Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A kormány – Szabó Tamás, a bankok privatizációjáért felelős miniszter bejelentése alapján –, úgy tűnik, egyedül az Állami Vagyonügynökségen (ÁVÜ) kívánja elverni a port. A lapok tudósításai szerint az ÁVÜ élén álló Csepi Lajos helyzete már korábban alaposan meggyengült, s egyébkent is elbocsátás előtt áll, nem lenne tehát nehéz őt pengellérre állítani.

De ha a kormány nem folytat le egy tisztességes vizsgálatot a felelősség teljes körű megállapítására, s csak egyetlen intézmény nyakába varr mindent, veszélyes látszatot kelt. Ismét arra szolgáltatna példát, hogy minden másnál fontosabb, hogy valaki beilleszkedik-e az éppen aktuális kormánystratégiába.

A látszatok veszélyes dolgok. Visszagondolva a pénzintézeti törvény tavalyi vitájára, ma még aggasztóbbnak látszik, hogy a kormány látszólag (sem) törődött azzal, hogy a bankfelügyelet vezetői banki szakismerettel rendelkezzenek. Pedig a benyújtott törvénytervezethez két ilyen jellegű módosító javaslat is érkezett. A fideszes Varga Mihály legalább ötéves banki gyakorlatot követelt volna meg, mondván: „A bankfelügyeleti tevékenység legalább annyira speciális szakmai ismereteket igényel, mint a banki. A bankfelügyelet széles felhatalmazással bír a banki életbe való beavatkozáshoz, ehhez elengedhetetlen a tagok (a bankfelügyelet vezetőiről van szó – a szerk.) megfelelő szakmai előélete.”

Ami nyilvánvaló, és ami nem

A szabad demokrata Soós Károly Attila módosító javaslata ehhez hasonló volt. Hároméves pénzintézeti vagy ötéves pénzügyi vezetői (válallati, államigazgatási) gyakorlat lett volna a minimum. Indoklása úgy szólt, hogy „az előírás szükségessége nyilvánvaló”. A kormánynak, kormánypártoknak nem volt ilyen nyilvánvaló, a javaslatokat elvetették.

Így lett a bankfelügyelet vezetője Botos Katalin. S maradjunk továbbra is a látszatoknál. Egy évvel ezelőtt már szóvá tettük, vajon miként képviseli a (látszólag) független társadalombiztosítás érdekeit az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság (OTF) vezetője, Botos József, a Pénzügyminisztériummal szemben, ahol akkor államtitkár volt Botos Katalin (ejtsd: Botosné).

Az elmúlt egy évben a társadalombiztosítást több százmillió forint veszteség érte bankrészvény-vásárlásai miatt. Vajon kinek a tanácsára történtek a vásárlások? A tb-nek van ugyan szerződése egy pénzügyi tanácsadó és befektető céggel, akik azonban azt állítják, hogy bár szerződésükben szerepel az, hogy a bankrészvények árfolyamáról elemzést adnak, de csak az volt a dolguk, hogy a napi árfolyamot közöljék a tb-vel.

Több újság is közölte a Betét- és Folyószámla-tulajdonosok Érdekvédelmi Szervezete (Befész) információi alapján, hogy az OTF a három bank jogosítványainak korlátozása előtt néhány nappal mondta fel – jóval lejárat előtt – 200–300 millió forintnyi betétjét. A bankok károsultjainak nem is különösebben titkolt föltevése: az OTF vezetője esetleg a bankfelügyelet vezetőjétől kaphatott információt.

Ennek hallatán fölösleges fölháborodni, s azt kiáltani: rágalom. Mert nem az az elsődleges kérdés, hogy mondjuk a bankfelügyelet vezetője jelen esetben valóban megsértette-e a banktitkot. Hanem az, milyen benyomása alakul ki a lakosságnak, a vállalkozóknak arról, hogy miként kezeli az állam a banktitkot. Olyasmiről van tehát szó, aminek – a bizalom miatt – a látszatát is el kellene kerülni.

A kormány mellett természetesen a parlamentet is sokat szidják. Pedig egy-egy törvényjavaslat bizottsági és parlamenti vitáiban, illetve a módosító javaslatokban gyakran megfogalmazódnak a legfontosabb problémák, s nyomon követhetők azok az érdekek és szempontok, amelyeket az egyes pártok képviselnek.

