Skip to main content

Minden a mienk!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Megy vagy marad?

A Román Nemzeti Bank elnöke, M. Isarescu elévülhetetlen érdemeket szerzett a külföldi sajtó és főleg a nemzetközi pénzintézetek jóindulatának és támogatásának megszerzésében. Neki köszönhető a Nemzetközi Valutaalap (FMI) által kiállított majdnem kitűnő bizonyítvány: „Románia 1994-ben komoly sikereket ért el (inflációfékezés, gazdasági növekedés), igaz, az utóbbi hónapokban leállt a privatizálás.” Ennek ellenére (vagy épp ezért?) a kormánypárt és partnerei frontális támadást indítottak ellene – a Nagy-Románia Párt elnökét, C. V. Tudort tolva előre, nehogy kompromittálják magukat a Világbank és más nemzetközi pénzintézetek szemében –, a számvevőszék pedig ügyészségi kivizsgálást kezdeményezett súlyos hivatali visszaélések miatt.

A Nemzeti Bank kormány alá rendelésének kísérlete újabb lépés a gazdaság centralizálása felé – véli a független Adevarul. A cél a „pénznyomda” megszerzése, még akkor is, ha ez újabb inflációs robbanáshoz vezet. Mert pénz egyre több kell: a kormány (és kormánypárt) ígéreteit – magasabb béreket stb. valahonnan fedezni kell. Az infláció elszabadulását eddig gyakorlatilag megakadályozta a Nemzeti Bank ellenállása – Isarescuék ugyanis komolyan veszik a nemzetközi pénzintézetekkel kötött egyezségeket. Egyetlen megoldás maradt a Vacaroiu-kormány számára: a Nemzeti Bank függetlenségének megszüntetése.

Egy idő után azonban a Nemzeti Bankot, illetve elnökét támadó kormánypárti parlamenterek – nyilván Iliescu figyelmeztetésére – meggondolták magukat: pálfordulásuk egyben azt is jelezte, ki az úr a háznál. Sok híresztelés szólt ugyanis arról, hogy Iliescu teljhatalma megszűnt a kormánypárt (Romániai Társadalmi Demokrácia Pártja – PDSR) felett. Nos, itt volt az alkalom, hogy bebizonyítsa – ő az első ember, ő van az igazi döntések mögött, a többiek csupán végrehajtó bábok. A felállított vádak alapján már biztosnak tűnt Isarescu menesztése napokon belül (letartóztatása se volt kizárva), de elég volt Iliescu egyetlen dicsérő nyilatkozata a bank tevékenységéről, hogy minden vádló elhallgasson, sőt azt a megalázó gesztust is vállalja, hogy korábbi vehemens nyilatkozataival, jelentéseivel és feljelentéseivel szöges ellentétben még dicsérje is a bankelnököt.

„Tömeges privatizáció” kontra „állami” privatizáció?

Miután a kormány meghirdette demagóg „tömeges privatizálási” programját, Salagean szenátor (aki eredetileg a Funar-féle Román Nemzeti Egységpárt, a PUNR képviselője) törvényjavaslatot nyújtott be, hogy vegyék ki a csomagból azt a 400 vállalatot, amelynek privatizálása már folyamatban van. Más szóval legalább e 400 vállalatot privatizálják úgymond „állami szájíz szerint”, még mielőtt bedarálná ezeket is az általános törvény. Óriási vita kezdődött a parlamentben. Úgy tűnt, nem annyira politikai érdekek, hanem inkább gazdasági csoportérdekek ütköznek. Az egységpárt egy része a kormány ellen szavazott, a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt (PNTCD) egy része, a Nagy-Románia Párt (PRM) és a Szocialista Munkapárt (PSM) a kormány mellé állt, míg a Polgári Szövetség Pártja (PAC) tartózkodott. A tét igen nagy volt: ha újraértékelés nélkül privatizálják a szóban forgó vállalatokat, a kormánypárt nem tudja ellenőrizni a folyamatot, ne adj’ isten, a dolgozók nagy része is tulajdonossá válhat. Ha viszont újra felértékelik őket, könnyen meg lehet szervezni, hogy a licitálások a párt kívánságainak megfelelően folyjanak le. Még Emil Dima, az Állami Vagyonügynökség elnöke – aki hozzászólásában támogatta a Salagean-féle javaslatot – is alávetette magát a pártfegyelemnek. Salagean kezdeményezésének volt még egy feltűnő eleme: gazdasági és politikai tőkét szerzett volna a PUNR-nek, hisz csupán Kolozsváron 36 vállalat privatizálását jelentette volna. A PDSR ezt nem tűrhette – annak ellenére sem, hogy Iliescu zöld utat engedett e törvényjavaslatnak. A szövevényes érdekellentétek mögött egyesek szerint az Iliescu vezérelte kormány és a Nastase kezében lévő kormánypárt közötti konfliktus húzódik meg.

„A kormánypárt, a PDSR új, monopolista offenzívája mögött az a szándék húzódik, hogy minden struktúrát a párt ellenőrzése alá vonjanak: a fogyatékos gyermekek iskoláitól a vezető gazdasági pozíciókig” – állapítja meg az Adevarul, egyebek közt arra az új tendenciára is utalva, hogy sorozatosan leváltják a nem PDSR-es iskolaigazgatókat. Egy gyógypedagógiai intézet igazgatójának például azért kellett távoznia, mert nem kényszerre, hanem érzelmi kapcsolatra alapozta pedagógiai tevékenységét. „A kommunista rendszerben a szakember mellé nevezték ki a párttitkárt. A PDSR ez olcsóbban intézi el – az emberét helyezi közvetlenül funkcióba” – hangzik a konklúziója.

A kormány következő – hosszú távon jóvátehetetlen – lépése az volt, hogy ellenőrzés alá helyezte az alapélelmiszerek árát. Az egyszerű emberek hálásak: az árak alacsonyak lesznek – igaz, nem lesz áru a piacon. A kereskedelem nagy részét ugyanis privatizálták, s tisztes haszon nélkül a kereskedők nyilván nem fogják megvásárolni az államtól az élelmiszereket. Ha a határozat mégis életbe lép, ezzel végképp agyonütik a bimbózó magánszektort. De a kormány sokak szerint nyilván épp ezt akarja: „Romániában az inflációs spirál fő forrása az állami szektor – véli a liberális ellenzéki értelmiség kedvenc lapja, a 22 –, kihasználja monopolhelyzetét, emeli az árakat, ha nő a kereslet, de még jobban megemeli – ha csökken!”

A Resica-botrány

Ezek az intézkedések nem maradtak következmények nélkül, ám a Resicában kirobbant első, decemberi tiltakozási mozgalom éppenséggel kapóra jött. Igen különös, hogy kirobbantásában a szakszervezeteknek nem volt szerepük, egyetlen nyilatkozatra szorítkoztak: „W. C. Tudort persona non gratának nyilvánítjuk a megye területén (ti. idegengyűlölettel hozta összefüggésbe a sztrájkot). Aki a megyében találja, köteles átadni őt az ideggyógyászati klinikának.” Lássuk be, az elmekórtani diagnózis felállítása nem kifejezetten szakszervezeti feladat…

A resicai iparvidék problémájának gyökerei 1990-ig nyúlnak vissza, amikor a kormány autonómiát biztosított a helyi kereskedelmi társaságoknak, miközben a termelőüzemek szigorú állami tulajdonban maradtak. A fizetések csupán a kormánygaranciáknak köszönhetően voltak eddig is az ország gazdasági lehetőségei felett, miként a termelést is a kormánymegrendelés tartotta életben. Most azonban ez elapadni látszott. Ezért is indult a megmozdulás: biztosítékot akartak kicsikarni a kormánytól, hogy ők szerzik meg a vaskapui munkálatokra a (200 millió dollárnyi értékű!) szerződést, amelynek sorsát eredetileg licitálás alapján kellett volna eldönteni. Az ügy legkétségbeejtőbb mozzanata azonban az, hogy a szóban forgó munkálatok keretében a Vaskapunál épp azt a komplexumot kell modernizálni, amit évtizedekkel ezelőtt épp a resicai üzem épített. Igen ám, csakhogy a resicai üzem időközben nem modernizálódott, nem szerzett be fejlettebb technológiát, a Vacaroiu által aláírt jegyzőkönyv értelmében mégis ez az üzem kap megbízást a Vaskapu modernizálására. A resicaiak boldogok. A kormány szintén. Csak a román gazdaság vesztes. A csődbe jutott vállalatok adósságait „megbocsátották”, az életképes vállalatok és a lakosság rovására.

A resicai eset bizonyítja, hogy lényegében semmi se változott a gazdaságban: egyetlen üzem se jutott csődbe, egyetlen hanyatló iparágról se mondtak le – miközben a termelés a felére csökkent. „A Vacaroiu-kormány csak a saját bukásától való félelem miatt köt kompromisszumot… A Resica-ügy gazdasági döntést igényelt volna, de a kormány politikai kérdésként kezelte. Azt a hamis illúziót erősítette, hogy a termelés növekedni fog, a rendelések újra jelentkezni fognak. A felelőség elsősorban nem Vacaroiué, hanem Iliescué” – jegyzik meg az ellenzéki elemzők a sztrájkhullám tanulságait összegezve.

(Kolozsvár)


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon