bank (MNB) nyilvánosságra hozott mérlegeivel, a parlament által elfogadott költségvetési hiányokkal. Az államadósság belső struktúrájának pontosabb ismerete azonban nem hagyhatta érintetlenül a finanszírozás egyik lényeges tételét, a külföldi hiteleket sem.

    A novemberi, drámainak szánt bejelentés szerint az ország bruttó külföldi adóssága 3 milliárd dollárral nagyobb a bevallottnál. Év végére meghaladhatja a 20 milliárd dollárt – mondta Németh Miklós –, amihez azért tegyük hozzá, hogy ez alsó becslés. Az eltérés magyarázataként csupán annyi hangzott el, hogy 1981-ben, a Nemzetközi Valutaalapba való belépéskor 1,5 milliárd dollár volt a különbség a tényleges és a bevallott között, amit az ország hitelképességének megőrzése végett továbbra is eltitkoltak.

    Németh Miklós és az utána fölszólaló Bartha Ferenc, a Magyar Nemzeti Bank elnöke sem szólt arról, mitől is nőtt az 1,5 milliárdos eltérés a duplájára. A devizák árfolyamváltozása vagy más ok volt-e a döntő? A devizaárfolyamok nyolcvanas évekbeli változásai valószínűtlenné teszik, hogy ez lehetne az eltérés növekedésének magyarázata. Ráadásul a kormány adatainál megbízhatóbb információk szerint 1981-ben a külföldi adósság publikus és tényleges adatának eltérése 3-4 milliárd dollár volt. Az eltérés csökkentésének egyik lehetséges technikája, hogy a folyó fizetési mérleg egyenlegét megváltoztatják (a hiányt megnövelik, a többletet csökkentik). Például úgy, hogy a folyó fizetésen belüli áruforgalmi egyenleget rontják le. Az így produkált eltéréssel csökkenthető a közölt külföldi adósság torzítása.

    Szűkebb szakmai körökben „köztudott” volt a tényleges külföldi adósság (erről nem egy alkalommal valós adatok is megjelentek, mint például a Világgazdaságban 1988 elején, amikor a következmény csak a szakavatott rendőri beavatkozás volt). Az sem maradt ismeretlen, hogy a nyolcvanas évek második felében volt olyan év, amikor manipulálták a folyó fizetési mérleget. Tehát előfordulhatott, hogy torzították a gazdaság reálfolyamatainak adatait. Egy ilyen kozmetikázásnak célja a külföldi adósság „javítása” is lehet. Nem véletlen, hogy a novemberi parlamenti ülés előtt – amikor már lehetett tudni a bejelentésről – több pénzügyi szakember is úgy vélte, mindez túlságosan is rontja adósi megítélésünket, ezért a fizetési mérleg több éven keresztüli rontásával kell eljutni a „valósághoz”. De hát a gondot éppen az okozza, hogy a fizetési mérleg egyenlege amúgy is nagy hiányt mutat.

    Lehetséges persze, hogy a szavahihetőség számonkérésén túl ennek a fölemlítése csak a szakértő egy perverz vágyának kielégítését szolgálja, hogy megtudja, milyen stációkon keresztül rohant a csődbe a gazdaság. A politikai pártokról mindenképpen el kell ismerni, a perverzió e válfajának nem rabjai. Nagyobb részük azért nem, mert ismerethiány miatt nem ismeri az ízét. A Fidesz és az SZDSZ pedig azért nem, mert nem lépett föl az adatok nyilvánosságra hozataláért.

    Visszatérve a külföldi adósság adatainak meghamisítására, az ország pénzpiaci megítélésétől való félelem csak az egyik lehetséges magyarázat. A másik a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején fölhalmozott, ámde eltüntetett költségvetési hiány, mely ma több mint 300 milliárddal növeli az államháztartás adósságát. Hiszen a hetvenes években – tudjuk – a szocializmusban nincs számottevő költségvetési hiány, s az olaj- és egyéb válságok csak a nyugati világban hatnak. A valós külföldi adósság bevallása ezt az önképet cáfolta volna.

    A jubileumi, tizenötödik évébe lépő adósságválságról annyit feltétlenül meg kell említeni, hogy a külföldi eladósodás nem, vagy legfeljebb minimális külső erőforrások bevonásával járt az időszak egészét tekintve. Egy – igaz, csak a korábbi publikus adatokkal végzett – elemzés szerint 1970–1989 között már több kamatot fizettünk, mint amennyi hitelt fölvettünk. A hitelek nagy részét elfogyasztottuk vagy elpazaroltuk, s például exportfejlesztő beruházásokra csak 10-15 százalékát fordították. Az erőforrás-pazarló gazdaságpolitika miatt az irdatlan eladósodás nem jelentett pótlólagos erőforrást az ország számára – két periódus kivételével.

    1970–1979 között az eladósodási folyamat elején jelentős forrásbevonás történt 1979–1984 között a gazdaság javuló pénzügyi mutatói azt is jelentették, hogy már erőforrás-kivonás ment végbe, ami csak a gyászos emlékű, az adósságállományt mértéktelenül megemelő dinamizálási kísérlet közben, 1986-ban szakadt meg egy évre. A legutóbbi két évben ismét jelentős forráskivonás történt.

