Bányai Péter

Nyomtatóbarát változat

De hogyan? Ki segítette őket győzelemre? A propaganda manipulálásáról könyvtárnyi anyagot írtak már össze, szó esett a választási csalásokról is, amelyek valóban megestek, de nem számottevő mennyiségben.

Kik győztek?

Ez a győzelem valójában három társadalmi rétegnek köszönhető. Az első a volt aktivisták, titkosügynökök, hivatalnokok (valamint családtagjaik) rétege. Számuk minimum 1-2 millióra tehető. A második réteg a Ceausescu által a városokba, ipari központokba telepített félparasztok, félproletárok tömege. Identitászavarban szenvedő réteg ez, hiszen a paraszti élethez nem fűzi őket szinte semmi, de nem is urbanizálódtak még: gyökértelen, konformista emberek, akik szívesen hallgatnak az előítéletekre. A harmadik réteg a falun élő, munkáról lassan leszoktatott, kis igényű kolhozparasztság.

E két utóbbi réteg még mindig a „Mai rau sa nu fie!” (Csak rosszabb ne legyen!) bűvkörében él. Minden változást eleve visszautasít, mintegy önvédelemből: s akad-e e stagnálásra jobb garancia Iliescunál? Aligha. Elég, ha elővesszük Románia térképét, a Demokratikus Nemzeti Megmentési Frontra, valamint a Romania Mare pártra leadott voksok alapján meg lehet állapítani, melyek az ország legelmaradottabb zónái. Erdélyben – ahol pedig számottevő a magyarság lélekszáma, s a magyar revizionizmus mumusa könnyebben eladható kellene hogy legyen – Emil Constantinescu győzött, s feltehetőleg győzhetett volna a Hargita-Kovászna szavazatai nélkül is.

A választási eredmények nagyrészt a Securitatéból átvedlett titkosszolgálatnak, az SRI-nek köszönhetőek, valamint Iliescu úr „sziámi ikertestvérének”, Virgil Magureanunak, az SRI igazgatójának. Minden eszközt felhasználtak: a tévé mellett leginkább a vidéki, helyi hatóságok befolyására építettek. Iliescuék kampánya eleve jórészt a falvakra korlátozódott, s kimutatható, hogy olyan megyékben ért el több mint 70 százalékot, amelyeket az 1989. decemberi események alig érintettek. Ahol nem ropogtak a fegyverek, ott gondolkodás nélkül rá szavaztak.

A győztes szélsőségesek

Iliescuék alig több mint harmincszázalékos győzelme a felületes szemlélő számára inkább hanyatlásnak tűnhet a ’90-es választások eredményeihez képest, amikor az Iliescu–Roman közös Front 66 százalékot ért el. Mégis, a mostani, aritmetikailag szerényebb eredmények biztosabb alapot szolgáltatnak a teljhatalom kialakulásához, mint a két évvel ezelőtti kétharmados többség.

Az akkori Front hemzsegett a megbízható elvtársaktól, de a – gyanús, mert reformot követelő – „betolakodótoktól” is. Egyeseknek volt képük komolyan venni a forradalmat, sőt akadt olyan is, aki nem átallotta magáévá tenni a Temesvári Kiáltvány nyolcadik pontját, amely kimondja, hogy a volt pártaktivisták, szekusok ne vállaljanak vezető szerepet az ország politikai életében. Az illemtudó, jól szelektált és fölöttébb megbízható elvtársakból álló Iliescu-Front azonban most egyharmadát sem teszi ki a parlamentnek. Sebaj, akadnak szövetségesek: a Román Nemzeti Egységpárt, a Nagy-Románia Párt, a Szocialista Munkapárt és a Demokratikus Agrárpárt.

Mi a közös bennük? És miben különböznek egymástól?

Közös az, ami lényeges: egységes céljuk a központosított és erős nemzeti államhatalom megteremtése, hatókörének, végrehajtó szervei hatalmának a kiteljesítése – erős hadsereg, erős titkosszolgálat, erős rendőrség és hivatalnoki gárda, minisztériumok, bizottságok stb.

Amiben különböznek, az a stílus. Iliescu nacionalizmusa visszafogottabb, elvben nem utasítja el a reformot, csupán csak a „reális lehetőségek” szintjére szorítaná: butikok, kozmetikai szalonok meg egyéb hasonló iparágak körére. Iliescu elvben nem Nyugat-ellenes, szerinte ugyanis a Nyugat Románia-ellenes, ebben a helyzetben pedig mi mást tehetne, mint hogy azokkal tartsa a kapcsolatot, akik úgymond szívesen látják: a harmadik világ, a Balkán, Kína, Korea. Az Európa, című szélsőséges lap rendszeresen tudósít Kubáról, Észak-Koreáról, Kínáról, s alkalmanként idéz Kim Ir Szen elvtárs értékes útmutatásaiból is.

Corneliu Vadim Tudor pártja, a Nagy-Románia Párt, már nyíltabban fogalmaz: nem kell reform, mert „nemzetellenes”, kell viszont egy Románellenes Tevékenységet Kivizsgáló Bizottság, hisz gombamód szaporodik az ősellenség: vagyis a magyar cigányok, a zsidók, a Nyugat általában, de főleg Amerika, az emberjogi ligák, de még az ENSZ is azon mesterkedik, miként törhet Romániára.

A most épp kettészakadó Román Nemzeti Egységpárt ugyan nem reformpárti, de nyíltan nem is ellenzi. Magyargyűlölete hol durvább, hol visszafogottabb, mindenesetre nem annyira antiszemita, mint a Nagy-Románia Párt. Eddigi elnöke épp most bukott meg: a hírek szerint szeku- és kommunistaellenes kijelentései miatt.

A Román Kommunista Párt jogutódja az Ilie Verdet (Ceausescu volt miniszterelnöke a hetvenes években) vezette Szocialista Munkapárt, melynek reformellenessége, nacionalizmusa, sőt, xenofóbiája méltán vetekedhet a fent említett nemzeti pártokéval. Többen e pártok közt észlelhető rivalizálásban, a Román Nemzeti Egységpárt kertészakadásában, a Nagy-Románia Párttal folytatott szóváltásban látják a reményt. Sajnos tévednek. A hatalmi harcok tagadhatatlan tények, de csupán ebből nem szabad arra következtetni, hogy, nem fognak majd össze a reform, a pluralizmus – s úgy általában a demokrácia – elleni harcban. Szélsőségeseink közül egyesek nyíltan rehabilitálják a Ceausescu-rezsimet és a Securitatét, mások bírálatokkal is illetik, akad olyan, aki csak a magyarokat gyűlöli, de olyan is, aki csak a zsidókat, cigányokat stb. Valamiben mégis különböznek a harmincas-negyvenes évek fasisztáitól: egyikük sem ismerné el, hogy ő bizony fajvédő. És itt az alibi. A Nagy-Románia Párt egyik vezetője és parlamenti képviselője például színmagyar: Furó Gyula volt brassói pártaktivista. Mai nevén: Furó Iuliu Ioan.

Felmerül a kérdés: vállalja-e Iliescu a nyílt koalíciót a nyíltan szélsőséges erőkkel, amelyek nyíltan támogatták kampányát. Legutóbb kifejezte azon óhaját, hogy egységes nemzeti kormányt szeretne, amelyben minden parlamenti párt részt venne. Attól tartok, ez nem egyéb demagógiánál.

Elsőként a Demokratikus Konvenció utasította vissza az elnök megtisztelő ajánlatát. Lehet, hogy a Petre Roman-féle Front sem lesz hajlandó koalícióra lépni a kormánnyal, bár félő az is, hogy a Front némely mindenre elszánt opportunistái mégiscsak kiegyeznek Iliescuékkal. Akinek ezek után sem igen marad miből válogatnia: vagy kinevez egy javarészt technokratákból álló pártsemleges kormányt (amely minden bizonnyal megbukik pár hónapon belül), vagy kénytelen lesz vállalni a koalíciót természetes szövetségeseivel: a szélsőséges pártokkal. Ha pedig e szélsőséges elemekből álló kormány majd túlságosan is megsérti a demokrácia szabályait, Iliescu elnök szokott mosolyával jelenti majd ki: ő aztán mossa a kezeit, nem ő a hibás a túlkapásokért, magára vessen a Demokratikus Konvenció, amiért nem akart részt venni a hatalom gyakorlásában!

A leggyőztesebb győztes

Iliescu húsz éve áhítozik már a hatalomra. Az 1970-es évek elején az RKP főtitkára szeretett volna lenni; sikertelenül. A máig is tisztázatlan ’89-es decemberi események után (puccs és népfelkelés egyvelege) a Nemzeti Megmentési Front elnökévé avanzsált. 1990 májusától köztársasági elnök 88 százalékos többséggel. És mégis, ’92 októberétől nagyobb hatalmat bitorol, mint bármikor. Ráadásul szentesíti ezt az új alkotmány is, amely példátlanul nagy hatáskört, befolyást és döntési lehetőséget biztosít az elnöknek. (Bár ezt Iliescu vehemensen tagadta a választási kampány során.) Pártaktivista stílusát máig sem sikerült levetkőznie, nem jó szónok, eredeti koncepciói sincsenek, a kulisszák mögötti játékoknak azonban igazi nagymestere. Még az is elképzelhető, hogy rövidesen ejti az eszköz gyanánt használt fasiszta-kommunista pártok szélsőséges propagandáját. Amennyiben hosszabb távra kíván berendezkedni a cotroceni palotában, nincs más lehetősége. Amennyiben azonban rövid távon tör sikerre, könnyen elképzelhető a nemzeti diktatúra bevezetése, az ellenzék és a független sajtó betiltása.

Fél esztendeig, egy évig menne is a dolog. Utána azonban mindenestől belebukna saját diktatúrájába. Ez a tömeg már nem az a tömeg, amely oly lelkesen támogatta ’89 decemberében. Ha Iliescu elnök felméri ezt a lehetőséget, akkor okosabban teszi, ha legalább utólag elhatárolja magát szélsőséges szövetségeseitől, és a félmegoldások útjára lép. S ami ekkor következik: egy félig-meddig stabil, autoritárius és paternalista, de nem kimondottan diktatórikus rendszer. Nacionalizmusa „szalonképes”, s bár módjával, de olykor enged majd a reformpárti törekvéseknek is. És mindaddig, amíg egy ilyen rendszer uralkodik, az egész ország egy helyben topog majd, de mégsem hátrafelé, a nyílt fasiszta-kommunizmus felé.

Kik vesztettek?

A végső, hivatalos – és érdekes módon majdnem a másik forduló küszöbén közzétett – eredmények szerint a Demokratikus Konvenció (DK) az RMDSZ és a NMF szavazataival együtt is kisebbségbe került. A hármas koalíció lehetősége eleve kizárt volt, de mostanra a DK is felbomlott: ellenzéki koalíció helyett külön frakciót fog alkotni minden párt. A DK persze – szerkezetét, koalíciós lehetőségeit tekintve – eleve torzszülött volt. A Parasztpárt hamar felmérte gyengeségét; így sikerült megszereznie a befutó helyek több mint felét. A képviselőházban 81 szék közül 41 a Parasztpárté, 13 (!) a Polgári Szövetség Pártjáé, 11 a Dinu Patriciu vezette Nemzeti Liberális Párt Fiatal Szárnyáé, 10 a Szociáldemokrata Párté (amellyel csak az a baj, hogy valójában nem nagyon létezik), 4 szék jutott az Ökológus Pártnak (amely párt elnöke vígan odabiggyesztette a nevét a hírhedt Hargita-Kovászna-jelentés alá), a maradék két széket pedig a Nemzeti Liberális Párt – Demokratikus Konvenció szárnya foglalja el. A szenátusban sem rózsásabb a helyzet: a DK 33 székéből 21 a Parasztpárté, 7 a Polgári Szövetség Pártjáé, 5 a liberális szárnyaké. A Demokratikus Konvención belüli ellentéteket a választási kampány idején még igyekeztek takargatni, ma azonban már senkinek sem áll majd érdekében fenntartani az egység illúzióját. Kivéve a Parasztpártot, mely csak az „egységben az erő” untig koptatott jelszóval háríthatja el (vagyis át) a különféle vádak és bírálatok özönét. Nicolae Manolescu – a Polgári Szövetség Pártjának elnöke – például a parasztpárti Ilie Paunescut teszi felelőssé a gyatra választási eredményekért. A Cotudianul című lap (egyébként a volt elnökjelölt, a parasztpárti Ratiu tulajdona) karikatúrát közöl Ilie Paunescuról, a következő szöveggel: „Ha én szerveztem volna a Demokratikus Nemzeti Megmentési Front kampányát, őket is megbuktattam volna.”

