Skip to main content

Térszerződés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A főváros készülő Általános Rendezési Terve


„Körülállták a terepasztalt, és ide-oda rakosgatták a panelházakat” – emlékezett megértő iróniával hatvanas évekbeli várostervező kollégáira Konrád György néhány héttel ezelőtt egy tévés stúdióbeszélgetésen. Az író – Preisich Gáborral, Budapest egykori főépítészével vitatkozva úgy érvelt, hogy nemcsak a pártvezetők, de a mérnökök is korlátlannak gondolták város- és társadalomtérvezői lehetőségeiket. „Imádták csinálni!”

Budapest új rendezési tervének készítői régen elfelejtették gyermeki képzeletük Lego játékasztalát; a tavaly nyáron elfogadott előzetes programnak már a bevezetője is elveti „nagytávú jövőkép” felrajzolását.

Kaptárváros

1991. után az is kétségessé vált, hogy a Városháza képes-e befolyásolni egyáltalán a főváros fejlődését. Budapesten a „várostervezés”, illetve a tervszerű „építéspolitikai” gyakorlat már 1870 óta, – tehát a Fővárosi Közmunkák Tanácsa létrejötte óta – döntően térszerkezeti, méghozzá eredendően övezetes térszerkezeti megfontolásokra épül. Az önkormányzati korszak létrejöttével a városban olyan széttagolódási folyamat kezdődött, ami radikálisan véget vetett a térbeni várostervezés lehetőségének.

A kétszintű kormányzási/igazgatási rendszer kiépülése – majd az ingatlanvagyon zömének kerületi tulajdonba adása – a területfelértékelő városfejlesztés csalfa reményét kínálta a kerületeknek. Emiatt a város kaptárszerűen széttöredezett, mivel a fejlődését, társadalmi és térszerkezetét meghatározó döntések a huszonkét kerület helyi politikai erőviszonyainak kiszolgáltatva születtek meg. És viszont: a huszonkét kerületi önkormányzat arra kényszerült, hogy a metropolisléptékű problémákat kerületi szinten perspektívából „oldja meg”: a helyi város (rész) tervezés az önkormányzatok, a volt ingatlankezelő vállalatok, illetve ezek vállalkozói „mutációi” kezébe került.

A „fővárosban” értelmüket vesztették a korábbi viták. A várostörténeti lomtárba kerültek olyan bizarr koncepciók, mint az Aczél Gábor megálmodta üzleti negyed az északi Csepel-szigeten („csepeli Manhattan”) vagy az „óbudai Grinzing” turistacsalogató borozónegyede. A lakásállomány kerületi tulajdonba adását követően megszűnt annak a lehetősége, hogy a belső városrészek felújítása során lebontott lakások lakói a fővárosi lakásalap terhére kapjanak új lakásokat. A rehabilitációs társulásokra vonatkozó fővárosi ajánlatokat a kerületek lesöpörték az asztalról; még a gondolatát is elutasították annak, hogy lakásaik egy részével „mások” – a főváros – rendelkezzenek. A Fővárosi Önkormányzat kezében csak az a lehetőség maradt, hogy a kerületek kérésére esetenként módosítsa a Budapesti Városépítési Szabályzatban meghatározott építési övezeti rendszert.

Zabolátlan fejlesztési tervek születtek – legalábbis a tehetetlen Városházából szemlélve. A Király utca két oldalán különféle érdekek teljesen eltérő elvek szerint kíséreltek meg városfejlesztési akciókat indítani. A pesti slum-övezet önkormányzatai a city terjeszkedésétől várják sorsuk jobbra fordulását. A VI., a VII. és a VIII. kerület egyaránt „vigalmi negyed”-et kíván „telepíteni” a maga birodalmában. A Ferencvárostól Budafokig legalább öt dél-budapesti kerület építette nagyszabású fejlesztési elképzeléseit az évek során egyre zsugorodó területre tervezett Expóra. Örökzöld fejlesztési „koncepció” maradt a város déli részén kamionparkoló, kamion–vasút-átrakodó, illetve autópálya-csomópont építése. A rotterdami vagy hamburgi kikötők példáján felbuzdulva négy kerület tervez „logisztikai központot”. A rozsdaette ipari területek számára „ipari innovációs parkok” lehetősége jelenti a tünékeny reményt, Csepel városi, Soroksár kerületi szuverenitása elnyerésétől remélte áhított fejlesztési céljai megvalósítását.

