Hárs Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Kis számban korábban is voltak nálunk külföldiek, akik itt találtak átmenetileg munkalehetőséget. A házasság révén és egyéb legalizált módon letelepedőkön kívül 1988 előtt legfeljebb néhány száz menekült érkezett Magyarországra, ha nem számítjuk az évtizedekkel korábban kormányzati döntés alapján befogadott görög és chilei csoportot. Államközi szerződések keretében kubai, vietnami, lengyel stb. vendégmunkások is jöttek hozzánk – szerény, néhány ezer fős létszámban.

Napjainkban a hivatalosan (munkavállalási engedéllyel) Magyarországon dolgozó külföldiek és a bevándorlóként, menekültként munkát keresők csupán a kisebb részét alkotják a külföldről érkező „munkaerő-kínálati többletnek”. Nehezebben becsülhető, de jelentősebb azoknak a száma, akik a turistaútlevéllel jönnek és vállalnak munkát, vagy illegálisan (például lejárt tartózkodási engedéllyel) tartózkodnak itt. A Menekültügyi Hivatal helyettes vezetője által közölt adatok szerint Magyarországon menekültként 3 ezer fő, menedéket kérőként mintegy 20 ezer fő, áttelepedett külföldiként mintegy 80 ezer fő, vendégmunkásként pedig 20 ezer fő él. Bizonyos becslések szerint a legálisan itt tartózkodók számának dupláját éri el az illegálisan itt tartózkodók száma.

Jó okunk van tehát arra, hogy megismerkedjünk a külföldiek munkaerő-piaci jelenlétének természetével, mozgástörvényeivel kapcsolatos elmélettel és külföldi tapasztalatokkal. Ezeket az elméleteket persze alapvetően a fejlett országok (főképpen az USA és Nyugat-Európa) szemszögéből, azok hagyományaira építve fogalmazták meg, és egyelőre nincsenek még „lefordítva” Kelet-Európára.

A nemzetközi migráció kihívást jelent mind az emberiség, mind az emberiesség számára. Azt reméljük, hogy a fejlett országok tapasztalatai nyomán világosabban láthatjuk a beavatkozás lehetőségeit és korlátait.

Vándorlások Európában

A II. világháborút követő ki- és bevándorlások történetében három időszak különböztethető meg.

Az első időszakot – a háború utáni első évtizedeket – a munkaerőhiány jellemezte, a demográfiai tartalékok elfogytak, a munkaerő pótlására a hagyományos források kevésnek bizonyultak. (A mezőgazdaságból már nemigen jöhetett utánpótlás, a nők munkavállalói aktivitása nem nőtt a várt mértékben.) Az európai országok alapvetően kétféle stratégiát követtek. Egyesek (jellemzően Franciaország és Belgium) bevándorlókat kívántak megnyerni, mások (jellemzően Németország, Svédország) vendégmunkásokat hívtak. A stratégia megválasztása természetszerűleg szorosan kötődött az egyes országok konkrét történeti fejlődéséhez, a gyarmatosításban elfoglalt helyükhöz, a munkaerő-kibocsátó országokkal fennálló viszonyukhoz. Az NSZK szervezte meg a legtökéletesebben az állami vendégmunkás-toborzást. Más országokban nem az állam volt a főszereplő. Franciaország esetében például 1968-ban 82 százalék volt azok aránya, akik turistaútlevéllel vagy anélkül érkeztek az országba. A bevándorlási hivatal „képtelennek bizonyult arra, hogy kielégítse a munkaadók igényét, és spontán jellegű migráció alakult ki, először Spanyolorszából és Portugáliából, később Jugoszláviából és Törökországból. Az Ibériai-félsziget munkásainak rendszerint illegálisan kellett jönniük, mert az akkori diktatúrák nem támogatták e mozgásokat. Valójában sok munkás legalább annyira politikai, mint gazdasági okokból jött.” (Castles: The Guest-Worker in Western Europe, International Migration Review, Vol. XX. No. 4., pl. 764.)

