Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt évtizedekben a külföldi hiteleket általában a Magyar Nemzeti Bank (MNB) vette föl, a bank mérlegében jelenik meg. A mérleget forintban vezetik. Tehát amikor leértékelik a forintot, a korábban keletkezett adósság forintban számolva megnő, mert egy dollárt több forintért lehet megvásárolni. Az adósságnak azt a növekedését, ami ezért következett be, a költségvetés adósságaként tartják nyilván, s nem kell utána kamatot fizetni. Ez az adósság 1992 novemberében megközelítette a 900 milliárd forintot.

Valójában nem csupán a leértékelésekből tevődik össze ez az adósság. Mint a két héttel ezelőtt részleteiben már ismertetett ÁSZ-jelentésből kiderül, ide dugtak el egy-két kellemetlen adósságot. A szélhámos Gerő–Schmidt-csoport okozta veszteség terheit – részben vagy egészben? – az állam fedezte (az erről szóló parlamenti határozatot nem sikerült fellelnem), s ez is az árfolyamveszteség címszó alatt szerepel.

Már az 1990 vége előtt keletkezett adósságban is megjelenik egy (formailag) pénzintézetnél jelentkező veszteség – az OTP veszteségének – közvetlen állami átvállalása. Másrészt az is kiderült az ÁSZ jelentéséből, hogy – korábban közzé nem tett – bevételekkel csökkentették is ezt az adósságot.

Nem világos számomra, hogy volt-e mindennek bármilyen jogszabályi alapja is.

A leértékelések miatti, a költségvetésre telepített adósság nem okozott semmi gondot addig, amíg az ország külföldi adósságállománya nőtt. Hiszen ha napról napra több dollárt kérek kölcsön valakitől, s nem törlesztek, addig „nem érdekes”, hogy egyébként egy dollárért tíz vagy száz forintot kell fizetnem.

De ha csökkenteni akarom (vagy kényszerülök) az adósságomat, akkor már fontossá válik. Pontosabban, amikor megveszek egy dollárt, hogy az öt évvel ezelőtti dollárhitelem törlesszem, annyival több forintot kell ma kifizetnem, amennyivel időközben leértékelődött a forint.

Tehát – az ország adósságára visszatérve – a leértékelések miatti veszteség eddig csak a „könyvekben”, a mérlegben szerepelt. De most, hogy csökkent az ország nettó adósságállománya, ez tényleges teherré vált. (Ezért érvelnek úgy többen, hogy mindegy, törlesztünk-e, vagy növeljük a devizatartalékainkat.)

1990 előtt – leegyszerűsítve – a külső (fizetési mérleg) hiány és az államháztartás hiánya (a költségvetésen kívül ideértve például az Állami Fejlesztési Intézet deficitjét is, amely zömmel „vállalati” beruházások miatt keletkezett) együtt mozgott, mivel a deficitet külföldi hitelfelvétellel finanszírozták. S amíg a nettó adósság növekedett, addig az adósságterhek szempontjából a szinte egyedül fontos információ a devizákban fönnálló adósság nagysága, s annak törlesztési terhei voltak. De azzal, hogy a nettó adósságállomány csökkenni kezdett, másképp jelentkezik az adósságteher is.

A sajtóban megjelenő információk (HVG, Népszabadság) nem csupán azért torzítanak egy kicsit, mert például nem publikálják a leértékelésekből származó adósság összetételét, hanem azért is, mert a nettó külföldi adósság csökkenése azt is jelenti, hogy annak terhe megjelenik a belső forintfolyamatokban. A nettó dolláradósság csökkenése veszteséggel jár.

Mindez azért alakult ki, mert korábban a költségvetés (államháztartás) deficitjét szinte kizárólag a külföldi eladósodás jelentette. A piacgazdaságokban ez nem így van: döntően a hazai, lakossági megtakarítások révén finanszírozható az államadósság, vagyis mindig reális kamatterhekkel kell számolni. Más volt a helyzet Magyarországon: kizárólag egy másik állami monopólium, a pénzteremtésre képes jegybank finanszírozta a költségvetés hiányát.

Ismét csak nagyon durván fogalmazva, a költségvetést és a jegybankot föl lehet fogni egy tömbként: a mérlegüket lehet egységesen is kezelni. Ha az MNB-nek nyeresége van, akkor azt befizeti a költségvetésnek (mint mindenütt a világon), s ha vesztesége van, akkor azt a költségvetésnek kell fedeznie. Magyarországon ez még inkább így van, mert a Magyar Nemzeti Bank külföld számára kereskedelmi bankként is megjelenik, tehát szigorú követelmény, hogy az MNB mérlege „rendben legyen”.

Amíg a jegybank finanszírozza a költségvetés hiányát, addig bizonyos mértékig alku kérdése, hogy milyen árat, mekkora kamatokat fizet a költségvetés a hitelekért. Ha magas a kamat, akkor a költségvetésnek nagyobb a terhe, de az MNB nyeresége is, amit viszont befizet az államkasszába. Ha fordított a helyzet, akkor a költségvetésnek kell a jegybankot támogatnia. S nem az a perdöntő, hogy éppen melyikről van szó, hanem sokkal inkább az, hogy ez miként befolyásolja a monetáris viszonyokat. A „megfelelő” kamatfeltételek leginkább azért fontosak, mert meghatározzák a költségvetés költekezési korlátait. Ha hitelei után piaci árat kell fizetnie, kevésbé költekezhet.

Az elmúlt néhány év változásai másképp is hatnak. Szó volt már róla, hogy az államadósság párhuzamosan mozgott a külföldi eladósodással. Az állam devizamonopóliuma miatt a külföld felé való eladósodás az ország devizatartozásának felelt meg. A monopólium oldódásával azonban a vállalatok, a pénzintézetek is megjelentek külföldön hitelfelvevőként. A pénzintézetek azonban devizájuk egy részét az MNB-ben tartják. Az MNB mérlegében tehát a pénzintézetek (nettó) devizaállományát érő árfolyamváltozások hatása is tükröződik. A tavalyi pótköltségvetési törvény éppen amiatt úgy rendelkezett, hogy a külső adósság helyett a devizatartozásokkal kapcsolatos árfolyamváltozásokat kell – nullaszázalékos kamattal – a költségvetés adósságaként nyilvántartani. Ettől kezdve a pénzintézetek devizabetét-állománya is befolyásolja a leértékelések miatt nyilvántartott adósságot.

Az államadósság egyéb része után, mint köztudott, a jegybanki alapkamat 40 százalékát fizeti a költségvetés. Ha az infláció csökkenése nagyobb ütemű, mint az alapkamat csökkenése, akkor ez növekvő költségvetési terhet jelent. (Az elmúlt két évben a jegybanki alapkamat 22-ről 20 százalékra csökkent.) Tehát egyre erőteljesebb az az igény, hogy a költségvetés adósságterheit enyhítsék.

A Magyar Hírlap számolt be a héten azokról a pénzügyminisztériumi tervekről, melyek szerint az adósságszolgálati terhek egy részét az Állami Vagyonügynökségre (ÁVÜ) és az Állami Vagyonkezelő Rt.-re (ÁV Rt.) telepítenék. Az ötlet egyik indoka, hogy az adósság egy része vállalati beruházások támogatásából keletkezett. De korábbi, általában befuccsolt nagyberuházások terheit most ráterhelni az állami vállalatok egészére (vagy nagy részükre) nem túlzottan igazságos. Ha egyáltalán van értelme itt az igazságos kifejezésnek: az adósságot ugyanis vissza kell fizetni.

Ezt nyilván a Pénzügyminisztériumban is tudják. Valószínűleg azt forgatják a fejükben, hogy valamiféle adósságszolgálati járulék bevezetése hatásos technikai eszköz lenne az egyre jobban veszélyeztetett költségvetési bevételek biztosítására. Hasonló célt szolgálna az is, hogy a privatizációs bevételek egy részével csökkentsék az adósságállományt.

Kérdés, hogy a választásokig keresztülvihetőek lesznek-e ezek a tervek. A privatizációs bevételek jelentik ugyanis azt a lehetőséget, aminek révén a kormány leginkább vállalkozhat újabb és újabb kiadásokra. 1990-ben még az volt a kiindulópont, hogy a privatizációs bevételekkel csökkentsék az államadósságot. Ettől a koncepciótól egyre jobban távolodott a kormány.

Tavaly a közvetlen, ÁVÜ-nél jelentkező privatizációs bevétel 72 milliárd forint volt. (Diczházi Bertalan: Tények és adatok a magyar privatizációról. Új Magyarország, 1993. február 4.) Ebből 4,5-5 milliárd forint az állami vagyon utáni hozadék, amit az ÁVÜ befizet a költségvetésnek. Tehát ez nem privatizációs bevétel.

A privatizációs bevételből történő közvetlen adósságcsökkentés kevesebb, mint 9 milliárd forint, tehát a privatizációs bevételek mintegy 13 százalékát fordították erre a célra. A többi a költségvetés „kibővítését” szolgálja. Még az 1992-es költségvetési törvény rendelkezett arról, hogy az ÁVÜ 20 milliárd forintot fizessen be a költségvetésnek, s az ÁVÜ bevételeiből törlesztettek a társadalombiztosításnak is.

De a kormány ezentúl sem állta meg, hogy ehhez a kasszához nyúljon.

A kisvállalkozók garanciaalapja, a világkiállítási alap, az ÁFI kárrendezési alapja, a Befektetési Rt., az ÁV Rt., a Hungalu Rt. adósságelengedése, az Állami Vállalkozási Bank megtisztítása (részben vagy egészben) mind-mind ebből a pénztárcából történt.

Teljesen függetlenül attól, hogy az egyes célok mennyire voltak helyesek, hatalmas a kormány étvágya. S aligha várható, hogy ez a választásokig kisebb lesz. De akkor mi lesz az adóssággal?

• gazdaság