Konrád György

Nyomtatóbarát változat

A többség besorakozott a maga nemzeti, törzsi csapatába, és rajong érte. Ez a tudatállapot az egész személyt betölti. A nacionalisták tetőtől talpig nemzetből vannak. Egyszer csak nem bírják elviselni a társnemzeteket magukkal egy fedél alatt. Szenvedélyes válási jelenetekből sokat láttunk már. Nincs elvetemültebb annál, akivel eddig egy ágyban feküdtél. Nincs gonoszabb annál, akivel eddig egy államban éltél. Emberek felébrednek egy szép reggel, és azt gondolják, tűrhetetlen, hogy ők továbbra is szövetségi államban éljenek, amikor élhetnének nemzetállamban is.

A nemzeti azonosulás minden egyebet kiszorít a közgondolkodásból: gazdaságot, jogot, kultúrát. Nincsen sok józan gondolat arról, hogyan lehetne a válás nyomában értelmesen osztozkodni vagyonon és adósságon. Nemzeti önrendelkezést mondanak, de nem tudnak mit mondani az új többségen belül a kisebbség szabadságáról.

Nincsenek tiszta elvek: sem az önrendelkezés nem az, sem a területi integritás. Akármelyiknek a nevében ölsz, egy pontatlan absztrakció nevében gyilkoltál. Jugoszlávia területi integritása nem szent. Népeinek önrendelkezése sem szent, ahogy semmilyen önrendelkezés nem szent, ha az mások elnyomásához, megsértéséhez vezet, ha emberi jogokat sért. Miért lenne a horvát önrendelkezés szentebb, mint a szerb, és miért lenne a szerb önrendelkezés szentebb, mint a horvát vagy az albán? Egyetlen magasabb elv van csak: a kiegyezés, hogy ne öljük meg egymást.

Az ország megoszthatatlan. Dacos eltökéltséggel szét akarják osztani, és a javakból mindenki többet akar, az adósságból kevesebbet. Ki fog közöttük igazságot tenni? Fegyverrel senki sem boldogul, a szerbek nincsenek elegen ahhoz, hogy fegyverrel győzzenek. A szövetségi hadseregnek sem megy.

A második világháborúban a szerbek négyszázezer horvátot öltek, a horvátok ennél több szerbet, nem említve a zsidókat és másokat. Megint feltámadnak a háborús emlékek, a nemzetek nem bíznak egymásban, szavaktól felszakadnak a sebek Kísért a tömegsírok mondaköre, feltámadnak a kollektív hisztérikus ének, és mindenki megsértődik. A szlovének előidézték a szerb–horvát harc démonait, de az ő eltávolodásukat is fokozta a szövetségi hadsereg kemény fellépése Koszovóban a helyi lakosság ellen, „Nagy Szerbia” érdekében. A horvátországi szerbek attól tartanak, hogy előnyt élvező kisebbségből hátrányt szenvedő kisebbséggé változnak, és azt mondják, hogy inkább meghalnak, de nem ingyen.

A szerb nemzet törekvése eltér a valóságtól: magának akar olyasmit, ami nem vagy csak részben az övé. Hogy minden szerb egy nemzeti államban élhessen, ahhoz a szerb kormánynak nagy – más nemzetiségű – kisebbségek fölött kell uralkodnia. Aki olyat akar, ami nem lehetséges, ami nem az övé, azt a valóság előbb-utóbb fájdalmasan megleckézteti.

Ez egy többszereplős játszma


A szlovének jól védik magukat, de az ő ügyük sem makulátlan. A gazdag otthagyja a szegény rokonokat, és azt mondja, nincs közöm hozzátok. Csakugyan nincs? Hiszen kétszer is Jugoszláviát választották. Csak Nyugatra fogják eladni a portékáikat? Jugoszláviából kiválunk, a Közös Piacba belépünk, mondta egy szlovén egy nyugat-európainak, a válasz fanyar mosoly. Van tájékozatlan önhitegetés, amelynek óhatatlanul csalatkoznia kell. Kilépnek, és egy darázsfészket hagynak maguk mögött.

És mit tesz Horvátország? Hűségnyilatkozatot követel a kisebbségi szerbektől. Valamilyenfajta önmegtagadást, hazugságot. Mi a hűség kritériuma? És ha valaki nem tesz hűségnyilatkozatot? A horvát vezetés nem biztosított autonómiát és megnyugtató kisebbségi jogokat a szerb falvak lakóinak, a közel egyötödnyi kisebbségnek, és meglepődött, amikor az fegyveres lázadással válaszolt, mondván, hogy nem ismeri el az újonnan választott parlamentet és annak döntéseit.