    Közvélemény-kutatások – és a napi tapasztalat is – évek óta tanúsítják, a lakosság nagy része sokkal kedvezőtlenebbül ítéli meg saját és családja helyzetét, mint az országét. Ezért a súlyos következményekkel járó, a radikális gazdasági változások társadalmi fogadtatását rontó tévesztésért jelentős részben az állam gazdálkodásának homályban hagyása okolható. De hát hogyan is lehetett volna mindezt nyomon követni, amikor a költségvetés évről évre, állandóan, esetleges jelleggel változott, s a különböző évek adatai gyakorta nem voltak egymással összehasonlíthatók.

    Persze a következményeket érzékeltük. Például azt, hogy az állam nem piaci kamatokat fizetett és fizet az adóssága után. Jogosnak tűnik az érvelés, miszerint a jegybanknak fizetett, a mostaninál magasabb kamatok a mai rendszerben csak addig a pontig érintik az államháztartás egyenlegét, amíg az MNB minimális nyereségre szert nem tesz. A költségvetés ugyanis a nyereségének 90%-át elvonja. Tehát a többletkiadást ugyanattól visszavenné! A valóságos kamatoknak azonban az is lenne a jelentősége, hogy láthatóvá tenné az államháztartás túlköltekezésének azt a mai hitelkiszorító hatását, amellyel csökkentve a gazdálkodóknak és a lakosságnak jutó egyéb hiteleket, erőteljesen növeli a kamatlábat, korlátozva a pénzforrásoknak az államénál jóval nagyobb hatékonyságú hasznosítási lehetőségeit.

    Az államháztartás adósságának közlése után tehát a külföldi adósság bevallása következett a novemberi parlamenti ülésen. A bejelentést azért – nagyon helyesen – jól körülbástyázták, s megszerezték a legfontosabb nyugati országok és szervezetek (pl. az NSZK, a Közös Piac s az általuk is mérsékletre intett IMF) jóváhagyását és tevőleges támogatását. De tárgyaltak öt párttal is, tájékoztatva a kormány tervezett lépéséről.

    A racionális gazdasági döntésekhez szükség volna egy végre jól használható információs és statisztikai rendszerre. Emellett a legszűkebb hatalmi elitet két oldalról is nyomás érte a lépés megtételére. Egyrészt a kormányzat – pontosan informált – közgazdászai, másrészt a politikai változások szorították őket. Mert igaz ugyan, hogy az adathamisítással, s ami ezzel egyenértékű, a terhek továbbgörgetésével az indokoltnál kedvezőbb képet festhet magáról ideig-óráig a kormány, de a – közép-európai változásoktól elválaszthatatlan – politika átalakulása kézzelfogható közelségbe hozta azt a lehetőséget, hogy egyes pártok fellépése nyomán mindez többszörös politikai teherként zúdul vissza az MSZP fejére. Így lett tehát a harmadik lépés a költségvetés ez évi hiányának a bevallása. Míg a novemberi ülésre készített tájékoztatók szerint az éves költségvetési hiány 19-20 milliárd forint lesz, addig a december elejei szerint 45-50 milliárd. A valós helyzet „finomításának” módszere a tavalyihoz lett volna hasonló. Az idei évet terhelő kiadási kötelezettségekből például 13 milliárd forintot terveztek „átcsúsztatni” a következő évre az MNB-nek járó kamatkötelezettségből, 6,2 milliárdot az Állami Fejlesztési Intézetnek a nagyberuházások után befolyó járadékok kiegészítéséből.

    S megjósolhatjuk a következő lépéseket is. Az egyik az általunk devizában nyújtott külföldi hitelek sorsáról való beszámoló lehetne – kiknek, milyen kamatokkal? –, a másik pedig az amúgy is szupertitkos hitelmérleg rejtélyes egyéb – cirka 30 milliárd forint nagyságrendű – tételének némi részletezése. Már csak azért is, mert az „új” gazdaságpolitikai programban előbukkant egy 32 milliárd forintos megtakarítás, ami feltehetően ez a tétel lehet.

    S még valami. Medgyessy Péter még a nyár közepén mondta: kénytelenek leszünk a valóságos adatokat előbb-utóbb ismertetni, mert a racionális gazdasági döntések különben megindokolhatatlanok maradnak. Nincs kétségem afelől, hogy a parlament a következő ülésén minden lényeges kérdésben elfogadja a kormány javaslatát. Elfogadja az adósságfinanszírozás ma követelt útját, a jövő évi költségvetést, a nadrágszíjmeghúzást. De szakmailag is hiteles parlamenti kontrollban és a válságból való kilábalás társadalmi elfogadásában csak a szabad választások után reménykedhetünk.

    Hacsak nem azoknak lesz igaza, akik a választásoktól leginkább a harmincas évek demagógiájának és kurzusának visszatértét várják…




































    Blogok

    „Túl későn jöttünk”

    Zolnay János blogja

    Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

    Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

    Tovább

    E-kikötő

    Forradalom Csepelen

    Eörsi László
    Forradalom Csepelen

    A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

    A „kieg” ostroma

    1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

    Tovább

    Beszélő a Facebookon