Kőszeg Ferenc, Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Mi magyarázza, hogy az 1988. májusi pártértekezlet után fél évvel a pártvezetés szakított az ott elfogadott állásponttal, mely szerint a pluralizmust az egypártrendszer keretei között kell megvalósítani, és elfogadta a többpártrendszert? Egyáltalán, hogy képzelték akkor a többpárti jövőt?

A pluralizmus kifejezés az MSZMP szótárában először kb. 1986 táján került elő, amikor is a szűk vezetés számára világossá vált, a tömegek pedig a bőrükön érezték, hogy a XIII. kongresszus irányelve alkalmatlan arra, hogy a gazdasági krízisből kivezesse az országot. Ez úgy szólt, hogy már látjuk az alagút végét, már majdnem túl vagyunk a nehezén: a kis növekedés bizonyos társadalmi rétegeknél még életszínvonal-emelkedést is hozhat. Élénkülés helyett azonban több mint kétszeresére nőtt az államadósság.

A csőd miatt a tagság rendkívüli kongresszust óhajtott. A pártvezetés ’87-ben jutott el oda, hogy pártértekezletre van szükség. A szűkebb vezetés fele ezt ’88 végére szerette volna elhúzni, a „fiatalabbik” (pl. Csehák, Grósz vagy én) része pedig minél korábbra hozni. 1987 januárjában egy szegedi konferencián már elismertük: a társadalom érdekpluralizmusa és az ideológiai tagoltsága hat a politikai szférában is. A ’88. novemberi KB-ülésen már többen is felvetették, hogy ez igazából csak többpártrendszer keretében fejeződhet ki. A felszólalók azonban egyetértettek azzal, hogy az MSZMP ezt még ne hirdesse meg. Akkor én voltam a napirend előadója. A határozat szövegezése előtt Kádár János átölelt, és azt mondta: „minden lehet a nyilatkozatban, de abba ne menjen bele, hogy a többpártrendszer kifejezés bekerüljön”. Utána viszont már többen, többször foglalkoztunk a témával nyilvánosan is. Magam a Népszabadságban írt novemberi cikkemben, majd egy decemberi nyilatkozatban kifejezetten úgy fogalmaztam, hogy két hónap vagy két év, de erre választ kell adni, ez elkerülhetetlen. Az egyesülési és gyülekezési törvény januári parlamenti vitájában pedig már kifejezetten üdvözöltem a többpártrendszert, hiszen ha ezt a törvényt elfogadjuk, akkor nem lehet kizárni a pártot, a politikai szerveződés legmagasabb formáját sem. Akkor a kérdés már a hogyan volt, az hogy ne robbanásszerűen, hanem fokozatosan alakuljon ki az új helyzet. És azért találtuk ki a külön párttörvényt, mert 1989 nyaráig még hozzászoktathattuk a párttagságot a több párthoz. A KB februárban formálisan is állást foglalt róla. Időt akartunk nyerni.

Persze ebben a pártértekezlet és a gyülekezési meg egyesülési törvény elfogadása közti időszakban alakultak azok a szervezetek, amelyek kvázi pártok vagy pártok voltak. Ezek ellen adminisztratív eszközökkel kellett volna fellépni. Ezt azonban a politikai vezetés már nem vállalta.

Azért ön ennek sajtóbéli tükröződését elég keményen bírálta: egy markáns kisebbség visszaél a sajtópozícióival, illetve néhány ügyeletes nyilatkozó minden nyilvánosságot megkap.

Ez egyébként ténykérdés volt. De ennek ellenére a sajtó ügyét is az 1989. márciusi KB-ülésen rendeztük.

Akkor ezt már viszonylag simán elfogadta a KB, bár volt egy erőteljes csoport, amely mindig azzal kezdte, hogy nem a helyzet ilyen rossz, hanem a tükröződése. A tükör a hibás, és nem a valóság.

Az 1988. novemberi cikkében, ami a nemzeti egységről szól, még ön sem említ szervezeteket, pártokat, amelyekkel a jövőben együtt lehetne munkálkodni. A januári parlamenti beszédében viszont már igen. E helyről is felhívunk – mondta a parlamentben – minden politikai felelősséget érző tényezőt, hogy vegyen részt az új nemzeti összefogás kialakításában. (…) Megítélésem, hogy a hagyományos társadalmi szervezetek mellett ezen tényezők közé tartozik, és ennek jelét is adta többek között a Magyar Demokrata Fórum, az Új Márciusi Front, egyes ifjúsági szerveződések, szerveződő kisgazdák, a Veres Péter Társaság, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Münnich Ferenc Társaság és több más irányzat vagy egyesülés.” Véletlenül maradt ki a felsorolásból a Magyarországi Szociáldemokrata Párt?

Nem. Az álláspont az volt, hogy a mi pártunk az egyesült párt, a szociáldemokrata és a kommunista hagyományokat is ötvözi. Egy másik szociáldemokrata párt közvetlen kihívás a párttal szemben. Míg a többi párt csak a pluralizmus elkerülhetetlenségét jelzi, addig az MSZDP létében is fenyegeti az MSZMP-t.

Szinte szó szerint ezt mondta akkor Grósz Károly is. Ugyanazokban a napokban kezdődött meg a szociáldemokraták újjászervezése. Nyílt titok volt, hogy abban Nyers Rezső oroszlánrészt vállalt. Ez a részéről pártellenes magatartás volt?


Nem, szerintem részben nosztalgia, részben helyezkedés. Azért volt véleményeltérés ebben a kérdésben is. Én a szociáldemokratákkal szinte egyáltalán nem törődtem, mivel alapvető kihívás volt az MSZMP-vel szemben. Végül aztán már Grósz is részt vett abban, hogy bizonyos anyagi feltételeket juttasson a szociáldemokrata pártnak. Kaptak kölcsönkocsit például.

Az MSZMP mennyiben vett részt a pártok szervezésében, illetve mennyiben támogatta őket?

Biztosítsunk előnyt a hagyományos pártoknak. Ezeknek van bizonyos társadalmi bázisuk, ezekre van igény, hiszen rájuk emlékeznek – gondoltuk. Ma már ezt halva született ötletnek tartom. Beépülésről nem lehetett szó, az egyszerű párttag elmehetett, de ez nem beépülés. Vezetők pedig legfeljebb csak kapcsolatokat teremtettek, mint ahogy én a kisgazdák iránt mutattam érdeklődést. Ők aztán a novemberi cikkemre reagáltak is. Megjelent egy kéthasábos viszontválasz tőlük, hogy vállalják az együttműködést.

A gyakorlatban mit jelentett ez az együttműködés?

Akkor vettem fel velük a kapcsolatot, amikor a Pilvaxban összeültek a novemberi alakulásra. Odaküldtem közvetlen munkatársamat, Dégen Istvánt: nyugtassa meg őket, hogy nem kell semmiféle retorziótól tartaniuk. Utólag aztán Böröcz Istvánnal is beszéltem, és meg kellett erősítenem, hogy Dégen az én megbízásomból járt el, mert annyira tartottak az őrizetbe vételtől.

Nem tudom, lehet, hogy a Grósz-társaság hazardírozott más pártok alakulásakor, de akkor én már, amennyire lehetett, távol tartottam magam ettől.

Dégen például honnan tudta, mikor hová kell mennie?

Mindent pontosan tudott… nem egyszerűen odament. Én kaptam a jelentést, ő meg boldogan ment, szerette az ilyet.

Kivel lehetett fölvenni a kapcsolatot?

Hát ott voltak a Nevek. Nem lehetett azt tudni, legfeljebb feltételezni, hogy ahányan vannak, annyifele fognak szétesni.

Amikor megalakult a Fidesz, az MDF és az SZDSZ, úgy tűnt, és visszatekintve is úgy tűnik, hogy ezek valamennyire spontán kifejeződései voltak társadalmi akaratoknak. Az események résztvevője számára meglepetés volt a történelmi pártok újjáalakulása.

Persze, a régiek újjáalakulását szimpátiával fogadtuk az újakhoz képest. Egykor valamiféle együttműködést hordoztak 1945 után a koalíciós pártok. Úgy gondoltuk, hátha a hagyományokra építve lehet egy új koalíció. Az újak viszont kiszámíthatatlanok voltak. Bár az látszott az akkori irányvonalból, hogy az MDF inkább tömegekre ható és beilleszkedő, nem radikálisan szembenálló szervezet. Az SZDSZ elzárkózott a beilleszkedéstől, a Fidesz pedig kezdettől fogva kifejezetten antikommunista jelszavakkal indult. Nyilvánvaló, hogy velük szemben, ha több nem is, de ódzkodás mindenképpen volt. Olykor ennél sokkal több.

Ebbe a ’47-es koalíciós képbe hogy jött a KDNP? Az kinek az ötlete volt?

Nem emlékszem pontosan, nem biztos, de lehet, hogy az enyém. Vallás- és egyházérzékeny voltam, nagyon jó kapcsolataim voltak az egyházi vezetőkkel, tehát lehet, hogy én vetettem fel. Meg hát, van azért egy olyan politikai taktika, hogy ha már több párt, akkor legyen minél több.

