Skip to main content

A vér joga

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Északfok, titok, idegenség!


Széles e világon mindenki magyar, akinek valamely őse magyar volt. Persze az a három-négy millió ember, aki a szomszédos országokban él és magyarul beszél, mégse magyar állampolgár: ők, illetve felmenőik nemzetközi döntések következtében elvesztették az állampolgárságukat. Magyar állampolgár ellenben a jus sanguinis, a vér joga alapján, az az amerikai, brazil és török, akinek az őse Magyarországról elszármazott olajbányász volt Texasban, favágó az Amazonas-vidéken vagy táncosnő Isztambulban. Nem is tizenötmillió magyar él e földtekén, hanem legalább ötvenmillió. Még szerencse, hogy ezt inkább csak a Belügyminisztériumban tudják, az 1993-ban elfogadott állampolgársági törvény műhelyében. Meg Bécsben, az ottani Belügyminisztériumban.

Ausztria negyven éven át tisztességgel fizette csekély adóját ama nagy szerencse fejében, hogy megúszta a tartós orosz megszállást. Nyögve és fintorogva, de befogadta, áteresztette Kelet-Európából a létező szocializmus sok százezer menekültjét. Amikor azonban a drótvágó olló lyukat hasított a vasfüggönyön, vége lett az osztrák engedékenységnek. Aki az évtizedek során nem tudott egzisztenciát teremteni Ausztriában, aki szociális terhet jelentett az államnak, azt könyörtelenül visszazsuppolták. Áttették a határon.

Günther Heinz H. fél éve egy budapesti hajléktalanszálláson lakik. H. Ausztriában született, 1951-ben. Apja Hajdúdorogról került a Linz melletti faluba megnősült, majd hamarosan elhagyta családját. Édesanyja 27 éves korában meghalt. A kisfiút négyéves korától kezdve rokonok nevelték vagy inkább dolgoztatták a gazdaságukban. H. már tizenöt éves korában megismerkedett a fiatalkorúak börtönével, állampolgárságát azonban senki sem firtatta. Csak 21 éves korában, amikor nagykorú lett, bizonyították rá, hogy nem is osztrák állampolgár. A korabeli osztrák törvények szerint – 1957 előtt így rendelkezett erről a magyar törvény is – az állampolgárság csak az apa után öröklődik.

Aki nem osztrák, és nincs útlevele, tartózkodási engedélye, azt ki kell utasítani – vélte az osztrák idegenrendészet. Csakhogy a kiutasítási határozatot nem lehetett végrehajtani, mert kommunista országba (így Magyarországra) nem küldhették H.-t – ezt nemzetközi egyezmények tiltották –, a szomszédos jogállamok közül pedig egyik sem akarta befogadni. Így aztán, némi idő elteltével újabb határozatot nyomtak H. kezébe, amely szerint a kiutasítási határozat végrehajtását felfüggesztették. 1988-ban H. újból börtönbe került, bár ekkor már egy idegen útlevél tulajdonosa volt.

Míg H. büntetését töltötte, megbukott a kommunista rendszer. Tekintettel az új helyzetre, Ausztria diplomáciai úton szólította fel a magyar hatóságokat: ismerjék el H. magyar állampolgárságát, és szabadulása után tegyék lehetővé „hazatérését”. A magyar hatóságok nem lelkesedtek az ötletért, de el kellett ismerniük, hogy H. mind a hatályos, mind az akkor (1992–93-ban) már javában készülő új állampolgársági törvény értelmében magyar állampolgár. Így történt, hogy H., mikor büntetése letelt, 1994 áprilisában nem szabadlábra került, hanem – a kiutasítási határozat végrehajtásara várva – rendőrségi fogdába, majd augusztusban Magyarországra.

Az Erdélyből, a Vajdaságból áttelepült magyarok ezrei várnak évek óta reménykedve az állampolgársági bizonyítványra. H. hetek alatt megkapta a díszes okiratot, amelyen német keresztnevét nem sikerült hibátlanul leírni, noha nem kérte, és legfőbb vágya, hogy megszabaduljon tőle.

H.-n a magyar külképviselettől a hazai szociális munkásokig mindenki segíteni akar. Egyrészt mert a történetét szabatosan előadó férfi hosszú börtönévei ellenére sem tűnik bűnöző alkatnak. Másrészt mert nyilvánvaló: képtelenség, hogy ez a felső-ausztriai nyelvjárást beszélő osztrák, akinek otthon élettársa, nevelt gyereke van, magyarként legyen kénytelen élni Pesten, a hajléktalan-ellátás amúgy is roppantul szűkös kerete terhére.

Az osztrák idegenrendészet első fokon visszautasította H. kérelmét a kiutasító határozat megsemmisítésére. Ha a másodfok is visszautasítja, ügyében a közigazgatási bíróságnak kell jogerősen dönteni. Egy újabb elutasítás után Strasbourg következne. Az Emberi Jogi Bíróságnak azt kellene eldöntenie, megsértették-e az osztrák hatóságok H. emberi jogait azzal, hogy arra kényszerítik, számára idegen országban, idegen nyelvi és kulturális környezetben éljen.

Kis melléktanulsága az ügynek: azok, akik 1993. tavaszán, az állampolgársági törvény parlamenti vitájában az „örök magyarságot” védelmezve elutasították, hogy a  „vér joga”, az állampolgárság automatikus átörökítése a tartósan külföldön élő esetében az idő múlásával megszakadjon (ahogy a múlt században az emigráns Kossuth is elvesztette állampolgárságát), saját csapdájukba estek. Kossuth Lajos helyett Günther Heinz H.-t nyerték el honfitásunknak.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon