Pacepa újra felbukkant. Rövidesen visszaszerzi tábornoki rangját Romániában (hogy milyen tábornok, nem tudom: katona nem volt, a Securitate, azt hittem, megszűnt), nyugdíjat kap, elkobzott vagyonát is visszakapja.
Cikket írni személyéről, tevékenységéről első látásra felesleges, hiszen hírneve mesterséges úton született, bűnei is, érdemei is – ha egyáltalán léteztek – banálisak.
Talpes, Treptow, Watts – és Tender. Az „Iliescu-korszak” e négy, a titkosszolgálatokhoz meglehetősen szorosan kötődő személyének tevékenykedése révén e korszak néhány fontos jelenségét kívánom bemutatni. Azt a hetvenes évektől szövődő kapcsolati hálót, amelyet a máig élő személyes viszonyok, a bizalom, a barátság, a cinkosság és ugyanakkor a kölcsönös zsarolás tart egyben, és amely nagymértékben befolyásolja a mai hatalmi viszonyokat. Írásomban négyük munkálkodása bemutatásával jellemzem, mennyit ér a diktatúrában (és titkosszolgálati berkekben) kialakult barátság manapság is.
A címben szereplő szupertitkos ügynök én magam volnék, jó ideig ugyanis olyannyira sikeresen titkoltam el magam elől is a Ceausescu-rendszer titkosszolgálatának végzett bizalmas tevékenységemet, hogy csak másfél év óta tudom, hogy mint regisztrált ügynökéről nyolc éven át dossziét vezetett rólam a Securitate. Hogy még cifrább legyen a dolog, mint megfigyelt személyről is adatokat gyűjtöttek rólam a szekusok – ezt persze akkoriban is sejtettem –, hogy aztán az aktámat majd utódaik, a mostani nemzetbiztonság, az SRI szakemberei zárják le 1990 végén.
„A két miniszterelnök puszta jelenléte is bizonyította, hogy más korban élünk, valami fontos megváltozott. A normalitás irányába” – ez jellemezte röviden a január végi RMDSZ-kongresszus alaphangulatát. De máris hozzá kell tennem: a két miniszterelnök jelenléte mást-mást jelentett, aminek csak külső jele volt, hogy Nastase jóval nagyobb tapsot kapott, mint Medgyessy és Kovács.
Miért Ceausescu? – kérdi Bodor Pál (Beszélő, 1997. október) Miért ne, kérdem én. Avagy a Hertz-féle szalámiban (vagy Ceausescuban?) sokkal több a só, mint más efféle diktátorban. A hit számít, nyájas olvasó.
A román szellemi élet egyik tragédiája a történelemhamisítás kontinuitása, illetve hogy a történelmi kérdéseket rendre a legendák körébe csúsztatjuk át. Ezért vállalkozom a kínos feladatra – számomra kétszer is az, mivel a szerzőt (akivel vitám van) tisztelem és becsülöm és mert a „másik fél”, az Igaz Magyarok Tábora oly gyakran és alaptalanul szidalmazta, rágalmazta.
Az idei romániai választások tétje immár nem az ellenzék-hatalom párharca, hanem a reformisták és az izolacionista erők belső harcának kimenetele lesz: választhatunk az „emberarcú” reformszekusok és a vasgárdista-kommunista szekusok között. Ki hitte volna akár egy éve még, hogy a végén az Iliescu–Magureanu-párosnak drukkolunk majd – Corneliu Vadim Tudor ellenében?
Iliescu elnököt nemrég ismét azzal vádolták, hogy KGB-ügynök volt: eredetileg ezt a vádat 1990-ben azok a Ceausescu-hű pártaktivisták és szekusok dobták be a köztudatba, akik az 1989-es forradalom mítoszát próbálták sárba taposni, mondván, hogy nem forradalom, hanem szovjet érdekeket szolgáló puccs volt.
A válság oka nem az ország gazdasági, társadalmi, nemzetiségi gondjaiban rejlik; nem a politikai elit és a társadalom között támadt konfliktus, hanem a hatalmon lévő és ellenzéki koalíciókon belül felgyülemlett feszültség készül kipattanni. Elszabadult, ellenőrizhetetlenné vált a pártokon és koalíciókon belüli hatalmi harc, ez azonban a közvéleményben inkább csak fásultságot, bizalmatlanságot idéz elő, mintsem potenciális társadalmi robbanást.
Megy vagy marad?
A Román Nemzeti Bank elnöke, M. Isarescu elévülhetetlen érdemeket szerzett a külföldi sajtó és főleg a nemzetközi pénzintézetek jóindulatának és támogatásának megszerzésében. Neki köszönhető a Nemzetközi Valutaalap (FMI) által kiállított majdnem kitűnő bizonyítvány: „Románia 1994-ben komoly sikereket ért el (inflációfékezés, gazdasági növekedés), igaz, az utóbbi hónapokban leállt a privatizálás.” Ennek ellenére (vagy épp ezért?) a kormánypárt és partnerei frontális támadást indítottak ellene – a Nagy-Románia Párt elnökét, C. V.
Romániában ezen az őszön a „stabilitás” volt a kulcsszó. Sokak szerint azonban e mesterséges stabilitás semmi jóval nem kecsegtet: a helyzet olyannyira „megdermedt”, hogy a közeljövőben minden lényeges változás kizárt, legyen akár jó, akár rossz. A kormánypárt (Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja – PDSR) évekre előre biztosította a hatalmát, s csupán az maradt kérdés, milyen arányban osztozik a „koalíciós koncon” a jobb- és baloldali szélsőség: a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR), a Nagy-Románia Párt (PRM) és a Szocialista Munkapárt (PSM).
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét