Tamási Judit

Nyomtatóbarát változat

Kora reggel indulok a jeruzsálemi Óváros Damaszkuszi-kapujánál lévő arab taxiállomásról: az izraeli állami autóbusztársaság által üzemeltetett buszok a megszállt területekre nem közlekednek. Heten ülünk a nagy, de már meglehetősen ütött-kopott Mercedesben. Bal oldalamon egy sovány, burnuszos öregúr, aki útközben – valahol Qiryat Mal’akhi környékén járhattunk – egy településre mutat az országút mentén: „Ez volt az én falum… 1948-ig csak arabok laktak benne, most már csak zsidók…” Kérdésemre, hogy hol él most, mutatja útlevelét. Rajta aranybetűs felirat: Jordanian Kingdom. (Jordán Királyság).

Másfél órás utazás után izraeli katonák állítanak meg. Az arab taxisofőr – pro captatione benevolentiae – héberül köszön. Az Erez Checkpointhoz értünk: ez a Gázai övezet egyik „határállomása”. Az ellenőrzés csak néhány, a taxisofőrnek feltett, rövid kérdésből áll, hiszen – mint utólag kísérőmtől megtudom – Gáza (most éppen) nem zárt katonai terület.

Kísérőm – akit a biztonság kedvéért nevezzünk egyszerűen Muhammadnak – a megbeszélt helyen vár rám. Ülőhellyel és hideg vízzel kínál, de hozzáteszi, hogy a víz az egész övezetben szennyezett. Amikor a rövid bemutatkozás során elmondom, hogy az arab–izraeli konfliktust tekintve politikailag semleges megfigyelőként jöttem, s a megszállt területek, illetve a palesztin menekülttáborok problémáját mindenekelőtt emberi jogi kérdésként kezelem, Muhammad csak ennyit jegyez meg: „Nekünk egyáltalán nincsenek emberi jogaink…”

Izrael az ún. hatnapos háború (1967) során foglalta el Szíriától a Golán-fennsíkot, Egyiptomtól a Gázai övezetet, Jordániától pedig a Jordán folyó nyugati partját (West Bank, Ciszjordánia) és Kelet-Jeruzsálemet. A legtöbbet vitatott Kelet-Jeruzsálem, valamint a Golán helyzete. Az izraeli kormányzat a hatnapos háború befejeztével ugyanis újraegyesítette a fővárost, majd 1981-ben a törvényhozás, a knesset törvényt alkotott „az izraeli törvénykezés, igazságszolgáltatás és közigazgatás” Golán-fennsíkra történő kiterjesztéséről is. Ezzel szemben a palesztin nézőpont nem tesz különbséget Ciszjordánia és Gáza, ill. Kelet-Jeruzsálem és a Golán között: valamennyit az izraeli hadsereg által megszállt területnek tartja.

A négy említett terület nemcsak státusát tekintve különbözik. A Golán majdhogynem lakatlan – muzulmán lakossága Jordániába menekült, csak egy kis drúz közösséget hagyva hátra –, a füves pusztákat csak néha töri meg egy-egy mosáv, izraeli mezőgazdasági település. Ciszjordániában már jelentős palesztin népesség él, mégpedig részben menekülttáborokban. Az izraeli betelepülési folyamat itt a legintenzívebb. A sűrűn lakott Gázai övezetben él a megszállt területek lakosságának legalább fele (1 millió 250 ezer főből az 1989. évi hivatalos statisztikák szerint 600 ezer, s ráadásul ebből 350 ezer fő menekülttáborokban.

Az övezet menekülttáboraiban mindennaposak az incidensek. Az izraeli hadsereg különleges biztonsági alakulatainak rendszeres napi razziáira délután 3 és 6-7 óra között kell számítani, de gyakran jönnek éjjel is. Palesztin rendszámú autókban ülve, máskor turistának vagy újságírónak álcázva magukat hatolnak be a táborokba, és ha valaki gyanús, azonnal tüzelnek.

A megszállt területeken Izrael katonai és polgári közigazgatást vezetett be. A katonai igazgatás bármelyik pillanatban kijárási tilalmat rendelhet el, ill. zárt katonai területté nyilváníthat egy-egy települést vagy akár az egész övezetet, mint történt ez legutóbb az Öböl-háború kezdetekor és végén majd 2-2 hónapra. Ekkor aztán senki se ki, se be: a lakosság még akkor som hagyhatja el otthonát, ha munkája várja Izraelben. A lakosoknak egyébként külön engedélyre van szükségük akkor, ha el akarják hagyni az övezetet, és ismét külön engedélyre, ha be akarnak lépni Izraelbe. Elég a térképre pillantanunk, hogy megértsük a helyzet abszurditását: Izraelen kívül legfeljebb Rafiahon át lehet távozni. Az engedélyeket a polgári közigazgatás szervei adják ki. Muhammad mutatja a sajátját: a rajta lévő körpecsét feliratának tanúsága szerint az izraeli hadsereg központjától származik, az aláírás egy ezredesé.