Hiába engedélyezett a főváros maximálisan 30 méter magas beépítést a Hungária gyűrű és a Duna között, a Madách tér mögötti irodaház tornya mégis 47 méterről néz le a környező házakra. Csak a véletlenen múlt, hogy a VIII. kerületben nem épült 75 méteres, Zuglóban még magasabb monstrum. Hiába „bízta” a fővárosi törvény a Fővárosi Önkormányzat „gondjaira” a Világörökség védelmét. A Városházán tehetetlenül szemlélték, hogy az I. kerületi önkormányzat – nem zavartatva magát sem a minisztérium, sem pedig a szakhatóságként fellépő Országos Műemlékvédelmi Hivatal ellenvéleményétől – a Várlejtőt garázda módon agyonépítő részletes rendezési tervet fogadott el; felhőkarcolószerű irodaházat engedélyezett a Déli pályaudvar parkolójába – a megalománia ellen tiltakozó környezetvédőket pedig megpofozták a testületi ülésen. Hiába ígérte Demszky 1990-ben a zöldfelületek védelmét, ma csak zsugorodását regisztrálhatja. A jelentős fapusztulással fenyegető Köztársaság-téri „világsztár” Operaház, a Várlejtő északi lejtőjén zöldellő Európaliget vagy éppenséggel a Vérmező alá tervezett mélygarázsok megépítését is csak a befektetői érdeklődés hiánya akadályozta meg.

Gondolni is rossz arra, mi történt volna, ha nem lenne recesszió.

Önszabályozás

A főváros vezetői felismerték, hogy új általános rendezési terv elkészítésének csak akkor van értelme, ha sikerül új övezeti tervet is elfogadni, a területfelhasználási terv szerves részeként. Jelenleg Budapesten az építési övezeti rendszer – ellentétben az ország más településeivel – nem az általános rendezési terv, hanem az országos építésügyi szabályzat melléklete, ráadásul a hetvenes években készült – tehát semmi köze az a jelenleg hatályos rendezési tervhez. Ezért az Általános Rendezési Terv tavaly nyáron elfogadott előztetes programja abból indul ki, hogy az építési övezeti rendszer a rendezési terv szerves része, tehát adott telekre csak az adott övezet besorolásának megfelelően adható építési engedély. 1996-ig a város összes tömbjét újra be akarják sorolni. Már az előző ciklusban világos volt, ez olyan mérvű konfliktusokat robbanthat ki, amelyeket a Városháza képtelen lesz kezelni: a kerületi önkormányzatok szerették volna megkaparintani az övezeti be-, illetve átsorolás jogát –, hogy aztán végképp azt építsenek, amit akarnak.

A program elfogadása előtt meg kellett egyezni a kerületekkel, ám az egyezségnek nagy ára volt. A város történetében először jelentős területeken az övezeti besorolást a fejlesztésekben közvetlenül érdekelt kerületi önkormányzatok szabhatják meg – önmaguk számára.

A program

területfelhasználási terve



öt zónát különít el, új „városmodellként” értelmezve az így kialakult rendszert. Valójában a zónarendszerben semmi új nincs. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1872-es rendezési terve és 1886-os építési szabályzata óta minden terv övezetekben különíti el a kívánatosnak tartott beépítési intenzitást. A zónákat most is az különbözteti meg egymástól, hogy a tervezők eltérő szerepet szánnak nekik. Külön kezeli a Duna menti zónát és a hegyvidéki zónát, a belső és a külső zóna között pedig elkülönít egy úgynevezett átmeneti zónát; ez utóbbi fejlesztését tekintve a legfontosabbnak. A központtól kifelé eltérően határozzák meg az intézményi, a lakó-, és az ipari funkciójú épületek arányát; a személygépkocsi-közlekedés és a tömegközlekedés arányát, a beépített és a zöldfelületek arányát stb. A program erőteljesen

decentralizált,

meghatározott urbanisztikai funkciókat – harmonikusan illeszkedő – övezetekbe rendező városszerkezetet kíván kialakítani. Az alközpontok félbeszakadt építését be kell fejezni, a külső kerületek falusias jellegét fel kell számolni. Tudatosan törekedni kell a munkahelyek decentralizálására, ezáltal a városon belüli forgalom csökkentésére. Radikálisan korlátozni szükséges a Belváros átmenő és célforgalmát. Az M0-ás autópálya továbbépítése, illetve a Hungária gyűrű–Lágymányosi híd–„Egérút” kapcsolat megteremtése kiegészül a Városliget, az Andrássy út, és a Rákóczi út tranzitforgalmának korlátozásával és szigorú parkolási tilalmakkal.

Az Általános Rendezési Terv két ponton kíván új irányt szabni a város fejlődésének: Nem támogatja a

Belváros

és a slum-övezetek összeolvadását, a city minden irányú terjeszkedését. A Belvárost Észak–Dél irányba kell „széthúzni” döntően az Expo-területek tervszerű hasznosításával. A városmagot körülvevő lerobbant belterületeket döntően lakóterületként kell felújítani.

