Papp Emília

Nyomtatóbarát változat

A bankreform kezdeteire nyúlik vissza a történet, amikor is úgy indították el az önállóság útján a Magyar Nemzeti Bankból (MNB) kiváló kereskedelmi bankokat, hogy tőkeerejük nem volt összhangban az MNB-től átvett hitelállomány kockázatával. A hiteleket a puha magyar számviteli szabályok szerint kezelték, nem minősítették megfelelően, s nem képeztek elegendő tartalékot az esetleg bukottá váló hitelek fedezetére. A mohó kincstár pedig – miután az inflációs nyereséget learató pénzintézetek jó adófizetőknek bizonyultak – több alkalommal is megakadályozta, hogy a bankok tartalékot képezzenek, megkurtítva így a beszedhető nyereségadót.

Az első menet

A kétes és rossz kinnlevőségeket először akkor kezdték firtatni a nagyobb nyilvánosság előtt, amikor a bankok a nemzetközi pénzpiacra való kilépést és a külföldi tőkebevonást fontolgatták. A Világbank és a külföldi könyvvizsgálók nemzetközi számviteli szabványok szerint készült elemzései 1990 táján szinte sokkolóan hatottak. Már ekkor sem csupán az elfuserált állami nagyberuházások hitelállományáról volt szó – azaz az úgynevezett „öröklött” hitelekről –, hanem ezt jócskán megpúpozták a bankári konzervativizmust és szakértelmet sutba dobó vállalkozói hitelezések. Múlt nélküli vállalkozásoknak folyósították a kölcsönöket, adósminősítés, hitelezési kézikönyv, megfelelő hitelbírálat nélkül. Azzal sem törődött senki, hogy ha az adós nem fizet, miképpen juthat hozzá a bank az ilyen esetre jelzáloggal megterhelt ingatlanokhoz, berendezésekhez.

A vállalkozások és az állami vállalatok csapdában voltak. A tőkehiány miatt – s mert a tőkepiac ismeretlen fogalom volt – a vállalkozásokban a hitel döntő szerephez jutott a tőke rovására. A termelő tevékenységgel nem lehetett akkora hasznot előteremteni, hogy a kamatok fizetése mellett a tőke törlesztésére is fussa. A bankoknak sem fűződött különösebb érdekük ahhoz, hogy erőltessék a tőketörlesztést, inkább meghosszabbították a hitelt, vagy újabb hiteleket nyújtottak. A hitelek után elszámolt kamat ugyanis növelte a bankok nyereségét. Így keletkezett – és keletkezik ma is – az a bizonyos papirosnyereség, ami után a költségvetés adót szedett be.

A kétes hitelek már 1991-ben, a bankprivatizáció előkészítésekor is a legnagyobb gondot okozták. Akkor még csak öröklött hitelekről beszéltek, s különféle javaslatok születtek a rendezésre. Már abban az időben fölvetődött, hogy a rossz hiteleket meg kellene vásárolni, s kezelésüket egy külön e célra létrehozandó intézményre kellene bízni (talán nem meglepő, hogy ez a javaslat az Állami Vagyonügynökségtől származott). Mások meglévő üzleti vállalkozásoknak engedték volna át a hitelek megvásárlását, és hallani lehetett arról, hogy ez a vállalkozás a kormányfő tanácsadói köréhez tartozó személyekkel volt kapcsolatban. Végül azonban ebből sem lett semmi, a bankoknak nem tetszett az a megoldás, hogy rossz követeléseikkel együtt a jók egy részéről is lemondjanak, s így jelentősen csökkenjen a mérlegfőösszegük.

Négy szervezet: a bankreformbizottság, az Állami Vagyonügynökség, az MNB és a bankszövetség készített javaslatot, végül az utóbbi elképzelése valósult meg, bár ez is csak némely régi kintlevőségekre leszűkítve: a Budapest Bank, az Országos Kereskedelmi és Hitelbank és a Magyar Hitel Bank összesen 10,5 milliárd forint öröklött hitelre kapott állami garanciát. Hogy az öröklött hitelek „rendezése” is sokkal inkább egy alkudozás, semmint egy átgondolt megoldás gyümölcse volt, bizonyítja, hogy csak három nagybank részesült benne, s nem volt publikus, hogy ez miként oszlik meg hármójuk között.