„Új pénzvilági központ”

A mostani pénzintézeti problémák rávilágítottak a pénzügyi, banki szakemberek hiányára is. Ma a pénzintézeti rendszer fejlődésének egyik legfőbb gátja a megfelelő szakemberek hiánya. A pénzintézeti törvény vitájában számos olyan javaslat született az MSZP, Torgyán József és Palotás János „tollából”, amely a piaci verseny erősítésére hivatkozva, s nehezen definiálható fogalmak ellen érvelve a pénzintézeti tevékenységet végzők körének bővítését szorgalmazta. De ez máris a szakemberhiányba ütközik.

A pénzintézeti tevékenységet folytatók bővítésének egyik formája a pénzintézetek működéséhez szükséges alaptőke leszállítása. A törvénytervezet szerint a kereskedelmi bankoknál ez 2 milliárd forint lett volna, amit szinte mindenki túlzásnak talált. Az ellenzéki módosítások után ezt a határt 1 milliárdra szállították le. A legkisebb összeghatárt – 500 millió forintot – persze Palotás János javasolta. „A magyar gazdaság egyik áttörési pontja minden bizonnyal az új pénzvilági központ szerepének betöltése lesz – sőt részben már ma is az – az egyesített európai gazdaságban. Ennek érdekében határozottan ösztönözni kellene mind a külföldi, mind a hazai pénzintézetek nagyszámú létrejöttét, nem pedig az (az alaptőkére vonatkozó – a szerk.) európai jogi ajánlás négyszeresével monopolizálni a jelenlegi helyzetet, ellene dolgozni érdekeinknek, gátat emelni fejlődésük elé.” Elmélázhatunk azon, mi is történne, ha a mai adottságok mellett Budapest hirtelen egy szép új pénzvilági központ lenne, Palotás-módra.

A törvény vitája során az egyik legnagyobb vitát a tulajdonosi hányad korlátozása váltotta ki. Elsősorban a szabad demokraták ragaszkodtak ahhoz, hogy egy tulajdonos (ha nem pénzintézetről van szó) legfeljebb 25 százalékot birtokolhasson adott bankban. A kormány eredeti javaslata még hosszú távon biztosította volna a nagyobb állami részesedés fönntartását, de az elfogadott törvénypasszus végül is a szabaddemokrata-állásponthoz állt közelebb. Az állam a következő parlamenti választásokig megtarthatja tulajdonrészét és szavazati jogosítványait is.

Az államtalanítás állt a vita középpontjában, aminek áldozatául esett az, hogy bárki, például egy úgynevezett szakmai befektető, többségi tulajdont szerezzen egy bankban. Egy Fidesz-javaslat fölhívta erre a figyelmet, érdemes idézni: „A magyar bankrendszer szerkezeti átalakításához, a bankszféra modernizációjához és gyors megújításához szükség van arra, hogy az igazán komoly, szakmailag felkészült befektetők akár jelentős, akár többségi részesedéssel is bírjanak. Ennek lehetőségét nem szabad kizárni, és a kontroll érdekében a bankfelügyelet és a Magyar Nemzeti Bank megkapná az ellenőrzés jogát.”

A módosítás indokoltságához talán elég most utalni az Általános Vállalkozási Bank példájára, amelyet a csődtől most úgy mentenek meg, hogy a Westdeutsche Landesbank (WLB) többségi tulajdont szerzett. (A törvény erre most csak átmenetileg ad lehetőséget.)

A módosító javaslatok egy másik csoportja a közvetlen és közvetett banktulajdonlás kérdéseit feszegette. Torgyán, s meglepetésre, a bankokat és tulajdonosaikat enyhén szólva nem szívelő Fekete Gyula (MDF), enyhített volna azon a szabályozáson, amely a közvetett tulajdonlást is figyelembe veszi. Tehát könnyebbé tették volna, hogy egy egymással szorosan összefüggő, akár egy tulajdonos befolyása alatt lévő gazdasági csoport tagjai kizárólagosan birtokoljanak egy bankot. Torgyán egyébként azt is kifogásolta – a külföldi részvényesek kapcsán –, hogy a jó üzleti hírnév feltétel legyen a tulajdonossá váláshoz. Hja kérem, minden szentnek maga felé hajlik a keze…

Ha a pénzintézeti törvény hiányosságairól esik szó, elsősorban a betétesek védelme s a bankok tulajdonosainak és vezetőinek nyújtott hitelek jutnak leginkább az eszünkbe.

A kormány által benyújtott törvénytervezet például nem tette volna kötelezővé betétvédelmi alap létrehozását, csak a lehetőséget teremtette volna meg. Ugyanakkor – a három banknál történtek után különösen föltűnő ez – kevéssé korlátozták volna a tulajdonosok számára önmaguk hitelezését.

A szabad demokraták pénzügypolitikája számomra kissé cinikusnak tűnik, s megítélhetetlen, mi alapján rangsorolják a különböző problémákat, de ez esetben kétségtelen tény: ők voltak az egyetlenek, akik módosító javaslataikban nagy hangsúlyt fektettek a betétbiztosításra s a különböző összeférhetetlenségi szabályokra. Az ő javaslatuk nyomán került például a törvénybe, hogy a jövő év elejéig kötelező betétvédelmi alapot létrehozni, s annak részleteiről külön törvényt kell alkotni. (Rajtuk kívül egyetlen kivétel volt, Fekete Gyula, akinek hitelvédelmi alapra vonatkozó javaslata nehezen értelmezhető.)

A szabaddemokrata-javaslatok az átmeneti, 1992-es évről is rendelkeztek volna. A kellő részletezés nélkül csak egy passzust: „A betétvédelmi alap… kötelezettségét 1992. december 31-ig a Magyar Állam teljesíti.”

Több olyan, Soós Károly Attila által jegyzett módosító javaslat is bekerült a törvénybe – az eredetinél néha enyhébb formában –, amely akadályozta az olyan jellegű tranzakciókat, mint amilyenek még a törvény hatálybalépése előtt az Ybl és a gyomaendrődi Vállalkozói Takarékszövetkezet esetében megtörténtek.

Az ellenfél szóvivője

Szeretnék egy kitérőt tenni. A sajtó fölháborodva fogadta, hogy a „népszerű” és szakértelméről bizonyságot tett Keleti Györgynek föl kellett állnia szóvivői székéből, mert mint nyilatkozta (nem szó szerinti idézet), nem bíztak meg benne kellőképpen. Mindez alkalom volt egy kis kormányellenes hadjáratra.

Röviddel ezután Keleti egy ellenzéki párt színeiben indult a képviselő-választáson, s a kormánypártokról, így közvetve a kormányról mint „ellenfeleinkről” beszélt.

Ezek után vajon nem természetes-e, hogy a kormánypártokban nem volt meg Keleti iránt a kellő bizalom? Nem az furcsa-e inkább, hogy egyáltalán ennyi ideig szóvivő, ellenfeleinek szóvivője maradt az Antall-kormány idején is?

Miért ráncigálom elő mindezt? Azért, mert példa arra, hogyan lehet szétrombolni a szótértés lehetséges minimumát is. Hiszen miért kellene a kormánynak elfogadnia azt az érvelést, hogy a kormány alkalmatlanságának jele az, hogy saját ellenfelében nem bízik meg? (Az, hogy az MDF visszataszító választási propagandát folytatott, mindezt nem kérdőjelezi meg.)

Úgy vélem, alappélda ez arra, hogy a sajtó és ezen túl (és innen) a politizáló közvélemény milyen sablonok mentén ítéli meg a másik, az ellenfél gondolkodását és vélekedését.

A sajtó egyik sablonja az, hogy a pártoskodáson felül álló, magasabb rendű lénynek tekinti magát. Ennek egyik kritériuma a jelek szerint az, hogy például nem ismerteti a parlamentben folytatott vitákat. Ez nemcsak a pénzintézeti törvényre igaz, hanem általánosan.

Ez azzal is jár, hogy a közvélemény elesik alternatívák és lehetőség megismerésétől. Közvetve ezzel a kormányra gyakorolt nyomás is kisebb valamilyen módosító javaslat elfogadására.

Egy jószerivel ismeretlen javaslat elvetését utólag számon sem lehet kérni. S ha beteljesedik valamilyen baljóslat, akkor aztán mindenkit lehet szidni mindenért. S információ hiányában nem lehet senkinek semmilyen igazságát elismerni, s akkor már mindegy, ki mit mondott, presztízsharccá változik minden.

• gazdaság