Skip to main content

„Német csúcs” Dublinban

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az Európai Közösség vezetői azért hívták össze a rendkívüli tanácskozást, hogy demonstrálják: a két német állam egyesülése nemcsak német belügy, Bonn pedig azért egyezett bele, mert úgy vélte, Dublin fórumot kínál az egyesüléssel kapcsolatos ellenérzések, aggályok leszerelésére.

De az április 28-ra összehívott csúcs mégsem csak német csúcs lesz. Dublinban szó lesz – részben az NDK-nak a tizenkettek közösségébe való felvételével összefüggésben – az EK és a közép- és kelet-európai országok viszonyának továbbfejlesztéséről, illetve – részben a német egyesülésre való visszahatásként – a nyugat-európai integráció folyamatának meggyorsításáról.

Kezdjük avval, ami a mi számunkra most a fontosabb: hazánk és régiónk kapcsolatával az Európai Közösséghez. Erről a politikai megnyilatkozások, a hírügynökségi jelentések és a sajtókommentárok alapján az a szemlélő benyomása, hogy a nyugat-európaiak egyesülni akarnak a kelet-európaiakkal, de közben fenn akarják tartani zártkörű klubjukat. De lehet, hogy ez felületes benyomás. Antall József a múlt héten kifejtette: „1992–1995 között elérhetjük a Közös Piacba való belépést.” Az is mondotta, hogy „a Közös Piactól kezdve a nagy nyugat-európai bankokig, sok olyan egykori piarista diák dolgozik ott, akiknek nagy befolyásuk van a nyugat-európai gazdasági életre”. Az utóbbi közlést nem merem értelmezni, tartok tőle, hogy bekerülnék a hazai és külföldi „félreértők” – egyébként nem rossz – társaságába, csak annyit kockáztatok meg, hogy a leendő miniszterelnök hisz abban, hogy a Közösség, a teljes belső piac 1992-ben történő kiépítése után, megnyitja kapuit más országok – így Magyarország – előtt is.

Úgy legyen. Egyelőre azonban más ajánlata van a brüsszeli bizottságnak. De az sem rossz ajánlat. Új, átfogóbb, „méretre szabott” társulási egyezményeket ajánl fel, avval a feltétellel, hogy a közép- és kelet-európai országok kötelezik magukat „telivér” piaci gazdaság létrehozására, politikai reformokra. E szerződések az egyes országok haladása arányában nyújtanának kedvezményeket. A szerződések más tekintetben is aszimmetrikusak: az EK hajlandó több kereskedelmi engedményt adni, mint kapni, s esetleg hajlandó arra is, hogy a partnert – amellyel rendszeres politikai konzultációt kíván folytatni – pénzügyi támogatásban részesítse.

Számunkra ez nagyon fontos. A kontinens jövője szempontjából azonban fontosabb, hogy Mitterrand és Kohl fölkérte az ír kormányfőt (1990 első hat hónapjában Írország adja az EK soros elnökét), hogy a nyugat-európai gazdasági és valutaunió előkészítésével együtt – és avval párhuzamosan – készítsék elő a közösség politikai unióját. Konkrétan: „az unió demokratikus legitimációjának megerősítését, intézményeinek hatékonyabbá tételét, a közös kül- és biztonsági politika meghatározását, mozgásba lendítését”.

NATO két lábon?

Ez újdonság. Tartalmazza annak megerősítését, hogy 1993. január elsején életbe kell léptetni a monetáris unió első szakaszát. Ezzel többé-kevésbé eloszlatják a tizenkettek egyik fő aggályát, azt, hogy az egyesülés miatt az NSZK-nak már nem sürgős az integráció továbbfejlesztése, mert nincs elég pénze együtt a kettőre. Még meglepőbb, hogy a várt hátrálás helyett szélesebb – a politikai integráció kezdetét is felölelő – fronton kívánnak előretörni. De a legfőbb érdekesség az, hogy ezek a NATO-országok a biztonsági politikát is fölveszik az EK hatásköri listájára. Méghozzá épp most, amikor élénk tárgyalások folynak a NATO „két stratégiájának az új helyzethez igazításáról, szerepkörének újragondolásáról”. Ami azt jelenti, hogy keresztülviszik a NATO lábra állítását, európai lábának megizmosítását. Vagyis: az amerikai csapatok egy részének visszavonását, az NSZK-ban állomásozó amerikai csapatok egy részének Franciaországba való áttelepítését. Továbbá az önálló atomütőerővel rendelkező Franciaországnak – amelyet De Gaulle kiléptetett a NATO katonai szárnyából – a katonai szárnyba való visszaléptetését.

A kontinens jövőjébe beleszólni képes három struktúra: az Európai Közösség, a NATO és a legkevésbé kialakult, a Helsinki fogalmával összefonódott Új Európai Biztonsági Rendszer közül az Észak-atlanti Szövetség látszik a legkészebbnek, olyannak, amely a legkevésbé mossa össze a lényeget és a látszatot.

