Konrád György

Nyomtatóbarát változat

Távol a háztól, kint telepszem meg a kőviskóban. A kőkerítés tövében egy sarokpad van, és egy diófa asztal cseréptetővel fedve. Én innen kilátok, engem azonban a kertbe belépő nem lát meg, talán a fények és árnyak furcsa játéka miatt. Rejtőzésre ez a kőviskó igen alkalmas, itt nincsen semmi más és senki más, messziről észreveszem, ha valaki közelít. Előttem nyitott tér, vékony fácskák, a ház messze van. Idelebben a szomszédasszony távoli hangja, az emberhangokat a falu csendje hamar elnyeli. Ebben a kőviskóban hol a hatvanas–hetvenes években járok, hol az elillanó mai napban. Körülöttem nagyobb állatok sincsenek, csak a levegőben táncol két szúnyog, nem közelednek, egymást szórakoztatják a táncukkal.

Mesterséges napot fabrikálok, amelyben annyi ébredés, kóválygás, találkozás, munka és meghalás van, amennyi semmiféle napban nem kaphatna helyet. Ott kezdjük el, ahol jólesik, és ott fejezzük be, ahol megunjuk. Mindig akkor kezdünk el egy új regényt, amikor újjászületünk. Előbb meg kell ölnünk egyik magunkat, hogy megírhassuk az újjászületés könyveit. (…)

Nem baj, ha kiderül, hogy milyen fragmentumokból, szeszélyes és alkalmi egymásra következésekből áll elő a több helyről összevágott egész. Teljesítettem a kötelességeimet, semmi sem sürgős, nem kell morális haptákba vágnom magamat. Semmi sem fontosabb, mint az írás kényelme és a szokások állandósága. Könyökölni, az asztalra támaszkodni jó. Így nemcsak a hátgerincen van minden súly. Az írás elég mesterséges eljárás önmagában is, jobb, ha minél kevesebb anyagi akadálya van. Kívánatos, hogy tág mellkassal lélegezhessünk közben. Félálomban, leeresztett szempillák között figyelem a töltőtollam hegyét; nem kopik el, füzet van, tinta van. (…)

Húsz évvel ezelőtt, negyvenéves koromban ért véget a tisztes beépülés, a polgárias rendezettség korszaka az életemben, ha egyáltalán annak lehet nevezni azt, ami azelőtt volt. Feleség két gyerekkel, barátok, barátnő, állás, publikációs és utazási lehetőség, otthonos lakás, két szoba-hall, személyzeti szoba. A határán voltam a lehetségesnek, kellemes mosolyok, ha valahova beléptem. A levegőben ez volt: jött közénk egy új játékos, kortársak és pályatársak, írók, művészek, egymást számon tartók, egymásról pletykálók, egymást szüntelen értékelők – együtt vagyunk.

Aztán egyszer csak jöttek a házkutatások, bevitelek az állambiztonság székházába, letartóztatás, állásból elbocsátás, megismételt utazási tilalom, ügyészi figyelmeztetés, megfigyeltetés, lehallgató a lakásban, követő a sarkon. Színtelen, fakó emberek, akik, ha megállok, megállnak, rámnéznek, de elkapják a tekintetüket.

A kényszerű kirekesztődést megtoldottam a vidor önkéntes emigrációval. Csobánkán elég volt jobbra fordítani a szemem a szőlőtaposó kövön ülve és megtekinteni az orgonabokrot, a virágzó, majd a gyümölcshozó meggyfát, nevetni, ha fejemre esik egy érett körte, mélázni a csalán hervadásától átláthatóvá vált őszi kertben, sárga vonalat pisilni a hóba, tisztelettel fogadni a belépdelő nagy, fehér kuvaszt, Hattyút, aki jön, és azt mondja: „Hát szólj hozzá, jött előbb egy öregasszony. Tudod, hogy nem állhatom az öregasszonyok szagát, talán, mert én is öregasszony leszek nemsokára, és egy kicsit belekaptam, hogy ne jöjjön annyit. Most ezért Zsigmond atyáról mondanak rosszat a te ostoba embertársaid. Az ember, akarom mondani, a kutya a magához hasonlót nem állhatja. De ha már itt vagyok, ideadhatnád azt az olcsó főzőkolbász darabot, ha megetted, jobb híján szalonnával is beérem. Tudod jól fiam, hogy a sajtot nem szeretem, ezzel légy szíves máskor ne is hozakodj elő. Aztán csak vigyázz, ha jönnek a dámák, az is meglehet, hogy egyik kocsi beleszalad a másik hátuljába.”

És jöttek a pokrócra fekvő alakok, barátok, és álltak odakint az autók a forróságban. Bent heverészett a magyar ellenzék kemény magja a füvön, nem mondom, hogy tökéletes közönnyel hallgatva a kintről jövő zajokat, bár az a két Volga nagy csendben volt, a motort is leállították. Négyen-négyen ültek mind a kettőben, talán rádiótelefonon beszéltek a központjukkal. Kimentem, és felajánlottam, hogy legalább vizet hozok nekik, mert ebben a nagy forróságban igazán terhes lehet a kocsiban ülni. És tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? De ők elfordították a fejüket, és nem válaszoltak egy szót sem, mintha nem is hallották volna a szavaimat. Az egyikük végre azt mondta: „Köszönjük, nem kérünk, a szolgálat nem engedi.” Amúgy biztosan bejöttek volna, és nekik is jól esett volna az árnyékban ülve meginni egy kis kútvizet, még ha nem engedték volna is egy kis fehérborral megszínezni; de a felállás maradt: ők kint, mi bent. Valami rádióutasításra várnak, már régen bediktálhatták, hogy kik vannak nálam. Fél tucat fiatalember, akik között én voltam – negyvenen túl – a legidősebb. Nevetgéltünk, de nem volt egészen fesztelen a hangunk. Én közben észrevétlen óvintézkedéseket tettem, kéziratokat settenkedve eldugtam még. Számoltam azzal, hogy az utolsó fejezet elveszhet, szerencsére az előzőek biztonságos helyen vannak. Birka vagyok, néha lenyírják a bundámat, de mindig újra kinő. Ragyogott a barack és a ringló a gyümölcsöstálban. A szomszédos cseréptetőn a sötétebb és világosabb foltoknak búcsút intett a szemem. Szívesen vettem volna egy csendes munkanapot, de hát többnyire közbejön valami.

Válaszképpen bennem is volt némi megvetés a lehetséges iránt: ami nem tilos, az alkalmazkodó. Miért nem látszik a papíron, amiről ez a pályatárs baráti körben folyton beszél? Az ügyes nem éri be azzal, hogy a léte engedélyezve van, szeretné, ha erkölcsi atlétának is tartanák. A lehetségesek egyfolytában benne éltek az irodalompolitikában, a masinériában, gonosz történeteik voltak a főnökeikről, elhatárolták magukat az állásuktól, de tudták, mit kell, és mit nem szabad tenni ahhoz, hogy lehetségesek maradjanak. (…)

Minden lakásban a dugóhely érdekelt a legjobban. Egy dupla fenekű fiók, egy szekrénytető, amelyben van egy oldalról nem látszó mélyedés, a rés a nehéz előszobafal mögött, a kéménylyuk, a világítóudvar, a szárazbabbal megtöltött uborkásüveg, a fiók, amely oldalról nem nyitható, csak ha leemelem az asztallapot, de kinek jutna ez az eszébe? A kárpitozott fotel kartámlája mellett a mélybe csúszhat sok minden, fontos azonban, hogy miniatürizáljuk, kicsinyítsük az üzenet anyagi térfogatát, lehessen bevarrni a ruhába, dughasd fogkrémtubusba, esernyőbe, síbotba. Akkoriban rákényszerültem, hogy sűrűn írjak, apró betűkkel, egyes sorközzel, lehetőleg géppel, hogy legyen másolat a karbonpapír jóvoltából. Messziről csodáltam a mikrofilm lehetőségét, kéziratunk talán lefényképezhető, majd biztonságban előhívható. Járatlan lévén minden technikában, nem is igazán érdeklődve iránta, most egyszeriben a szövegátvitel minden eljárása érdekelt. Még nem volt mágneslemez, fax és modem, az antik hetvenes években vagyunk, még a papírkorszakban, a papír viszont zizeg, a kézirat terjedelmes. Igen, aki átlopni akarja az üzenetet, az kicsinyít. Mérei Ferenc pszichológus tizenegy vécélapra írta (gépiratban 140 oldalas) tudományos dolgozatát a börtönben. Mind a palackposta képzetkörében éltünk; a számunkra leglényegesebbet kijuttatjuk, továbbítjuk. És akkor álljuk utána a vihart, a megtorlást, mert a könyv már biztonságban van, él. Tetszett nagyon az erazmusi példa, a szamizdat: magad állítsd elő a könyvet, egy másológéppel elindíthatod a hólabdát.