Sehol sem számoltak a vendégmunkások tartós letelepedésével. A toborzó ország munkaadói és kormányai a rugalmas időszakos munkaerőforrás jelenlétében voltak érdekeltek, a kibocsátó országok pedig elfogadták az ideiglenes migrációt.

A második időszak a hetvenes évek elejére-közepére esett. Akkor a korábbi befogadó országok közel egyszerre – egymással nem egyeztetve – lezárták határaikat. Azt remélték, hogy ezzel véget vetnek az idegenek beáramlásának, és csökkentik az országban élő idegen népességet. E politika mögött három olyan feltételezés rejlett, amelyet a valóság nem igazolt. Egyrészt úgy vélték, hogy a megelőző időszakban a bevándorlás trendjét (mind a növekedését, mind a csökkenését) alapvetően a fejlett országok húzóereje határozta meg. Másrészt azt gondolták, hogy a migrációs folyamatokat jelentős részben a politikai intézkedések indították meg. Végül pedig abban reménykedtek, hogy a visszatérésre ösztönző eszközök hatékonyak lesznek, mivel az országban élő bevándorlók jelentős részének szándékában áll, hogy mindenképpen visszatérjen hazájába.

A foglalkoztatási feltételek meghatározóak voltak a határok lezárásában. A fejlett országok a munkaerő-toborzás leállítása révén „exportálták” a gazdasági visszaesést, a kibocsátó országok kormányai pedig nehezteltek a határok lezárása miatt.

A harmadik időszak a jelen. A polgári demokráciák közös védőfalat képeztek a bevándorlással szemben, de kiskapukat hagytak a „speciális áramlások” számára. Az egyik kiskapun keresztül a számukra értékes munkaerőt engedik be, a másikon pedig kisszámú menekültet. A nemzetközi migráció jövőbeni alakulása nagymértékben ezen kapuk nyílásától függ.

A határok bezárulását követően a már bevándoroltak a fogadó országban maradnak, és egy részük többé-kevésbé integrálódik. Más részük pedig etnikai csoportként intézményesül, megerősíti etnikai identitását.

A kibocsátó országokban az elkövetkező évtizedekben a várható munkaerő-kereslet messze alatta marad a várható munkaerő-kínálatnak, míg a fejlett országokban a születésszám csökkenése miatt meghaladja majd a hazai kínálatot. A két trend természetesen nem jelenti szükségszerűen a bevándorlás újraéledését, csupán azt, hogy erős nyomás alá kerül a fejlett országok megszorító politikája. Legyen azonban bármilyen az európai növekedés előre látható üteme, a várható bevándorlás szintje magas marad – és messze meghaladja a fogadó országok felszívóképességét.

Tökéletesen irreális elképzelés az, hogy ezt a problémát csupán – vagy főképp – szigorúbb bevándorlási politikával (a vízumkötelezettség kiterjesztésével, a határellenőrzés megerősítésével, a kiutasítási eljárás egyszerűsítésével) meg lehet oldani. Semmi okunk nincs annak feltételezésére, hogy a jövőben nem működnek majd azok a piaci erők, melyek a hetvenes évek előtt és azóta a fogadó országok migrációs folyamatainak és a letelepedéseknek az alakításában bármilyen közérdekűnek tekintett politikánál hatékonyabbnak bizonyultak.

A jövőben várhatóan számos tényező erősíti majd az illegális bevándorlást: a szigorított beutazási politika Európa országaiban, a nagy idegen ajkú közösségek múltban megalapozott kapcsolatrendszere, az európai munkaerőpiac könnyű elérhetősége (alacsony közlekedési költségek), és végül az idegen munka iránti állandó igény egyes ágazatokban (különösképpen a ruházati iparban és a személyi szolgáltatás területén).

Jön a család

A legvonzóbb európai vendégmunkás-programokat eredetileg rotációs alapon képzelték el: a külföldi egy-két évig dolgozik a szerelőszalagon avagy az építkezésen, majd hazatér, és újabb, mondjuk, török vagy algériai munkás váltja fel. Nem számítottak arra, hogy a munkások (lassítva a tervezett felhalmozást) a családjukat is áthozzák.

A rotáció nem működött. „Semmi nem olyan állandó, mint az európai vendégmunkások” – fogalmazhatjuk aforizmaszerűen. Amint a vendégmunkás beilleszkedett, letelepedett, elvárásai megváltoztak. Elegendő vendégmunkás telepedett le áthozott vagy a befogadó országban alapított családjával együtt ahhoz, hogy a bevándorló népesség a 70-es évek közepétől akkor is növekedjék, ha a vendégmunkások száma csökken.

A vendégmunkás-programokat bizony sokkal könnyebb beindítani, mint leállítani. A vendégmunkások hozzászoknak a magasabb bérekhez, a fogadó ország gazdaságához, a munkaadók pedig hozzászoknak a rugalmas vendégmunkaerő jelenlétéhez, és nem kívánnak egy betanult munkást kicserélni egy kevésbé alkalmasra.

A bevándorlás második – a határok lezárását követő – szakaszának alapja a családegyesítés. Ez önmagában nem jelent állandó letelepedést. Sok esetben a családtagok is munkavállalási céllal érkeznek. Ahol nincs törvényes lehetőség a családegyesítésre, ott illegális úton érkeznek a családtagok.

A migrációs folyamatok „beérése”, a családi/háztartási, baráti és közösségi kötelékekből és kapcsolatokból szőtt társadalmi hálók működése is előidéz bizonyos változásokat. A távol élőket és az otthon élőket összekötő hálón keresztül futnak az információk s a társadalmi és anyagi támogatás. A családi kapcsolatok hálója valójában az illegális bevándorlás egyik legfontosabb tényezője.

Egy amerikai vizsgálat szerint a fogadó ország munkaerőpiacához a vendégmunkás személyes kapcsolatain keresztül jut el. Nincsen meghirdetett állás. A kibocsátó országból (a falvakból) látják el munkaerővel az egyes farmokat, az ismert munkahelyeket. Az USA-ban már letelepedett és ingázó munkások hatékony információs hálót építenek ki. Ezen keresztül értesülnek a rokonok és a barátok a munkavállalási lehetőségekről, így kapják meg a szükséges tanácsokat, és így informálódnak arról is, hogyan lehet illegálisan átkelni a határon.

---

A mi régiónkban a kelet-európai „utódgazdaságok” állapota fogja meghatározni a migrációs tendenciákat, és az egyes gazdaságok és munkaerőpiacok pozíciója e tekintetben korántsem azonos. A legvalószínűbbnek talán egy új típusú, keletről keletre tartó migráció tűnik, miközben az összes kelet-európai ország egységesen szembetalálkozik a nyugat-európai határok bezáródásával. Magyarország számára a kérdés az, hogy inkább kibocsátó vagy inkább befogadó országként találkozik-e szembe (jelentősebb mértékű) migrációval; hogy a régión belüli (kelet–keleti) avagy a kevésbé fejlett országokat jellemző (dél–északi) irányú migrációs folyamatok lesznek-e a jellemzőbbek; és hogy mindez milyen gazdasági előnyökkel, illetve hátrányokkal járhat. Amennyiben Magyarország viszonylagosan előnyös gazdasági és politikai helyzete a térségben tartósan fennmarad, számíthatunk arra, hogy a kelet-keleti migráció befogadó országa leszünk.

A nyugat-európai típusú falakat a gazdasági bevándorlással szemben már felépítettük. A magyar munkaerő védelme érdekében szinte minden számításba jöhető tevékenységre tilos már a munkavállalási engedélyek kiadása, annak megszerzése nélkül pedig nem is lehet tartózkodási engedélyre pályázni. A kiskapukat azonban nem lehet lelakatolni, a migrációs folyamatokat és főleg az azokat elindító tényezőket nem lehet kikapcsolni, a kapcsolatrendszerek működését nem lehet megakadályozni. A kormányok beavatkozása illegalitásba terelheti a (gazdasági) migrációt, megállítására azonban – bárhogy szeretné is – nincs sok esélye.

• gazdaság