Az akciót egyszeri rendezésként verték nagydobra, de egyes szakértők már akkor tudni vélték, hogy ha egyszer a folyó költségvetés terhére adnak adományt a bankoknak, akkor annak se vége, se hossza nem lesz. Inkább – mondták – a privatizálás keretében, valódi tőkebevonással kellene a problémát megoldani. Ráadásul nem vették figyelembe az akkor már a parlament által is elfogadott számviteli törvényt és csődtörvényt, és a kormány által már elfogadott pénzintézeti törvény lehetséges hatásait. Később pedig a legtöbb bank a három törvény együttes hatásával magyarázta, miért romlottak olyan drasztikusan kinnlevőségeik 1992 folyamán.

A második menet

1991 végén életbe lépett a pénzintézeti törvény, amely lehetővé tette, hogy a bankok kétes kinnlevőségeiket céltartalékolással fedjék le. De ezt akkor még a Pénzügyminisztérium főbenjáró bűnnek tekintette, s a legkövetkezetesebb tartalékolási politikát folytató Budapest Bank vezetőjének komoly harcot kellett folytatnia a tudatosan képzett céltartalék megőrzéséért. Pedig már érzékelni lehetett, hogy a minősített hitelállomány a vártnál jóval komolyabb méreteket ölt.

A minisztérium álláspontja 1992 folyamán megváltozott, mivel félő volt, hogy az év végére több nagybank a bizalmat megrendítő veszteséget ér el. Ráadásul év közben bekövetkezett az első látványos bankcsőd, az Ybl Banké, s a betétesek óvatosabbak lettek. A kormány az év végén elfogadta a kereskedelmi bankok portfoliójának megtisztításáról és egyes gazdálkodó szervezetek ezzel összefüggő reorganizációjáról szóló előterjesztést, de ezt nem követték tettek. Az elgondolás szerint ugyanis a rossz hiteleket, miután a bank államkötvényt kap érte, piaci szervezeteknek adták volna el, piaci áron. Csakhogy ilyen piaci szervezetek nem léteztek, s nem született meg az a törvény sem, amely a kinnlevőségek átvételével kapcsolatos elszámolásokat végző hitelkonszolidációs alap életre hívásáról rendelkezett volna.

Viszont egyes bankok immár kritikussá váló helyzete gyors megoldást sürgetett. Tehát döntöttek: az állam – azaz a Pénzügyminisztérium – vette meg a rossz hiteleket, előre meghatározott áron, hitelkonszolidációs kötvényért. Az árat elég furcsán szabták meg, a régebben keletkezett hiteleket 50, a frissebbeket 80 százalékra taksálták. Tehát az állam többet fizetett azokért a bukott hitelekért, amelyben minden bizonnyal a bankok is ludasok, s kevesebbet azokért, amelyek még az öröklött kategóriába tartoztak.

A bankok 150 milliárd forintnyi rossz hitelt mutattak be a Pénzügyminisztériumnak, azonban az idő szorítása miatt 1993 márciusára halasztották a kötvények feltételeinek kidolgozását. A bankok és a minisztérium addig is jogot kaptak a kölcsönös elállásra, vagyis arra, hogy bármelyik fél lemondjon a beadott hitelek konszolidálásáról.

Végül 102 milliárdnyi rossz hitel maradt a csomagban, s ezért a bankok 79 milliárd forintnyi államkötvényt kaptak. További 14,6 milliárdnyi kötvény kibocsátását eredményezte a Konzumbank és az Iparbankház speciális konszolidációja, amelynek során a rossz hiteleket névértéken cserélték be kötvényekre.

