Jordán Gyula

Nyomtatóbarát változat

„A politikai helyzet Kínában szilárd, a gazdaság növekszik, és az ország minden nemzetisége példátlanul egységes. Ez azt mutatja, hogy a szocialista útválasztás megfelel az ország feltételeinek, és a nép támogatását élvezi. Teljes mértékben bizakodók vagyunk Kína jövőjét illetően” – jelentette ki nemrégiben Li Peng miniszterelnök. Vajon mi táplálja ezt a meglepő magabiztosságot az ún. szocialista világrend látványos összeomlása közepette?

Mao Ce-tung 1976-ban bekövetkezett halálakor súlyos gazdasági-politikai válságot hagyott maga után Kínában, amelyből – több mint kétéves hatalmi harcot követően – az 1979-ben megindított reformmal igyekezett kilábalni a pekingi vezetés. A legáltalánosabb célkitűzést az ún. négy modernizálás képviselte: a mezőgazdaság, az ipar, a tudomány és technika, valamint a honvédelem korszerűsítése. Ez kezdetben elsősorban mennyiségi célkitűzéseket jelentett: 2000-re megnégyszerezni az ipar és a mezőgazdaság teljesítményét – majd a folyamat fő pillérévé egy többé-kevésbé komplex reform végrehajtása és a külvilág felé való nyitás politikája vált.

A „nagy” sárkány

Kína gazdaságának növekedési üteme az évtized során meghaladta a méltán csodált ázsiai „négy kis sárkány” (Tajvan, Hongkong, Dél-Korea, Szingapúr) fejlődési ütemét. Az országban – még a külföldi megfigyelők szerint is – viszonylagos árubőség van, az élelmiszer-ellátás és a fogyasztás kielégítő, s világszerte némi meglepetést keltett, hogy az elmúlt évben Kína jelentős összegű áruhitelt ajánlott fel az akkor még létező Szovjetuniónak.

A reformok a mezőgazdaságban kezdődtek, mivel ehhez nem kellett különösebb befektetés, de még inkább azért, mert a mára már több mint 1,1 milliárdos népesség (a Föld lakosságának 22 százaléka) ellátása nem akármilyen feladat a viszonylag szűkös művelhető területen. Az egyenlősdire épülő, alacsony termelékenységű népi kommunák helyébe a családi termelés felelősségi rendszerét vezették be. Ennek keretében a parasztok szerződéses formában 15 évre vagy hosszabb időre megkapják egy-egy földterület művelési jogát (a tulajdonjog a kollektíváé), és a szerződéses kötelezettség teljesítése után fennmaradó mennyiséggel szabadon rendelkezhetnek. 1985-ben megszüntették a kötelező állami felvásárlás – lényegében beszolgáltatás – rendszerét, és az állam a felvásárlásra tért át. A gabonafélék termelése az első években fantasztikusan megugrott. Míg például 1958–1971 között 12 évre volt szükség, hogy 50 millió tonnával emelkedjék, 1983–84-ben mindössze két évre.

Az igazi változást azonban az hozta, hogy a szűk értelemben vett mezőgazdasági termelés mellett mindenféle nyereséges tevékenységgel foglalkozni kezdtek. Mivel a kínai vezetés mindenképpen meg akarta akadályozni, hogy a mezőgazdaságban munkanélkülivé váló tömegek a városokba áramoljanak, a „földet hagyjátok el, ne a falut” jelszó jegyében a helyben végzett ipari, szolgáltatói foglalkoztatást ösztönözte. Ma ez a kínai gazdaság legdinamikusabban fejlődő szektora, s mintegy 100 millió embert foglalkoztat.

A „folt”-korszak vége

A falun végbement változások egyik legfőbb eredménye, hogy növekedtek a paraszti jövedelmek és az életszínvonal: Szakíthattak például a korábbi öltözködési gyakorlattal, „3 évig új, 3 évig használt, 3 évig foltozott” ruhában jártak, az egy főre eső lakóterület pedig több mint kétszeresére, 17 m2 fölé emelkedett (a városokban ez ma is csak 7,1 m2). Az átlagok persze Kínában hatalmas különbségeket takarnak, hisz hivatalosan is 60 millió ember él a szegénységi küszöb alatt, s az elért szint is igen szerény még, számos vonatkozásban alig haladja meg a fejlődő országokét.

A kínai falu lényegében magángazdálkodáson alapul, s bár az állam gazdasági befolyásoló szerepe – a hitelnyújtástól a műtrágyaelosztáson át a felvásárlásig még létezik, és a politikai elit (erőszakapparátusra is támaszkodó) hatalma is még létezik –, a fordulat ott már véglegesnek tűnik.

Bár népesség mintegy 80 százaléka változatlanul falun él, a mezőgazdaság csak mintegy 32 százalékkal részesedik az ország nemzeti jövedelméből. Nem mindegy tehát, mi történik a gazdaság többi szektorában, mindenekelőtt az iparban, ahol a központi irányítás merevsége csupán a nyolcvanas évek legvégén lazult: szűkült a kötelező tervek hatóköre, növekedett az eligazító terveké.

Egyes konzervatív kínai vezetők szerint a terv és a piac kapcsolata a madár és a kalitka viszonyához hasonlítható: a madár szabadon repülhet, de csak a kalitkán belül, s legföljebb csak a kalitka mérete növekedik. A reformok fő iránya tehát a „makrogazdaságban tervszabályozás, mikrogazdaságban piaci szabályozás” nyomvonalán haladt. Megnőtt a tartományi és városi, sőt a meg alacsonyabb szintű kormányszervek döntési jogköre és pénzügyi önállósága, a vállalatokkal kapcsolatban pedig a nyereségelv érvényesítésére törekedtek, a tulajdonjog és a gazdálkodási, igazgatási jog elválasztásával. A torz árrendszer (ennek megreformálására igen kevés történt), a központi anyag- és eszközellátás – bár redukált mértékű – fennmaradása, az eltérő felszereltségi szint stb. miatt azonban igen nehéz megítélni egy-egy vállalat teljesítményét. (A városi munkanélküliség hivatalosan 2,6 százalékos.)

Reformok „ferde szemmel”

A kínai vezetés a reform kezdete óta „ferde szemmel” nézi a tulajdonrendszer átalakítását. Elfogadták ugyan, hogy az emberek szükségleteit a „két tulajdonformán” (állami és kollektív) alapuló modellel nem képesek kielégíteni, másrészt viszont alapvető ideológiai dogmaként kezelik, hogy az állami tulajdon domináns szerepét meg kell őrizni. Jelenleg az ország ipari termeléséből az állami vállalatok 55-56 százalékkal, a kollektív vállalatok (ezek sok esetben lényegében már magántulajdonúak) 35-36 százalékkal, a magántulajdonúak kb. 5 százalékkal, a külföldi tőkével működő vállalatok pedig kb. 3,5 százalékkal részesednek.

A vezetés számára a legtöbb fejfájást az állami vállalatok okozzák, mert ezek több mint egy harmada (ténylegesen inkább 2/3-a) hivatalosan is krónikusan veszteséges, s e korszerűtlen, eladhatatlan terméket előállító, hatalmas raktárkészleteket felhalmozó szektor csak óriási állami szubvenciókkal tartható életben.

A külföldi tőke becsalogatására hozták létre a különleges gazdasági övezeteket, ahol adókedvezményeket, vámmentességet, kedvező földbérleti díjakat, megfelelő infrastrukturális körülményeket stb. biztosítottak, majd Kína egyre nagyobb területeit nyitották meg a külföldi tőke előtt. A különböző vegyes vállalati formák mellett engedélyezték kizárólag külföldi tőkével működő vállalatok létrehozását is. A nyitás óta Kína mintegy 40 milliárd dollár külföldi tőkebefektetésre kötött szerződést, amely több mint 29 ezer vállalat között oszlik meg. Az ország külkereskedelmi forgalma is dinamikusan –1980-hoz képest mintegy háromszorosára – növekedett, Tajvanét vagy Hongkongét azonban még mindig nem érte el.

Mióta a kínaiak könnyebben utazhatnak külföldre is, egyre többen jöttek hozzánk is. Az ide érkezők jelentős része kisebb-nagyobb tőkéjéből különféle vállalkozásokba kezdett. Státusuk azonban több szempontból is tisztázatlan. Itt csak egyetlen, talán nem kellően mérlegelt aspektusára utalnék a bonyolult problémának. Térségünkben Magyarország vált a kínai beáramlás fő célpontjává, egyféle hídfőállássá. Ez korántsem elhanyagolható tőke jelenlétét (kb. 50 millió dollár) s még több megjelenését vetíti előre, hiszen közismert, hogy bizonyos létszámú és megfelelően kezelt kínai letelepedése után a kínai vállalkozói tőke, beleértve a hongkongit és a tajvanit is, nagyobb arányban is „megindul”. Nem egészen biztos tehát, hogy a magyar hatóságok rendőri és idegenrendészeti intézkedései a legalkalmasabbak a „vendégmarasztalásra”.

Kína tehát egyre kevésbé magyarázható az egykori „konfuciánus” kategóriákkal: látványosan fejlődik, de ami mozgatja, mind ritkábban működik az ún. szocialista tervgazdaság elvei szerint: a tengerparti tartományok például már elegendő gazdasági potenciált halmoztak fel, hogy kihívják a központot; a gazdasági reform nyomán a társadalom egyre jobban pluralizálódik. A legfelső vezetés ugyanakkor – a brutális eszközöktől sem visszariadva – görcsösen ragaszkodik kizárólagos politikai hatalmához és a „szocialista alapelvekhez”. A kelet-európai és a szovjetunióbeli fejlemények mindenesetre meglepték a kínai vezetőket, s rá kellett jönniük: a gazdasági reform politikai hatalmukat fenyegeti, ugyanakkor radikális visszafogásukra már nincs mód.

Mégsem várható egyelőre, hogy a kelet-európai és a szovjetunióbeli változások hullámai egyhamar áttörjék a kínai Nagy Falat. Amíg a gazdaság prosperál, az emberek többsége elfogadja a „sajátosan kínai színezetű szocializmust”, annál is inkább, mivel a Szovjetunió és a kelet-európai országok példája egyértelműen azt mutatja, hogy a politikai rendszerváltás szinte mindenütt a gazdaság egyre súlyosbodó válságát és az életkörülmények jelentős romlását vonta maga után a társadalom széles tömegei számára.

• Külföld