Akkor az volt az érzésünk, hogy az MSZMP-ben az a teória vagy illúzió létezik, hogy a pluralizmust lehet úgy megteremteni, ahogy többpártrendszer volt 1947–48 táján, de senki sem vitatta a kommunista párt vezető szerepét.

A történelmi hagyományok és tapasztalatok arra valók, hogy az építkezésnél elsősorban azokat veszi figyelembe mindenki, a politika is. Szóval újat kigondolni sem lehet másként, mint hogy figyelembe veszi azt, hogy milyen tapasztalatok vannak mögötte. Az MSZMP-nek a ’47–48-as tapasztalatok voltak a legkedvezőbbek.

Ezért is meglepő, hogy januárban az SZDSZ is belekerült a lehetséges partnerek közé.

Novemberben még valóban nem volt köztük, de ha már markánsabban megjelent az SZDSZ, akkor azt kihagyni ebből már eleve azt jelentette volna, hogy egy másik pólust ismerünk el.

Az 1988. novemberi KB-ülésen még a szövetséges, a szocializmust elfogadó népi-nemzeti erőkről beszélt, nyilván ez az MDF, s ezzel szemben két veszélyt jelölt meg, a visszarendeződést, meg a polgári radikális és liberális erőket.

Igen. Na jó, hát ez teljesen egyértelmű, hiszen akkor mi még a szocializmus megreformálhatóságának alapján álltunk; nem rendszerváltásról, hanem modellváltásról volt szó. A határt itt húztuk meg, és ebbe a polgári demokrácia még nem fért bele. De januárban már nem volt más lehetőségünk, amilyen szervezetek voltak, azokkal kellett együttműködni.

Úgy hírlik, hogy Horváth István utoljára ’89 nyarán tartott eligazítást az állambiztonsági szervezet vezetői számára, és azt mondta, hogy a többpártrendszer viszonyai között az a feladata a titkosszolgálatnak, hogy a pártokban jelen legyen, méghozzá az akkori elgondolások szellemében akár jogosnak is minősíthető okokból, hogy a szélsőségeket és a külföldi ügynököket kiszűrje. Tudott-e valamit erről?

Akkor már nem voltam az első vonalban. De véleményem szerint az alakuló pártokat nem szervezni, hanem megfigyelni és az említett módon védeni akarták.

Ha jól sejtjük, a kerekasztal-tárgyalások ötlete az ön környezetéből származott.

Igen. Elkezdtünk egyeztetni Andics Jenővel, a társadalompolitikai osztály vezetőjével. De már az előkészítés szakaszában kis kitérővel az ügy ahhoz a Fejti Györgyhöz került, aki Grószt követte a borsodi titkári székben, és akire Grósz ezért korábban haragudott. Aztán kiderült, összhang van köztük, meg Fejtit nem kellett annyit győzködni, mint engem.

Mennyire befolyásolta az akkori vezetést a béketábor és a Szovjetunió véleménye, és belső gyakorlata?

Először is azt határozottan ki kell mondanom, hogy minket – talán a lengyeleket kivéve – más senki nem érdekelt, csak a Szovjetunió. Másokkal akár éles vitába is kerültünk. Amikor pl. Jan Fojtik szóvá tette, hogy mi elengedjük a zablát, épp Lengyelországot hoztam fel, ahol a keménység hét év alatt semmit nem oldott meg abból, amit ’81-ből örököltek.

A Szovjetunióból nem jöttek már hivatalos tájékoztatók. A reykjavíki találkozó után Prágában volt egy összejövetel, aztán más forrásokból felém is egyértelműek voltak az impulzusok, hogy sem külső gazdasági, sem katonai támogatásra nem számíthatunk. Erkölcsi-politikai szolidaritás ugyan lesz, de azzal tudtuk, hogy mire lehet menni, az nekünk is volt. Ezt a PB-ben elmondtam, de Szűrös nehezményezte, hogy én szóltam erről és nem ő, a külügyi titkár.

1989 áprilisában önt hogyan sakkozták ki a PB-ből?

Ez nem sakkozás volt, hanem Grósz tudatos döntése. És Pozsgay akkor már nem védett meg. Grósz és én korábban nagyon jóban voltunk. Kádár csak így emlegetett bennünket: maga meg a barátja. Grósz azonban szeretett volna egyszerre főtitkár és miniszterelnök maradni. És én ezt nyilvánosan is megkérdőjeleztem. Másrészt nem volt semmilyen koncepciója a párt belső átalakítására. Nekem az volt az álláspontom, hogy meg kell szüntetni, hogy az apparátus uralkodjék a választott szervek fölött. Ő a kormányzattal volt elfoglalva, és éberen őrködött azon, hogy „Berecz túlsúlyba ne kerüljön”. Hiába mondtam neki, hogy nincs szándékomban főtitkár lenni. Feltételezésem szerint riválist látott bennem.

1988 novemberében Grósz Károly elmondta az ominózus fehérterroros beszédét, másnap Tatabányán egy kérdésre, ami az ezzel kapcsolatos véleményemet firtatta, adtam egy se hideg, se meleg választ. Ezt Grósz bírálatként értékelte. Igaza is volt.

Ráadásul januárban, amikor Pozsgay átértékelte 1956-ot, én a MÚOSZ közgyűlésén elmondtam, hogy ez a párt ebben a helyzetében alkalmatlan a szerepére. Úgyhogy Grósz engem leírt. Pozsgayt nem, mert a pártban nem volt nagy befolyása, még a reformkörökben sem igazán.

Ezen figyelmeztető jelek után is nagy csalódás volt, hogy a barátom, aki a jelölőbizottság elnöke volt, és szomszédos lakásban laktunk, 12 napig egy szót sem szólt, hogy vigyázz, mert ilyen és ilyen utasítást kaptam. Grósz csavaros eszére jellemző volt, hogy Horn Gyulát, aki korábban 10 éven át a beosztottam volt, küldte le Nyíregyházára, győzze meg az ottani párt VB-t, hogy ne álljanak ki a PB-tagságom mellett.

A ma már nyilvános dokumentumokból és az elmondottakból, úgy tűnik, akár Pozsgay mellett is föltűnhetett volna.


Ha beszéltünk egymással, mindig szót tudtunk érteni. A különbség köztünk az volt, hogy engem elsősorban a nyolcszázezer párttag sorsa érdekelt. Az Összefogás platformban is elmondtam: itt a gyökeres változások elkerülhetetlenek. Én menni akarok ezzel a változással, de hogy néz az ki, hogy én megyek, és nem adjuk meg a nyolcszázezer párttagnak ugyanezt a lehetőséget. A Munkásőrség esetében se az érdekelt, hogy megszűnik, hanem az, hogyha egyes tagjainak a bűne csak annyi, hogy egyenruhában voltak, azért ne bélyegezzék meg őket. Azért váltam „merevvé”, mert én nem akartam az érintett százezrek nélkül, mintegy a hátukon átszánkózni az új helyzetbe.

Az 1989. októberi átalakulási kongresszusra szervezett Összefogás az MSZMP Egységéért platform már akkor sem tűnt esélyesnek.


A platform úgy gondolkodott, hogy jó lenne, ha a reformkörösök csinálnának egy reformpártot, Ribánszky Róbert egy kommunista pártot, és itt maradhatna 200-250 ezer párttag. A kongresszus előtt, amikor sokan beszéltek arról, hogy valamiféle fordulat, szakadás következik be, felajánlottam egy előzetes megállapodást a békés szétválásra. De ezt már nem fogadták el.

A kongresszus első napján még az Összefogás volt szinte a legnagyobb platform, a másodikra, mikor a küldöttek előtt világossá vált, hogy itt szakadás lesz, úgy elolvadt pillanatok alatt, hogy ketten vagy hárman maradtunk.

Az alakuló MSZP-vezetése épp azon dolgozott, hogy ne szakadás, ne kettéválás legyen, hanem  átalakulás. Formális jogfolytonosság. Legföljebb a szélek leszakadnak.

Igen, ez volt a Nyers–Pozsgay–Németh–Horn-négyes szándéka. Grósz teljesen elerőtlenedett, nem lehetett rávenni, pedig akkor még megpróbáltam, hogy bontsunk zászlót. Várjuk meg, mi lesz – mondta. Megvártuk, és utána egy hónapig semmi nem történt. Annyira nagy volt a győzelem a másik oldalon, hogy már aznap éjjel a két ifjú harcos Nyerst ki akarta szorítani. Pozsgay észrevette, hogy akkor ő marad egyedül a baloldalon, úgyhogy ezt megakadályozta.

És hogyan viselték a régi motorosok, mint ön is, hogy a fokozatos, de gyors ütemű demokratizálódás során a hatalom más erők kezébe csúszik át?


Erre azt szoktam mondani, hogyha ez 24 óra alatt következik be, akkor az ember vagy infarktust kap, vagy öngyilkos lesz, vagy egyéb dolgokba menekül. De ha egy történelmi folyamatnak még részese is, most függetlenül attól, hogy kezdetben aktívabban, aztán passzívan, de megy vele, akkor ezt át tudja élni. Aztán szerencsére elértem a hatvan évet, a nyílt aktivitást már úgyis abba akartam hagyni.

• Gazdaság és társadalom