„…Szlovákiában csak akkor lesz társadalmi béke, ha a mi igényeinknek megfelelően lesz megoldva a helyzetünk, azaz a magyar kérdés. A megoldás pedig mindenkinek a javát fogja szolgálni. (…)
Az elmúlt öt év során a legnagyobb energiapazarlást az jelentette számunkra, hogy sokszor háromfrontos harcot kellett folytatnunk.
Az egyik belföldön nyílt… a szlovák politika – mind a kormány, mind a szlovák pártok – arra törekedett, hogy szembefordítsa velünk a szlovákiai magyarság egy töredékét – felkínálva nekik a röpke érvényesülést. (…)
A másik front Magyarországon nyílt meg… Személyesen engem akartak meggyőzni arról, hogy ne alapítsunk önálló szervezetet. (…) A helyzet hozta úgy, hogy ezek a politikai erők Magyarországon az elmúlt négy évben nem voltak kormányon. A magyarországi múlt évi parlamenti választások azonban csaknem végletes fordulatot hoztak ezen a második fronton. Megkaptuk az üzenetet, hogy az új kormányzati erők a szlovákiai magyarság politikai képének átformálására készülnek – az új politikusokat már kiszemelték. (…)
A harmadik frontot az a nyugati vélemény jelentette… amelyet a velünk szemben negatívan elfogult magyarországi politikai körök és főleg az 1990–92-ben bennünket elsöpörni óhajtó szlovák, illetve csehszlovák kormányzati erők közös összefogása alakított ki. (…)
A valódi újdonságot közép-európai viszonylatban az jelentette tervezetünkben, hogy az eddig kisebbségnek, vagy nemzetiségnek nevezett szlovákiai magyarság ezentúl közösségként deklarálja magát, és partneri viszonyba kíván kerülni a szlováksággal. (…) Ez a társnemzeti kapcsolatként értelmezhető elképzelés azonban túllépte Szlovákia szűk kereteit, mert nemcsak a szlovák többségi hegemóniával került szembe, hanem a hagyományos magyar felfogással Magyarországon, illetve azzal a hivatalnoki felfogással, hogy nem lehet más szerkezetben megfogalmazni magunkat, és más kifejezéseket használni önmagunk megjelölésére, mint az nemzetközileg szokásos. Ezeket a fenntartásokat mi nem vesszük rossz nevén, hiszen senki sem tehet arról, hogy nem képes átugorni egy olyan magasságot, amely számára túlméretezett. (…) A helyzeteket magunknak kell teremteni, ha másként nem megy, úgy, hogy belökjük az ajtót, és betesszük a lábunkat.”
Blogok
„Túl későn jöttünk”
Zolnay János blogja
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
E-kikötő
Forradalom Csepelen
Eörsi László
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 34 hét
10 év 7 hét
10 év 10 hét
10 év 10 hét
10 év 12 hét
10 év 12 hét
10 év 12 hét
10 év 14 hét
10 év 15 hét
10 év 15 hét