Volt egy íratlan etikett, hogy mit szabad a tiltottak, az ellenzék kemény magjának tagjaitól kérdezni, és volt egy kódex egymás között is arra vonatkozóan, hogy mit kérdünk meg egymástól, mit mondunk meg egymásnak, és mit nem. Ezt a kódexet senki meg nem írta, ez kialakult. Néhány ember szívélyességéből és elhárításából. Abból, hogy mikor tereljük másra a szót. Aki benne volt, az megtanulta. Nem volt mindegy, hogy hol, mikor, ki előtt hozod szóba a dolgot. Legbölcsebb szabad ég alatt, bár legendák járták puskamikrofonokról, melyek révén az erdei séta közben is kihallgatóak vagyunk, tehát sehol sem egyedül. Minden óvintézkedés ellenére meztelennek tudtuk magunkat: csak politikai elhatározás kérdése, hogy mikor törik át a védővonalakat, amelyek a magánszféránkat védték. Jogvégzett tisztviselőknek, ha egyszer a Belügyminisztérium munkatársaiként az a feladatuk, hogy magánügyeink felől kutakodjanak, hogy lepkehálóval elcsípjék a szájunkból kirepülő buborékokat, eszükbe juthat, hogy amit ma nem engednek meg maguknak, azt, ha úgy fordul a kocka, holnap megengedjék. (…)

Ma már van valami bohózati jellege ennek az egész macska-egér játéknak, mert végül is a sok egér győzött, de érdemes meglibbenteni a történet komoly oldalát is. Mert akkor jó humorú emberek szemében is felkavaróan komoly volt. Ha a könyvemet megölik, akkor engem ítélnek halálra, szerzői lényemet, akkor azt a néhány évet végzik ki, amelyet a könyvemmel töltöttem. Az élet helyére a semmi kerül, a fűrészpornyelv, a hallgatás.

Igen, a cenzorok is emberek, néha beszélgetünk a hajdaniakkal, alkalmasint kezet is fogunk velük, egyben-másban egyet is érthetünk, azt azonban mégsem sikerül elfelejtenem, hogy ez az ember kapható volt a szellemgyilkolásra, és hogy tudta ezt a feladatot normális kötelességnek tartani, hivatali teendőnek. Ez áll a politikai rendőrség tisztjeire, a szerkesztőkre, a főszerkesztőkre, a kultúrpolitikusokra, a legfőbb vezetőkre ecetera. Ha visszagondolok, bizonytalan, nem túl okos. Könnyen zavarba jövő embereket látok magam előtt, valami magasabb nevében fontoskodókat. Normálisnak tartják, hogy a szekrényemből kivesznek papírokat, dühösen beletömik egy barna papírzsákba, és elviszik. Nem ütköznek meg azon, hogy fegyveres erőszakkal kirabolnak, elviszik a munkámat, elviszik néhány évemet, a gondolataimat, a magányomat, a naplókba átfordított öntudatomat, mint valami bűnjelet. Normálisnak tartják az intellektuális bűncselekmény fogalmát, vagyis hogy írásom által bűnöző lettem. Ugyanolyan normálisnak tartják ezt, mint azt, hogy rántott húst esznek, és ehhez a borjút vagy a disznót meg kell ölni. A rántott húsnak a halálsikoly természetes velejárója. Aki ezen fennakad, az különc, bogaras alak, valamiféle „lelki ember”. Márpedig az ember gondolhat bármit, valójában csak egy rakás szar, mondta a kihallgatóm.

Letartóztatásom idején a Belügyminisztérium vizsgálati osztályának a zárkájában az egyik belső hangom ezt mondta: ezek mind gazemberek, de a kezükben vagyok, rengeteg fegyver van körülöttem, ha ellenkeznék, akkor ez a sok fegyvercső rám szegeződne. Arra való az egész, hogy te gyenge legyél, ők pedig erősek. Ők folyton telefonálnak, bárhova kimehetnek kocsin ebből a házból, bárkit behívhatnak, és minden igyekezetük az én titkaim kifürkészésére irányul. Ebben a házban mindenki ellenség, az orvos is az, az őr is az, a rabtárs is vamzer. Valami ravasz hálózat vesz körül, semmi sem az, ami, senki sem az, aki. Az egyéniség pempősítése, homogenizációja, begyúrása zajlik. A nevek sem valódiak, amit mondanak, az mind dezinformáció. Ők akarnak mindenáron okosabbak lenni, szégyellik, ha túljárok az eszükön, erkölcsi fölényben akarják tudni magukat. És a fölöttük, mögöttük, velük egyetértésben lévő értelmiségi hivatalnokok azt mondják, hogy alkalmasint – kritikus esetben – adminisztratív eszközök alkalmazása is megengedhető.

A másik hang viszont azt mondta bennem: ha a törvény őket erre nem hatalmazná fel, ha nyugati ország lennénk, ők is felháborodottan utasítanák el azt, amit most csinálnak; ahogy nyugati kollégáik is elvégeznék ezt a munkát, ha a törvény és a környezet erre szólítaná fel őket. A második világháború és a német megszállás alatt többnyire ez történt. Kivételek pedig itt is vannak.

Egyszerű volt a világképem, a szövegnek győznie kell a diktatúra felett, az észnek a tompaság felett, az igazságnak a propaganda felett, a szellemi bátorságnak a megfélemlítés fölött, a nyílt beszédnek a köntörfalazás felett. A többpártrendszerű demokráciának az egypártrendszerű rendőrállam fölött. Ha nem látom ilyen fekete-fehéren a dolgot, akkor magamat kellett volna bolondnak látnom, amire kaptam sugalmazást eleget. Mindannyian kérdésesen normálisnak tűntünk fel önmagunk előtt, és én igen pesszimistán láttam a disszidensek sorsát és lehetőségeit.

A puszta táborváltást morálisan nem kielégítőnek tartottam. Nem zárhattam ki, hogy hírszerzővel van dolgom, amikor diplomatákkal beszéltem, ezért azt a magatartási szabályt követtem, hogy mindenkinek azt mondom, amit gondolok, újságírónak, diplomatának, hazai értelmiségieknek egyaránt, a tudván lehallgatott telefonba is, de személyes tényeket, neveket nem említek, inkább általánosítok. Pletykát tőlem nem tudnak meg, történeteket azonban elbeszélek. Legyen az élőbeszéd irodalom, mi pedig ne legyünk semmiféle államrezon eszközei.

Eltérően kelet-európai disszidens társaim zömétől, sem 1989-ben, sem az óta nem vállaltam állami állást. A Nemzetközi PEN Klub elnöksége fizetetlen, tiszteletbeli szerep, s ott is a magam ura voltam. Szerepeimet magam csináltam rögtönözve, érlelve. A hevesen aktív fellépések hosszú félrevonulásoknak, hallgatásoknak adtak helyet, de sohasem szűntek meg, periodikusan megismétlődtek.

Átadom a Demokratikus Chartát a fiatalabbaknak, vagy talán inkább egy női együttesnek, a nők hitelesebben „civilek”, megy a szekér akkor is, ha nem tolom. Lehet, hogy az új kormány is csinál komoly hibákat, de nem valószínű, hogy bármilyen ideológiai hadjáratba fog. A hibái a parlamenti ellenzékre tartoznak. Nem lenne ízléses, ha én most olyan lépésekért, amelyekért a politikai barátaim is felelősek, amíg az elfogadható határon belül vannak, bírálatommal a nyilvánossághoz fordulnék. Ha rákényszerülök megteszem, de nem fogom elsietni, tudok hallgatni is. Az aktuálisból teljes szabadsággal átléphetünk az inaktuálisba; az írás és az akarás elválik egymástól. (…)

Hegymagason a semmi luxusa bódít el. Budapesten céltudatos őrültek futkosnak, beszélnek és intézkednek. Általuk létezhet a civilizáció egyik része. A másik rész csendesen készül, mint a szőlő, a gyerek, a vacsora, az esti mese és az irodalom.

Igyekszünk elérhetetlenné válni. A nyugdíjaskor lényege, hogy élhetsz a passzióidnak, lehetsz hóbortos öregúr, aki egy kutyával a hegyoldalon sétál. Jó ötven méter távolságból nézni a szeretteinket, a ki-be járó gyerekek, vendégek és látogatók forgalmát.

A ház nélkülünk is egész jól megvan, működik. A házak fenntartják magukat, elhasználják a személyeket, a családokat. Az a tudat, hogy egy este minden előzmény nélkül ennek az árnyékvilágnak búcsút mondhatunk, boldog fényt ad a még ittlétnek.

Valójában a kőviskó nézőpontja a halál közelségére emlékeztet, csak mert olyan közel vagyok a földhöz, és mert ez nem ház, mert itt a kő és a vastag diófa lap azt mondják: túlélünk.

A tao egyik alapszava a nem cselekvés, az akaratmentes létezés, a mozdulatlan vagy sétáló szemlélődés, a lélegzetvétel egyenletességével végzett munka. A tevékenységek egyik jelentős része ártalmas, egy másik jelentős része felesleges. Ha ezek elmaradnának, finomodna az emberiség. Mivel nem maradnak el, a nem cselekvés szigetei rejtve lopakodnak be az életünkbe.

Szószólói lesznek a naplopók, semmittevők, a könnyelmű csapongás mesterei, bohémia arisztokratái, valamint juhászok, vincellérek, cigányok és a magunkfajta szövegkészítő, képíró iparosok, családos szerzetesek. Továbbá átmeneti vendégként a nyaralók. A nem cselekvés finom tudományához elemi sejtelmekkel szolgál a legtöbb művelkedés, amit ezen a környéken tapasztalok. Ezen a tájon a derű óráit számoljuk. A kőkereszten Buddha-mosoly.

Tudva a tudhatót, nincs időnk haragudni. Van időm a szőlősoros, bazaltorgonás, fenyőtetős Szent György-hegy fölött nézni az emelkedő napot, és a rejtelmes, egyenes vonalú, odabenn aztán izgalmasan tagolt Hosszú-hegy fölött az ereszkedő nap színe változását a nézhetetlen platinától a bukás vöröséig.

Hogy ez vagy az mit mondott, az engem voltaképpen alig érdekel, az ő ügye. Itt a kőviskóban hiányzik belőlem az irritáció képessége, és a vitáknak körülbelül olyan érvényességet tulajdonítok, mint a fiaim viselkedésének. Itt együgyűbb vagyok, az izgékonyság nem kényszerít reakciókra, és tudom, hogy a világ engem meghalad. Néha a sarokból odaszólok a fiaimnak (kedveseim, nyughassatok!), és nem igyekszem kinyomozni, hogy melyik a sértő és melyik a sértett fél. Még kevésbé gondolom, hogy a házon kívül, az országban, a nagyvilágban úgy lesz, ahogy szeretném. Örülök, hogy még életben hagynak. Látom, ez is csirkefogó lesz, az is csirkefogó lesz, ha megkísértik, ha mód nyílik rá. Megvan hozzá a tehetségük. Akinek nincsen, az kisebbségben marad. Az emberi gyarlóságok megismétlődnek, a világ megy a maga útján, és ha nem túl erőszakos, hadd menjen. A magamfajta járókelő is hadd menjen. Képfogó, összegyűjt, és sorba rendez néhány képet.

Egyik lépés adja a másikat. Egyik szó adja a másikat. Minden ügy csak annyira állandó, mint a tó fenekén a homok fodrozódása. Az ügyekre ott vannak az ügyintézők, az harcol, akinek édes a győzelem.

Vajon az élethazugságok közé tartozik-e, hogy függetlennek akarjuk tudni magunkat a körülményeinktől? Hogy tetszőleges helyen egymagunkban megvagyunk? Hogy a zsebnoteszhez még asztal sem kell, egy pad is elég? Honnan jön a minimalizmus, amely a semmiből indul el, és elnapolja a problémákat, a kellemetlen intéznivalókat holnapra, amely semmilyen találkozást nem ítél túlságosan fontosnak ahhoz, hogy délelőtt odamenjünk?

A tetszőleges helyen való háborítatlan létezést, a szabad idővel rendelkezést az élet legnagyobb adományának tartom. Amikor állásomból, kötelességeimből elbocsátottak, valami gyerekkori öröm párosult a bizonytalanságérzéshez, és azóta is ezért a szabadságért dolgozom, mondhatni egész nap. Valami multiplikáció zajlik egy családfő agyában. Egy ebédből legalább hét ebéd lesz.

A szemközti ház tetején két kémény van; az elülsőn, a dolgozószobának minősülő csupasz kéményen áll a gólyaapa; a hálószobaként használt családi fészekben a fiókák már majdnem akkorák, mint az anyjuk; felemelkednek szárnyverdesve, de csak függőlegesen a fészek fölött. Az apa alacsony suhanással hozza a békát a patakpartról a kőviskó fölött, majd ott áll, kicsit már öregen, csapzottan, szürkés mellénnyel a pucér kéményen, a családjától jó tízméternyire, a rideg gondolkodás helyén. A kötelességét megtette, áll fél lábon a holdfényben. Ha a gólya meghal, igen valószínű, hogy egy másik családfő fog állni a tiszta gondolkodás zavartalan kéményén a falu egyetlen gólyafészkétől tízméternyire, a család mellett, de külön tőle, a gólyalét egyetemes dilemmáin jártatva elődeihez és utódaihoz hasonlóan az ő gólyaeszét. Mert télen ott a jó Afrikában, nyáron meg itt Hegymagason. Ki érti ezt, hogy éppen itt, épp ezen a kéményen?

• Esszé