Vesztes liberálisok

Elhangzott már a kontraszelekció vádja is. Köztudott, hogy Ceausescu Romániájában nem létezett – mert nem létezhetett – szervezett ellenzék. Léteztek azonban olyan személyiségek, akik nyilvánosan is vállalták ellenzéki – tehát heroikus – szerepüket. Ugyan hány jutott be közülük a parlamentbe? Egy sem. Nagyobb baj, hogy az aktív, becsületes értelmiségi vagy jó politikai érzékkel megáldott politikusok közül elvevő siralmasan kevés került fel a DK listáira. Alig pár nevet idézhetnék – mint például Manolescu, Paloologu stb. –, a zöme a Polgári Szövetség Pártjának a tagja.

Miután Radu Campeanu úr oly szégyenletes módon elárulta a DK-t, a Nemzeti Liberális Párt becsületesebb magva létrehozta a Nemzeti Liberális Párt – Demokratikus Konvenció szárnyát. E csoport élén az eddig Párizsban élő Dinu Zamfirescu (a párt főtitkára) áll. Róla azt kell tudni, hogy ő volt az előbb híres, aztán hírhedt Budapesti Kiáltvány (1989) egyik értelmi szerzője – és aláírója. Liberális a javából. (Nem pedig nemzeti-liberális.) Természetes hát, hogy ő sem került be a parlamentbe. Bejutott viszont Nicolae Cerveni közismert zugügyvéd és politikai kaméleon. A választások pozitív eredményeként könyvelhetni el viszont a Campeanu-féle Nemzeti Liberális Párt csúfos bukását, amely bukás elvben lehetővé teszi az igazi liberálisok csoportosulását: vagy egy új párt keretében, vagy azáltal, hogy Campeanu és klikkje nem tekintheti többe magát a történelmi Nemzeti Liberális Párt jogutódjának.

Mindez azonban a képzelet országába való lehetőség. Aki azonban közelebbről is ismeri azokat, akik egy liberális párt kulcsfigurái lehetnek, vagyis a parlamentek két liberális frakciójának a tagjait (a Fiatal Szárnyat és a konvenciós liberálisokat), az joggal szemlélheti szkeptikusan a liberalizmus kilátásait. Ha nem egyébért, hát azért, mert a liberálisok egy része gyanús karrierista, üzletember (Dinu Patriciu és társai), a többiről pedig alig tudni valamit. Márpedig jó okunk van arra, hogy tartsunk az ismeretlenektől. Az eltelt két és fél év alatt az ellenzéknek igenis megvolt az alkalma a szereplésre: tüntetések, nyilvános beszédek, sajtó, előadások stb. Okkal-joggal gyaníthatjuk tehát, hogy az új nevek többnyire középszerű helyi potentátokat takarnak. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a valóban szabadgondolkodó román értelmiségiek 99 százaléka nem akar aktívan politizálni. Ez pedig nemcsak a liberálisokra érvényes.

Gondoljunk csak a kolozsvári parasztpárti Adrian Marinóra, erre az igazi européer értelmiségire. A Parasztpárthoz a családi tradíció köti, felfogása és magatartása alapján – amint a kiváló cikksorozatai is bizonyítják – inkább liberális. Természetes, hogy ő sem lett képviselő.

A legkevésbé vesztes vesztesek

Parasztpárti listán futott fel viszont Ticu Dumitrescu, a volt Politikai foglyok Szövetségének az elnöke. Primitív, agresszív, kommunistaellenes alak. Szerénytelen véleménye szerint aki a szélsőjobboldali és vasgárdista mozgalmak képviselte veszélyre célozgat ma Romániában, az mindenestül az Iliescu szekértolója. Romániában sok a hiánycikk, de Fónayink, az van. Attól tartok, a parasztpárti listák egyetlen kritériuma az lehetett, hogy ki ült többet börtönben a sztálinista időszakban.

Parasztpárti képviselő a besszarábiai Leonida Lari költőnő is, aki kerek két és fél éve ingázik a Vatra és a Romania Mare között. Költői munkásságát ne firtassuk. Besszarábiai tevékenységének mindenesetre megvolt a (román szemmel tekintve) maga jó oldala is: harcolt a latin ábécé bevezetéséért stb. Romániai fellépése annál kevésbé áldásos. Rendszeresen jelentkezik a volt udvari bárd, Adrian Paunescu lapjában. A volt udvari bárd viszont a Szocialista Munkapárt listáin indul; olykor meg-megereszt egy-egy Ceausescut rehabilitáló szocszürreál költeményt. Leonida Larit azóta is bensőséges viszony fűzi a Vatra, a Nemzeti Egységpárt stb. vezetőihez és szószólóihoz. Ugyancsak parasztpárti listán indult Ion Alexandru.

Hogy a politikai foglyok táborát színesebbé tegyék kissé, egy második költőt is indítottak. Költőnek jó, ortodox fanatikusnak is. Egy interjúban elpanaszolta, hogy ő ugyan szereti a kisebbségeket, szót is ért velük, de a magyar kisebbség is értse meg, hogy Románia természetes határa a Tiszáig húzódik. ’90 óta parlamenti képviselő, hosszú ideig a Parasztpárt alelnöke volt. Parlamenti szereplése olykor közröhejbe fulladt. Egyszer például tekintélyes nagyságú fakereszttel a kezében fellépett az emelvényre, és nem kevesebbet javasolt, mint hogy az ortodox egyház fejét léptessék elő hadügyminiszterré vagy legalábbis a hadsereg főparancsnokává.

A Polgári Szövetség Pártjának a listája már szalonképesebb, ami viszont a Szociáldemokrata Párt listáival történt, az már túlmegy a józan ész határain. Két év alatt két szociáldemokratával találkoztam: a szocdem párt elnökével és alelnökével. Később Kolozsvárott alkalmam nyílt megtekinteni a harmadik romániai szociáldemokratát is – a Kolozs megyei szervezet elnökének személyében. Felfogása, nézetei inkább a Nagy-Románia Pártba illő fasisztára vallottak. Naivul értesítettem hát Cunescu elnök urat arról, hogy ki is vezeti a kolozsvári fiókszervezetet. Cunescu úr sajnálkozva közölte velem: tudja, hogy a Kolozs megyei elnök közismert fajvédő, de sajnos, nincs kivel helyettesíteni. Ha ugyanis leváltaná, vége lenne Kolozsvárott a szociáldemokráciának… És ez a „nem létező” párt nem kevesebb, mint tíz képviselőt juttatott a parlamentbe. Ennyit az ellenzék színvonaláról. Nem sokat nőtt az utolsó két évben.

És az RMDSZ?

Az RMDSZ képviselői és szenátorai – amennyiben együtt óhajtanak majd működni a román ellenzékkel – okosabb, ha tudomásul veszik, hogy ez ebben a parlamentben nem a DK, nem is egyes pártok, hanem inkább egyéni szinten valósítható meg. Attól tartok azonban, az RMDSZ parlamenti képviselőit túlságosan is lekötik a belső harcok. Önáltató RMDSZ-hivatalnokok ugyan azzal dicsekednek, hogy lám, több képviselőnk lesz a parlamentben, mint két éve. Ám a legkitanultabb politikusoknak is vajmi nehéz lesz valós eredményt felmutatni egy ilyen parlamentben. Félő, hogy az RMDSZ, miközben erőfeszítéseket tesz, hogy megőrizze tagságát, demagóg, populista (hogy ne mondjam azt, hogy nacionalista) irányba tolódhat el. Ha már nem mutathat fel valós eredményeket (noha nem önhibájából), akkor legalább jól odamond, magyarkodik, vitézkedik stb. Megeshet, hogy az RMDSZ-ből nemsokára R-MDF lesz?

(Bukarest)

• Külföld