A munkavállalási engedély megszerzése meg ennél is bonyolultabb, ugyanis egy izraeli munkaadó garanciája is kell hozzá. És persze a mágneses azonosító lap – 1989. augusztusa óta. 17-évvel vezette be a katonai kormányzat. Csak az kaphatja meg, aki nem szerepel a nemkívánatos személyek „feketelistáján”, és akinek nincsenek adóhátralékai. De kinek nincsenek adóhátralékai, amikor a még az állandó munkával rendelkezők esetében is rendkívül alacsony, az izraeli minimálbért épp csak elérő és az ingázás költségeivel csökkentett jövedelmeket aránytalanul magas adók terhelik? Aki nem fizet adót, nem kap mágneses kártyát, nem vállalhat munkát Izraelben… S az ördögi kör ezzel sokak számára bezárult.

Pedig az izraeli munkavállalás szinte az egyetlen jövedelemforrás, hiszen az övezetben alig akad munkalehetőség. Jövedelmező lehetne ugyan a térség nagy hagyományokkal rendelkező citrustermesztése, ha a kizárólag Izraelen keresztül bonyolítható értékesítés nem lenne oly nehézkes. Az Öböl-háborút megelőzően kb. 50-60 ezer ember dolgozott Izraelben az építőiparban, kisebb részben a mezőgazdaságban és a szolgáltatásokban. A háború kirobbanásakor az izraeli hatóságok teljes kijárási tilalmat rendeltek el valamennyi megszállt területen 8 hetes időtartamra, s emiatt tízezrek vesztettek el állásukat. A hatóságok szerint ugyan 25 ezer gázai palesztin rendelkezik jelenleg munkavállalási engedéllyel, a helybéli szakszervezet becslése szerint azonban a tényleges munkavállalók száma egy-egy nap alatt nem haladhatja meg a 10 ezret. A lakosság többsége pedig a létminimum alatt él.

A palesztin menekülttáborok 1948-ban keletkeztek, amikor a háború 475 települést pusztított el Palesztinában. E táborokat az ENSZ, pontosabban annak erre szakosodott szervezete, az UNRWA (United Nations Relief and Work Agency for Palestine Refugees) tartja fenn. Tevékenysége gyakorlatilag a humanitárius segélynyújtásra korlátozódik: például élelmet oszt a gyermekeknek, vagy kétnaponta tiszta ivóvizet hoz.

Az övezetben összesen 8 menekülttábor van, tulajdonképpen minden településhez tartozik egy. A legnagyobb Gázáé: a Beach Campben 48 ezer ember él. Akármelyik táborba hajtunk azonban be a taxival, mindenhol nagyjából azonos kép fogad: nyomorúságos kunyhók, a szennyvíz az utcákon nyitott csatornákban folyik. És természetesen mindenütt az elmaradhatatlan barikádok! Az izraeli hadsereg, a kijárási tilalom érvényesítését megkönnyítendő, előszeretettel zárja le az utcákat. A Bureij Camp főbejáratánál tavaly szeptemberben megöltek egy izraeli katonát, a bejárat azóta zárva van. A Nuseirat menekülttáborban sátrakra leszek figyelmes: itt azok a családok laknak, amelyeknek házát a katonai kormányzat leromboltatta. A Bureij Campben például idén nyáron 50 lakóház jutott erre a sorsra. Az okot sejthető: itt gyilkoltak meg egy izraeli katonát. Az erőszakra megint csak erőszak a válasz…

Közben Newé Deqalimba érünk. Ez a zsidó település 1982-ben létesült; azóta körülötte 10 újabb nőtt ki gomba módra a földből, s továbbiak is épülnek. Jelenleg 4200 izraeli telepes él az övezetben, de már övék az összterület 30-35 százaléka! Az izraeli kormányzat ugyanis eddig Gáza földterületeinek 55 százalékát sajátította ki, 10 százalékot katonai célokra, a többit a telepesek számára és egyéb célokra tartva fenn. Az új települések tiszták, rendezettek és – megközelíthetetlenek: sokszor szögesdrótkerítés veszi körbe őket, s az őrtornyokban távcsöves gépfegyveres katonák gubbasztanak.

• Külföld