A program másik stratégiai célja, hogy az

átmeneti zóna, főleg az ipari övezetek

felértékelésével, okos hasznosításával gátat vessen a „külső szuburbanizációnak” – tehát annak, hogy a peremkerületekben, de főleg a várost körülölelő településeken alakuljanak ki olyan magas státusú családi házas területek, amelyeknek nincs szerves kapcsolatuk a városközponttal. Schneller István főépítész a főváros korlátozott befolyásának ellenére is bízik abban, hogy területfejlesztő társaságok létrehozásával elindítható a csepeli, kőbányai, újpesti, lágymányosi stb. iparterületek fejlesztése.

Az Általános Rendezési Terv programjának

övezeti terve

nem zónarendszerű, illetve csak részben igazodik a területfelhasználási koncepcióhoz. Háromszintű szabályozást vezet be: csak az „összvárosi jelentőségű területen” kívánja biztosítani a „fővárosi érdek” prioritását. „Összvárosi érdekeltségű terület” a Duna-part, a Világörökség, a legszűkebben vett Belváros, majd kifelé csáposan, hálószerűen a főútvonalak, autópályák vonalát követve halad a városhatár felé. Nagyobb beépítetlen zöldterületeken, közműterületeken foltokká szélesedik, csakúgy, mint a város szélén, ahol a főváros meg kívánja akadályozni a város korlátlan terjeszkedését.

A fennmaradó területek a Nagykörúton belül mindenhol „összvárosi és kerületi érdekeltségűek”, attól kifelé a vegyes érdekeltség egyre inkább csak foltokban érvényesül. A vegyes érdekeltség azt jelenti, hogy az övezeti be- és átsorolások a főváros és a kerület egyetértésétől függenek.

A többi területen „helyi érdekek” érvényesülhetnek.

A kompromisszumos övezeti terv építészeti szemponttól ésszerű lehet – mint ahogy közigazgatási szempontból annak idején a kétszintű városigazgatást is működőképesnek gondolták a jogalkotók. Félő azonban, hogy a háromféle besorolás fokozza a széttagolódást, és ellehetetleníti a területfelhasználási koncepciót. A rendezési terv egyébként is a kerületi önkormányzatok új keletű részletes rendezési terveibe, fejlesztési koncepcióiba, illetve megkezdett beruházásokba botlik, így az „összvárosi” vagy vegyes érdekeltség legjobb esetben is csak zökkenőkkel érvényesülhet.

A belkerületek mindegyike belvárosias fejlesztéseket indított el a legkülönfélébb konstrukciókban. Schneller István főépítész maga is elrettentő példaként említi a belső Erzsébetvárosban tervezett Madách-sétányt, amely nagy forgalmú üzleti negyedet kíván építeni egy lerobbant lakóövezet helyén. Hasonló elképzeléseket dédelgetnek a szomszédos VI. kerületben is, kiegészítve néhány mélygarázs tervével. A VIII. kerületben a vállalkozói városrehabilitációs erőfeszítések összeomlottak, a környék leromlása folytatódott, de azért itt is épült egy-két üzletház.

Minden valószínűbb, mint a slum-terület lakóterületként megvalósítható rehabilitációja: a piacképes lakások új tulajdonosai menekülnek a környékről. (Talán a középső Ferencváros egy része lehet csak kivétel.) Ugyanakor a zárványszerű „üzleti negyedek” gépkocsivonzó hatása máris akkora, hogy azt semmiféle korlátozó intézkedéssel nem lehet csillapítani. Még kevesebb esély van arra, hogy a Városháza rávegye a külső kerületeket arra, hogy közvetlen érdekeikkel ellentétes, önkorlátozó, környezetkímélő várospolitikai elveket érvényesítsenek. (Ennek látványos példája a nagy haszonnal kecsegtető benzinkút-burjánzás; az önkormányzatok gyakorta utólag „loholnak az engedélyekkel” a már felépült kutak után.)

A Fővárosi Önkormányzat 1995-re ígéri a területfelhasználási terv, 1996-ra pedig az új övezeti terv elkészítését. A közgyűlés a szokásos szakmai és szakbizottsági egyeztetéseket követően jóvá fogja hagyni az új Általános Rendezési Tervet.

Az építési törvényesség végletesen fellazult, mivel az önkormányzatok maguk is érdekeltek a garázda beépítésben. Kis túlzással mindenki azt épít telkére, amit akar – legfeljebb majd utólag jóváhagyják. Nehezen hihető, hogy az új övezeti rendszerrel a helyzet javulhat.
































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon