Bányai Péter

Nyomtatóbarát változat

Megy vagy marad?

A Román Nemzeti Bank elnöke, M. Isarescu elévülhetetlen érdemeket szerzett a külföldi sajtó és főleg a nemzetközi pénzintézetek jóindulatának és támogatásának megszerzésében. Neki köszönhető a Nemzetközi Valutaalap (FMI) által kiállított majdnem kitűnő bizonyítvány: „Románia 1994-ben komoly sikereket ért el (inflációfékezés, gazdasági növekedés), igaz, az utóbbi hónapokban leállt a privatizálás.” Ennek ellenére (vagy épp ezért?) a kormánypárt és partnerei frontális támadást indítottak ellene – a Nagy-Románia Párt elnökét, C. V. Tudort tolva előre, nehogy kompromittálják magukat a Világbank és más nemzetközi pénzintézetek szemében –, a számvevőszék pedig ügyészségi kivizsgálást kezdeményezett súlyos hivatali visszaélések miatt.

A Nemzeti Bank kormány alá rendelésének kísérlete újabb lépés a gazdaság centralizálása felé – véli a független Adevarul. A cél a „pénznyomda” megszerzése, még akkor is, ha ez újabb inflációs robbanáshoz vezet. Mert pénz egyre több kell: a kormány (és kormánypárt) ígéreteit – magasabb béreket stb. valahonnan fedezni kell. Az infláció elszabadulását eddig gyakorlatilag megakadályozta a Nemzeti Bank ellenállása – Isarescuék ugyanis komolyan veszik a nemzetközi pénzintézetekkel kötött egyezségeket. Egyetlen megoldás maradt a Vacaroiu-kormány számára: a Nemzeti Bank függetlenségének megszüntetése.

Egy idő után azonban a Nemzeti Bankot, illetve elnökét támadó kormánypárti parlamenterek – nyilván Iliescu figyelmeztetésére – meggondolták magukat: pálfordulásuk egyben azt is jelezte, ki az úr a háznál. Sok híresztelés szólt ugyanis arról, hogy Iliescu teljhatalma megszűnt a kormánypárt (Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja – PDSR) felett. Nos, itt volt az alkalom, hogy bebizonyítsa – ő az első ember, ő van az igazi döntések mögött, a többiek csupán végrehajtó bábok. A felállított vádak alapján már biztosnak tűnt Isarescu menesztése napokon belül (letartóztatása se volt kizárva), de elég volt Iliescu egyetlen dicsérő nyilatkozata a bank tevékenységéről, hogy minden vádló elhallgasson, sőt azt a megalázó gesztust is vállalja, hogy korábbi vehemens nyilatkozataival, jelentéseivel és feljelentéseivel szöges ellentétben még dicsérje is a bankelnököt.

„Tömeges privatizáció” kontra „állami” privatizáció?

Miután a kormány meghirdette demagóg „tömeges privatizálási” programját, Salagean szenátor (aki eredetileg a Funar-féle Román Nemzeti Egységpárt, a PUNR képviselője) törvényjavaslatot nyújtott be, hogy vegyék ki a csomagból azt a 400 vállalatot, amelynek privatizálása már folyamatban van. Más szóval legalább e 400 vállalatot privatizálják úgymond „állami szájíz szerint”, még mielőtt bedarálná ezeket is az általános törvény. Óriási vita kezdődött a parlamentben. Úgy tűnt, nem annyira politikai érdekek, hanem inkább gazdasági csoportérdekek ütköznek. Az egységpárt egy része a kormány ellen szavazott, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNTCD) egy része, a Nagy-Románia Párt (PRM) és a Szocialista Munkapárt (PSM) a kormány mellé állt, míg a Polgári Szövetség Pártja (PAC) tartózkodott. A tét igen nagy volt: ha újraértékelés nélkül privatizálják a szóban forgó vállalatokat, a kormánypárt nem tudja ellenőrizni a folyamatot, ne adj’ isten, a dolgozók nagy része is tulajdonossá válhat. Ha viszont újra felértékelik őket, könnyen meg lehet szervezni, hogy a licitálások a párt kívánságainak megfelelően folyjanak le. Még Emil Dima, az Állami Vagyonügynökség elnöke – aki hozzászólásában támogatta a Salagean-féle javaslatot – is alávetette magát a pártfegyelemnek. Salagean kezdeményezésének volt még egy feltűnő eleme: gazdasági és politikai tőkét szerzett volna a PUNR-nek, hisz csupán Kolozsváron 36 vállalat privatizálását jelentette volna. A PDSR ezt nem tűrhette – annak ellenére sem, hogy Iliescu zöld utat engedett e törvényjavaslatnak. A szövevényes érdekellentétek mögött egyesek szerint az Iliescu vezérelte kormány és a Nastase kezében lévő kormánypárt közötti konfliktus húzódik meg.

„A kormánypárt, a PDSR új, monopolista offenzívája mögött az a szándék húzódik, hogy minden struktúrát a párt ellenőrzése alá vonjanak: a fogyatékos gyermekek iskoláitól a vezető gazdasági pozíciókig” – állapítja meg az Adevarul, egyebek közt arra az új tendenciára is utalva, hogy sorozatosan leváltják a nem PDSR-es iskolaigazgatókat. Egy gyógypedagógiai intézet igazgatójának például azért kellett távoznia, mert nem kényszerre, hanem érzelmi kapcsolatra alapozta pedagógiai tevékenységét. „A kommunista rendszerben a szakember mellé nevezték ki a párttitkárt. A PDSR ez olcsóbban intézi el – az emberét helyezi közvetlenül funkcióba” – hangzik a konklúziója.

A kormány következő – hosszú távon jóvátehetetlen – lépése az volt, hogy ellenőrzés alá helyezte az alapélelmiszerek árát. Az egyszerű emberek hálásak: az árak alacsonyak lesznek – igaz, nem lesz áru a piacon. A kereskedelem nagy részét ugyanis privatizálták, s tisztes haszon nélkül a kereskedők nyilván nem fogják megvásárolni az államtól az élelmiszereket. Ha a határozat mégis életbe lép, ezzel végképp agyonütik a bimbózó magánszektort. De a kormány sokak szerint nyilván épp ezt akarja: „Romániában az inflációs spirál fő forrása az állami szektor – véli a liberális ellenzéki értelmiség kedvenc lapja, a 22 –, kihasználja monopolhelyzetét, emeli az árakat, ha nő a kereslet, de még jobban megemeli – ha csökken!”

A Resica-botrány

Ezek az intézkedések nem maradtak következmények nélkül, ám a Resicában kirobbant első, decemberi tiltakozási mozgalom éppenséggel kapóra jött. Igen különös, hogy kirobbantásában a szakszervezeteknek nem volt szerepük, egyetlen nyilatkozatra szorítkoztak: „W. C. Tudort persona non gratának nyilvánítjuk a megye területén (ti. idegengyűlölettel hozta összefüggésbe a sztrájkot). Aki a megyében találja, köteles átadni őt az ideggyógyászati klinikának.” Lássuk be, az elmekórtani diagnózis felállítása nem kifejezetten szakszervezeti feladat…

A resicai iparvidék problémájának gyökerei 1990-ig nyúlnak vissza, amikor a kormány autonómiát biztosított a helyi kereskedelmi társaságoknak, miközben a termelőüzemek szigorú állami tulajdonban maradtak. A fizetések csupán a kormánygaranciáknak köszönhetően voltak eddig is az ország gazdasági lehetőségei felett, miként a termelést is a kormánymegrendelés tartotta életben. Most azonban ez elapadni látszott. Ezért is indult a megmozdulás: biztosítékot akartak kicsikarni a kormánytól, hogy ők szerzik meg a vaskapui munkálatokra a (200 millió dollárnyi értékű!) szerződést, amelynek sorsát eredetileg licitálás alapján kellett volna eldönteni. Az ügy legkétségbeejtőbb mozzanata azonban az, hogy a szóban forgó munkálatok keretében a Vaskapunál épp azt a komplexumot kell modernizálni, amit évtizedekkel ezelőtt épp a resicai üzem épített. Igen ám, csakhogy a resicai üzem időközben nem modernizálódott, nem szerzett be fejlettebb technológiát, a Vacaroiu által aláírt jegyzőkönyv értelmében mégis ez az üzem kap megbízást a Vaskapu modernizálására. A resicaiak boldogok. A kormány szintén. Csak a román gazdaság vesztes. A csődbe jutott vállalatok adósságait „megbocsátották”, az életképes vállalatok és a lakosság rovására.

A resicai eset bizonyítja, hogy lényegében semmi se változott a gazdaságban: egyetlen üzem se jutott csődbe, egyetlen hanyatló iparágról se mondtak le – miközben a termelés a felére csökkent. „A Vacaroiu-kormány csak a saját bukásától való félelem miatt köt kompromisszumot… A Resica-ügy gazdasági döntést igényelt volna, de a kormány politikai kérdésként kezelte. Azt a hamis illúziót erősítette, hogy a termelés növekedni fog, a rendelések újra jelentkezni fognak. A felelőség elsősorban nem Vacaroiué, hanem Iliescué” – jegyzik meg az ellenzéki elemzők a sztrájkhullám tanulságait összegezve.

(Kolozsvár)

• Gazdaság és társadalom