A harmadik menet

Kisvártatva nyilvánvalóvá vált, hogy a kedvezőtlen kamatozású és díjfizetési kötelezettséggel terhelt kötvények miatt a bankok helyzete nem a kívánt mértékben javul. A nemzetközi szabványok szerint dolgozó könyvvizsgálók az államkötvényeket a felére értékelték le (azaz e papírok feleannyit nyomtak a latba a bankok mérlegében, mint a névértékük). Emiatt 1993 májusában javították a kamatozás feltételeit, és megszüntették a díjfizetési kötelezettséget. Ugyanekkor fogadták el az 1993-as konszolidáció alapelveit, amely most már – a világbanki szakértők befolyását tükrözve – nem a kétes kinnlevőségekre, hanem a bankok tőkeerejének növelésére helyezte a hangsúlyt. Ez lett volna a korábbi tőkekonszolidációt folytató bankkonszolidáció. A kormánydöntést követően azonban nem indulhatott meg a munka az elfogadott elvek alapján, mivel újra az elvekről kezdtek vitázni. Volt olyan pillanat is, amikor teljesen el akarták feledni a bankkonszolidációt, s ehelyett inkább az adóskonszolidációba (az eladósodott vállalatok megsegítésébe) vágni a kormányzati fejszét. A háttérben intézményi érdekek ütköztek, ráadásul a költségvetés helyzete erősen romlott, miközben – a bankoktól bekért előzetes adatok szerint – a pénzintézetek hitelállománya a várakozásokat messze meghaladó mértékben tolódott el megint a kétes behajthatóság felé.

A minősített hitelek állományának alakulása
(milliárd forintban)

Nem akart tehát megszületni a végső döntés. Októberben Pongrácz Tibor, a bankprivatizációs s egyben bankkonszolidációs bizottság vezetője bizonygatta ugyan, hogy még az idén lesz bankkonszolidáció, de egyelőre ennek csak első ütemét tervezik, amelyben azt kívánják elérni, hogy a bankok tőkemegfelelési mutatója elérje a 0 százalékos szintet. (A Nemzetközi Fizetések Bankja – BIS – által megszabott minimális szint 4 százalék; a tőkemegfelelési mutató a bankok korrigált, jegyzett tőkéjének és a kockázatokkal súlyozott eszközeinek – kinnlevőségeinek – hányadosa, százalékos formában. Azt mutatja, hogy a bank mekkora tőkeerővel rendelkezik a fennálló kockázatok kivédésére.)

Az ősz folyamán azonban egy másik javaslat is napvilágot látott: az Állami Vagyonügynökség egy több mint 40 milliárd forint értékű – azonban az adós vállalatok komoly helyzetfelmérését nélkülöző – programmal állt elő. Végül december elején a kormány az októberi javaslatok mellett döntött, de megfejelte őket az adóskonszolidáció elindításával. A bankokban végzett állami alaptőke-emelés révén keletkezett tulajdonrész – az ÁV Rt. erőteljes ellenkezése ellenére – jogilag a Pénzügyminisztériumhoz kerül, amely e tulajdont vagyonkezelésbe az Állami Vagyonkezelő Rt.-hez adja ki.

Da capo al fine…

Ezúttal – hallhattuk Szabó Iván pénzügyminiszter és helyettes államtitkára, az MNB-be távozni készülő Kovács Álmos hétfői sajtótájékoztatóján – 110 milliárd forintnyi kötvényt bocsátanak ki a bankok feltőkésítésére, s további 40 milliárdnyit adóskonszolidációra. A kibocsátásra decemberben sor kerül, így az említett tavaszi kötvényekkel együtt az idén összesen 250 milliárdnyi adósságot csinált az állam konszolidációügyben; a summát jövőre 300 milliárdra srófolhatják föl, tudniillik Kovács Álmos nem hiszi, hogy 350 milliárd is lesz belőle. A kötvényállomány – húszéves lejáratra – az államadósságot terheli; a kamatteher viszont a mindenkori költségvetésre hárul, s ez jövőre 43 milliárd forintot jelent. Az adóskonszolidáció keretében 1994 végéig – elvileg – 5000 cég reorganizációs tervét kellene elbírálni, miközben még a több mint egy éve elkezdett 13 nagy állami vállalat reorganizációs terve sem készült el.

• Gazdaság és társadalom