Mi húzódhat meg hát a külön arculatú európai biztonsági politikára vonatkozó elképzelés mögött? Erre nincs válasz, legföljebb a halkan és jótállási jegy melléklése nélkül megkockáztatott föltevés, hogy ez valamiképp összefügg avval, hogy az új helyzetben megváltozott a szuperhatalmi státus. Tavaly, tavalyelőtt még arról szóltak a Foreign Affairs, a vezető amerikai külpolitikai folyóirat cikkei, hogy Kelet-Európa átalakul, ami nagyszerű, de ne feledjük, az első és legfontosabb szempont a szuperhatalmak együttműködésére épülő stabilitás megőrzése. De a Kelet-Európából való szovjet kivonulást, a hidegháború megszűnését, a vákuum betöltésére is egyesülő Németország, majd a szovjet hatalomnak az „átalakulási menetrendet” kérdésessé tevő sokoldalú válsága követte. E válságnak vagy gyengeségnek a legmutatósabb jele volt, hogy a szovjetek az ellenszolgáltatás minden igénye nélkül beletörődtek a két német állam egyesülésébe, annak ellenére, hogy az angolok és a franciák ellenállásra biztatták. Igaz, számba vehették, hogy egyszer minden vasból ócskavas lesz, s Thatcher ellenfelei, pártkülönbség nélkül, a kontinenshez való felzárkózás hívei, meg azt is, hogy a franciák gazdasága túlságosan összefonódott már a németekével ahhoz, hogy a szakítással való kacérkodás szakításba nőhessen át. Továbbá gondolhattak arra is, hogy a németek egyesülését pártoló amerikaiak tovább akarják velük járni a „dinoszauruszok táncát”, és – mint a litvániai események fogadtatása jelzi – ezután is velük akarják járni. Ez, másként szólva, azt jelenti, hogy erősíteni akarják a szovjet vezetést, a Szovjetuniót, amíg csak lehet, a stabilitás pillérének akarják tudni.

Szuperhatalmak nélkül?

Lehet, hogy beleestünk a mifelénk oly gyakori hibába: kevés és bizonytalan töltésű tényre aggattunk túl messze néző elméletet. Jobb, ha visszatérünk a kiindulóponthoz, Dublinhoz. Ahhoz, hogy ott miért lesz „német csúcs”. Az már befejezett tény, hogy a tizenkettek befogadják maguk közé Kelet-Németországot. De mégsem lesznek tizenhárman. Nem azért, mert az szerencsétlen szám, hanem mert Kelet-Németország a Német Szövetségi Köztársaság részeként kerül be az EK-ba. Ettől függetlenül Brüsszel és a partnerek jóindulatától függ a csatlakozás mikéntje és hogyanja. Függ mindenekelőtt Párizstól, amely számol avval, hogy Franciaország jelenleg a nyugatnémet nemzeti termék 80 százalékát állítja elő, de az ezredforduló idején már csak az Egyesült Németország GNP-jének 50 százalékát fogják megtermelni. Függ az Európai Közösség kis országaitól, amelyek félnek, hogy a „német óriás” még jobban a falhoz lapítja a gazdasági törpéket. Mindenekelőtt attól félnek, hogy megváltozik a regionális segélyek és főleg az invesztíciók iránya, átterelődik keletre, nemcsak Kelet-Németországba, de – minket ez nem ejtene kétségbe – Közép- és Kelet-Európába is. Ám főleg attól félnek, s attól valamennyien félnek, hogy az újraegyesítés oltárán feláldozzák a nyugatnémet márka stabilitását vagy az infláció gerjesztésével, vagy – az infláció eltorlaszolására – a kamatok felemelésével. Azaz a recesszió veszélyének fölidézésével.

Talán nem véletlen, hogy Bonn most, a tanácskozás küszöbén hozta nyilvánosságra, hogy júliustól megvalósítják a két német állam valutaunióját. Az erre vonatkozó hivatalos tárgyalások pénteken kezdődnek Bonnban, egy nappal a dublini csúcs előtt, nyilván azért, hogy a tizenkettek megvitathassák az új fejleményt. Kétségtelen, hogy abban a pillanatban, amikor létrejön a két német állam közötti pénzügyi unió, Kelet-Németország gyakorlatilag bekerült az Európai Közösség vérkeringésébe. De ettől és az összes kivételes körülménytől függetlenül, Kelet-Németországnak a gyakorlatban át kell mennie azon a többéves folyamaton, amelyen eddig minden csatlakozó ország átment. „A kemény alku – írja a Financial Times – csak most, a keletnémet választások után kezdődik Bonn és Brüsszel, illetve Berlin és Brüsszel között.”
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon