Skip to main content

Költségvetési hitel – 50 százalékos kamattal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Hétről hétre


Emlékeznek még arra, hogy az Ingatlanbank jogosítványainak tavaly augusztusi, részleges fölfüggesztésekor, amikor a bank részvényei fabatkát sem értek, az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóság (OTF) névértéken, tehát 100 százalékon eladta 100 millió forintnyi ingatlanbanki részvénycsomagját. A vásárló egy kft.-n keresztül a Magyar Hitel Bank volt.

Szívességi vásárlás, aligha minősíthető másként az üzlet, hacsak nem feltételezünk altruista hajlamokat az MHB vezetőiről. De talán van más magyarázat is.

A MÁV hatalmasra duzzadt társadalombiztosítási hátralékát (lásd Beszélő, 1992. február 15.) – az OTF-fel egyetértve – részben úgy kívánja törleszteni, hogy mintegy 7 milliárd forint értékben kötvényt bocsát ki. Ezt a kötvényt kapná meg a társadalombiztosítás, s a MÁV egy meghatározott rend szerint vásárolná vissza azt.

A megállapodást azt OTF – úgy vélem, nagyon helyesen – mindmáig nem írta alá, mert nem lát biztosítékot a MÁV fizetéseire. Állami garanciára lenne szükség, mondják. (Ez a döntés várat magára: a kormány ugyan könnyű szívvel vállal garanciát nagy állami vállalatok érdekében, de a tb nem tartozik eme kedvezményezettek körébe.)

Ha a MÁV adósságainak törlesztése mindenképpen csak állami garanciával biztosítható, akkor ugyan mi szükség egy viszonylag bonyolult, kötvénykibocsátásos konstrukcióra? Vajon melyik szereplőnek érdeke ez? Leginkább talán annak, amelyikről korábban ejtettünk szót: a Magyar Hitel Banknak. Az MHB lenne ugyanis az akció lebonyolítója, 1 százalékos jutalékot feltételezve 70 millió forintos bevételhez juthat a bank, s a szívességi részvényvásárlás veszteségeinek egy tekintélyes része már meg is térül. Szívességet szívességért? S ha legközelebb, mondjuk, a társadalombiztosítás felügyelő bizottságában képviselt bankkal köt majd egy másik üzletet az OTF?

Üzleti döntéseknek ez a bájos szempontrendszere a változó kamatozású kincstárjegyről jutott eszembe. A költségvetési deficit finanszírozásában szerencsére egyre nagyobb szerepet játszanak a különböző állami értékpapírok. Ezek közül is az egyik legsikeresebb a tavaly félévkor kibocsátott, úgynevezett változó kamatozású kincstárjegy. (Ez a sávos kamatozású, egyéves lejáratú értékpapír 31-től 90 napig évi 28, 91-től 180 napig évi 31, 181-tői 270 napig évi 32, 271 naptól 364-ig évi 34 százalékos kamatot fizet. Ha a befektető a lejáratig, egy évig nem veszi ki a pénzét, akkor már 36 százalék kamatot kap.) Év végén kibocsátottak egy új sorozatot is.

A változó kamatozású kincstárjegyeknek az állománya év végén 10,6 milliárd forint volt, február második felére pedig már minden bizonnyal meghaladta a 15 milliárdot. A papír keresett volt, s nem ritkán hiánycikké vált, különösen a kisbefektetők számára. Vonzóvá tették a viszonylag kedvező kamatfeltételek, s az, hogy a kötvényt már egy hónap lekötés után kamattal lehetett visszaváltani.

De a kisbefektetőknél is jobban szerethette ezt a kincstárjegyet a forgalmazó, a Budapest Bank (BB) brókercége. A legfontosabb, hogy a forgalmazó jutalékot kap akkor is, amikor kiveszi forgalmazásra a papírokat, s akkor is, amikor visszaviszi. Mindkét esetben – információnk szerint – 0,8 százalékos jutalékot kap.

A kétszeri, azonos nagyságú jutalék következménye azonban meghökkentő. A brókercég ha a 31-edik napon visszaviszi a kincstárjegyet, akkor megkapja az évi 28 százalékos kamat időarányos részét, valamint a kincstárjegy értékének kétszer 0,8 százalékát. S ha újra kivesz forgalmazásra kincstárjegyet, akkor újra kezdődik a játék. Egy általános jutalékkal kiegészülve ez azt jelenti, hogy a forgalmazó éves szinten közel kerülhet az 50 százalékos kamathoz.

A BB brókercége az egyik legnagyobb a magyar értékpapír-kereskedők közül, alaptőkéje 250 millió forint. (Nincs kéznél a jegyzetem, tehát csak emlékezetből közlöm az adatot, s meglehet, tévedek.) Tehát elvileg fennáll a lehetősége annak, hogy a cég, ha éppen nem talál 50 százaléknál jobban jövedelmező, kockázatmentes befektetést, akkor forgalmazás helyett saját forrásait kincstárjegybe fektesse. S ha már nincs elég pénze, akkor másokkal osztozzon a jutalékon. Így mint forgalmazó nem abban érdekelt, hogy minél hosszabb távra tudja kihelyezni a papírt, hanem éppen ellenkezőleg.

Vajon így van-e? Nem tudni, mert a Pénzügyminisztérium (a kezdeti ígéretek ellenére) és az érintett brókercég megtagadja azoknak a forgalmi adatoknak a közlését, amelyekből talán bizonyítható lenne, hogy milyen szempontok szerint forgalmazták a papírokat, s miért látszott az hiánycikknek, amikor a brókercégnél tetemes mennyiség volt belőle. (Mert azért kevéske adathoz csak hozzá lehet jutni.)

Üzleti szempontok aligha indokolhatják a titkolózást. Hiszen a közösségi kiadások finanszírozásának módja, annak költségei aligha képezhetik egy minisztérium vagy egy kereskedőcég titkát. Különösen akkor, ha a talán több százmillió forintos haszonnal járó forgalmazás lehetőségéhez versenytárgyalás nélkül jutottak hozzá.

Tényleg, miért is éppen ez a brókercég kapta a forgalmazási jogot? Az értékpapír-forgalmazás feltételei nálunk talán a legkorábban a Budapest Banknál alakultak ki, s e jog ezen a hagyományon is alapulhat. De – úgy vélem –, hogy csak olyanok titkolják az adatokat, akiknek valamilyen érdekük fűződik hozzá. S ha a Pénzügyminisztériumnak, illetve a költségvetésnek ez a fajta jutalékos rendszer egyértelműen hátrányos, akkor kell más okot is keresni a zárkózottsághoz. S egy roppant barátságtalan, s esetleg mélységesen igazságtalan feltételezés: a konstrukció minisztériumi kidolgozója éppen a Budapest Bank igazgatóságának tagja…

A pénzügyminisztérium vezetői elismerik, hogy komoly szakmai hiba történt, s vizsgálat indult ez ügyben, az eredményt egy-két hét múlvára ígérik.

Szakmai hibáról vagy esetleg tudatos manipulációról van-e szó, a vizsgálat talán kideríti. E sorok írója csupán két dolgot nem szeretne. Az egyik, hogy az ügyért valamilyen módon felelősök egy ejnye-bejnyével megússzák. A másik pedig az, hogy az esetleges felelősségre vonásuk ne legyen arányos, mondjuk, a nagyságrenddel súlyosabb ügy, a lakásalapkötvények botránya miatti felelősségre vonással.

A két kívánalom összeegyeztethetetennek látszik…

S egy utolsó megjegyzés: a közeli napokban várható egy újabb, 10 milliárdos, sávos kamatozású kincstárjegy kibocsátása. A forgalmazó: lásd mint fent. A jutalékok? A minisztérium szerint megváltoznak a feltételek. Remélhetőleg közismertté is válnak…


































Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon