Vajna János

Nyomtatóbarát változat

A szót tett követte: Afganisztánból kivonultak a szovjet csapatok, Nicaraguában szabad választásokat rendeztek, és módszeresen nekifogtak az egyik legkeményebb dió – Dél-Afrika – feltöréséhez. Lépésről lépésre: először kivonták a kubai csapatokat Angolából, és fegyverszünetet kötöttek. Evvel megszűnt a hivatkozási alap Namíbia dél-afrikai megszállására; a volt Délnyugat-Afrika függetlenséget kapott, s most De Clerk, az új dél-afrikai kormányfő folyamatosan leépíti az apartheidrendszert.

A regionális konfliktusok felszámolásának folyamata újabb fontos állomásához érkezett a múlt héten: megszületett a kambodzsai megállapodás. A konfliktus rendezésének alapja ezúttal is a reykjavíki amerikai–szovjet eszmecsere volt, mégsem jöhetett volna létre a kínai-vietnami közeledés nélkül. A történet távolabbi előzménye, hogy Kína pártfogásába vette az összes tegnapelőtti ellenfelet: Szihanukot, a tábornoki diktatúrát elűző Vörös Khmereket, az egymillió halottat „termelő” kőkorszaki szocializmus meghonosítóit. És szembefordította őket a közös új ellenséggel: a vietnami fegyverek jóvoltából Phnom Penhben székelő Hung Sen kormányával. Most mind a négyen együtt alkotják a Nemzeti Tanácsot, amely az ENSZ képviselőivel – és főleg katonáival – fenntartja a rendet a következő választásokig. Most úgy vannak együtt hárman, hogy ismét a Vörös Khmer az ellenfél, most attól félnek, hogy a polpotisták megpróbálják – legalábbis az ország nehezebben megközelíthető részein – restaurálni véres uralmukat. De a kambodzsai megállapodás legfőbb érdekessége, hogy túlmutat önmagán: bevezeti a vietnami háború óta befagyasztott amerikai–vietnami kapcsolatok normalizálását, megindítja a versenyfutást a természeti kincsekben nagyon gazdag Indokína fejlesztésében való részvételért.

A regionális konfliktusok felszámolása terén azonban a közel-keleti rendezés lenne a legnagyobb fejlemény. Némi túlzással: a rendezési folyamat vagy a későbbiekben keletkező konfliktusok már más nemzetközi dimenziót kapnának.

Ünneplik Bakert

Ez az írás a madridi konferencia előtti órákban készül. Még tart az öröm, hogy minden eddigi nekifutásnál messzebbre jutottak a közel-keleti megbékélés előkészítésében, de még nem tárult fel a maga teljes valóságában, hogy bármily impozáns is a megtett szakasz, az útnak ez még csak az első – a könnyebbik – fele. Az amerikai sajtó megállás nélkül ünnepli az elnököt és főként külügyminiszterét, amiért észrevették, hogy az Irak elleni háború új lehetőségeket kínál a közel-keleti rendezésre is: áttörték nemcsak tettben, de szóban is az arab szolidaritást. A jelentős arab országok beléptek az Irak elleni koalícióba, sőt az agresszor arab támogatóival is szembefordultak: Arafatot és valamivel kevésbé az elismerten kényszerhelyzetben lévő jordániai uralkodót kiközösítették, és megvonták tőlük a „zsebpénzt”. Izraelt sikerült kihagyni az összecsapásból: ellentétben az előző háborúkkal, már nem volt főszereplő. Egy arab országot (az amerikai Norman tábornok vezette) szövetségesek győztek le, köztük szaúdiak, egyiptomiak, szírek. Ugyanakkor a passzivitást nehezen tűrő izraelieket is meg kellett győzzék a becsapódó iraki rakéták, hogy nagy szükség van a bőséggel rendelkezésre álló olajdollárokból túlmilitarizált térség lefegyverzésére.

Most, a konferencia megvalósulásának küszöbén jött el a megfelelő pillanat, hogy az Egyesült Államok diplomáciai súlyát összevessék az Európai Közösségével, amely nem képes a szemben álló jugoszláv köztársaságok megbékítésére, de még arra sem, hogy megvédjék Dubrovnik műkincseit. Most lehet triumfálni: egy, csak egy szuperhatalom van talpon a vidéken. Gorbacsov örülhet, hogy udvariasan meghívják a madridi értekezlet társelnökévé, találkozhat Bushsal, és otthon növelheti megtépázott presztízsét.

Semmiért egészen

Az amerikai vezetés fürdik a sikerben, de nincsenek illúziói a folytatást illetően. Ha lettek volna, az utolsó napok fejleményei végképp eloszlatták. Samir izraeli kormányfő már elvesztett egy erőpróbát: nem tudta elérni, hogy az amerikai törvényhozás kenyértörésre vigye a dolgot az Izraelnek ígért 1 milliárd dolláros hitelgarancia elhalasztása miatt. Ezt azért kapták volna, hogy legyen miből új otthont teremteni a bevándorló szovjet zsidóknak, akiknek kiengedését az Egyesült Államok vívta ki, de ugyanakkor leeresztette előttük az amerikai sorompót. Az izraeli kabinet az összeget a megszállt és az arabok által visszakövetelt Ciszjordánia zsidó telepesekkel való benépesítésére használta fel, amit az arabok a vitatott terület népességi összetételének megváltoztatása miatt a tárgyalást kizáró oknak tekintettek. Most Samir, aki a „semmiért egészen” álláspontjára helyezkedik, példátlan módon – vagy mondjuk így: riasztó kelet-európai példákat utánozva – megakadályozza, hogy az illetékes, azaz a hajlékonyságra gyanúsan hajlamos Levy külügyminiszter részt vegyen a tanácskozáson.

„Mindent vissza!” – zengi az arab államok kórusa, amiből kirí különös élességével a komolyan veendő Asszad és a valamivel kevésbé komolyan veendő Arafat. Viszont a palesztin vezető nemzetközi súlyának fogyatkozását ellensúlyozza az iráni Rafszandzsani. Iránt kihagyták a játékból, az Öböl-menti országok se fogadják olyan szívesen közeledési kísérleteit, mint ahogy szeretnék, s közben otthon, Teheránban, de főleg a „szent városokban” elégedetlenek a Khomeini idejét visszasíró síita fundamentalisták. Mindez elég ok arra, hogy az iráni elnök maga köré gyűjtse a PFSZ-nél radikálisabb palesztinokat, a szélsőséges iszlám csoportokat, és már előre semmisnek nyilvánítsa a madridi eredményeket, s a fegyveres harc folytatását követelje. A kezdeményezésnek további súlyt ad, hogy Szíria ugyan Amerika oldalára állt a szovjetek takarodója után, de gondosan ápolja szövetségét az irániakkal. Két vasat tart a tűzben, s ezt az is mutatja, hogy Libanonban felszámolta a partikuláris katonai alakulatokat, de megkímélte a Hezbollahot, az irániak túszszedő libanoni leányvállalatát. De hogy ma már „lehet az irániak fejével beszélni”, ezt az mutatja, hogy a libanoni túsztartók az árat mindig behajtva, kiszámított lassúsággal, de folyamatosan elengedik ártatlan rabjaikat.

A második felvonás

„Az első felvonás meg van írva” – állítja a madridi konferenciáról szólva az International Herald Tribune. Szíria, Jordánia, a palesztinok és a libanoniak követelni fogják az elfoglalt területeket. Izrael vissza fogja utasítani a követelést. Mindkét fél a konferenciát nyolc közel-keleti körúton előkészítő, szívós és ügyes – de nem csodatévő – Baker ígéreteire fog hivatkozni. Ellentétes ígéreteire. Ekkor kiderül, hogy a területet nem lehet egyszerre visszaadni és nem visszaadni, kiderül, hogy nem lehet a palesztinokat egyszerre a tárgyalóasztalhoz ültetni és eltiltani a részvételtől. A konferencia rövidesen dolgavégezetlenül szétoszlik.

A nagy kérdés: lesz-e második felvonás? Lesz, vélik vagy remélik az amerikaiak. Szerintük Izraelnek okvetlenül szüksége van az amerikai pénzre az új bevándorlók letelepítéséhez, másrészt az új bevándorlás olyannyira megerősítheti Izrael államát, hogy az ellensúlyozza az esetleges területi veszteséget. Különben is: bár a vita a területek miatt folyik, de most nem a területi rendezés kerül napirendre.

Szerényebb a cél: az átmenet egyengetése. Az lesz a siker, ha meg lehet állapodni arról, hogy a Jordán nyugati partján és a Gázai övezetben élő palesztinok öt átmeneti évre önkormányzatot kapjanak.

• Külföld