Mind a horvátok, mind a szlovének azt hitték, hogy elegendő, ha a horvát, illetőleg a szlovén nemzetgyűlés a függetlenséget kikiáltja. Van azonban a játszmában több más érdekelt fél, aki nem ismeri el ezt a függetlenséget. Az egyik az a jugoszláv szövetségi kormány, amelyet addig Ljubljanában és Zágrábban is törvényesnek ismertek el, és mögötte Jugoszlávia népeinek az a nem horvát és nem szlovén többsége, amely arra hivatkozik, hogy a házasság csak akkor tekinthető megszűntnek, ha azt törvényes bontóper oldotta fel. Jugoszlávia még van, a külföld a szövetségi kormánnyal és elnökséggel tárgyal elsősorban, az ország határait nemzetközi szerződések szavatolják, belső határait viszont semmilyen nemzetközi szerződés nem garantálja, ezek ad hoc határok, amelyeket a második világháború végén, majd 1974-ben a jugoszláv vezetés rajzolt meg.

Ezekkel a belső határokkal az egyik baj az, hogy a lehetetlent nem tudják – miért is tudnák? – megoldani, hogy ezek sem határolnak el egységes nemzetiségű területeket, hogy húsz-harminc százalékos nemzeti kisebbségeket hagynak, mivel vegyes népességű területen nincsenek etnikai szempontból igazságos határok. Ilyen régiókban nem teremthetők homogén nemzetállamok.

A másik baj velük az, hogy nemcsak a szövetségi kormány, de a külföld sem ismerte el a jugoszláv köztársaságok egymás közötti határait nemzetközi határoknak. A nemzetközi közösség nem tekinti a föderáció egyes köztársaságait független államoknak, jóllehet egyébkent tiszteli az önrendelkezés eszméjét, és rokonszenvez a szlovén és a horvát nép szabadságvágyával. Törvényes kormányok nem ismerhetik el törvényesnek az olyan terület-, jószág- és adósságmegosztást, amely azon alapul, hogy aki bírja, marja. Határokat csak az érdekeltek megállapodásával, nemzetközi biztosítékokkal lehet létesíteni vagy módosítani.

Útban a libanonizáció felé

Egyik meghatározása szerint az állam olyan intézmény, amely adott területen törvényesen, mások által elfogadottan rendelkezik az erőszakeszközök monopóliumával. Egy adott területen csak egy törvényes hadsereg létezhet. Ha több van, ezek között szerződésnek, illetőleg legitim hierarchiának kell léteznie, ha pedig ilyen nincsen, akkor előáll a polgárháború esélye. A folyamat egyik logikus végkövetkezménye a libanonizáció, vetélkedő fegyveres alakulatok küzdelme, falvak kölcsönös gyilkolása, a civil élet és a háborús élet összefonódása, aminek vagy az vethet véget, ha a hagyományosan törvényesnek elismert hatalom legyőzi és lefegyverzi a másik hadsereget, vagy ha külföldi erő perdöntő autoritással beavatkozik.

Hiába ítélik el a köztársasági parlamentek brutális megszálló hadseregként a szövetségi hadsereget, amíg nincsen kívül-belül törvényesített államuk, addig nem lehet saját területükön sem szuverén hadseregük, és nem tekinthetők annak a tartalékosokkal felduzzasztott milíciáik sem, annál is kevésbé, mert ugyanazzal a jogi okoskodással, önvédelemként a kisebbségek is létrehozhatják saját területükön a maguk milíciáit, és ez a folyamat libanoni mintára vég nélkül folytatható odáig menően, hogy ügyesebb bandafőnököknek saját hadseregük lesz, és ebben a milíciaháborúban csupán a nagyobb erő, a nagyobb elszántság és kegyetlenség győz, amely nem fog visszariadni terrorista módszerek alkalmazásától sem, mert a jelenlegi politikák alapján minden fegyveres testület legitimitása kérdésessé vált. Ha a magukat nemzeteknek nyilvánító etnikai egységek leghőbb vágya a nemzetállam-alakítás, a nemzeti önrendelkezés alapján Jugoszláviában húsz állam is alapítható, ennek megfelelő számú fegyveresen őrzött határral, akadékoskodó vámosokkal és megszámlálhatatlan sérelemforrással.

Különösképpen megnehezíti a helyzetet, hogy Jugoszlávia alkotmányos és kölcsönösen elfogadható dezintegrációja nem volt, talán nem is lehetett gondolati úton előkészítve. A szlovén és a horvát elit a közelmúltig nem mondta meg elég világosan, hogy mit akar, nem nyilvánította ki a teljes állami függetlenség szándékát, és nem terjesztett elő tárgyalási alapként szolgáló javaslatokat. Az értelmiségiek korábban nem mertek ilyen formulákkal előállni, s óvakodtak létrehozni a maguk cenzúrázatlan sajtóját, ahol világosan beszélhetnének. Nem volt olyan demokratikus ellenzék, amely az emberi jogok filozófiájával és az európai eszmével egyezően nyíltan kifejezte volna a nemzetállami önállóság vágyát, és az érdekelteknek a többi fél számára is elfogadható alkotmányos rendezési formulát kínált volna. Tegyük hozzá, amikor a kontinens nyugati fele az integráció útján halad, nem lett volna könnyű nagy európai rokonszenvet kelteni a dezintegráció eszméje iránt.

Időközönként az embereknek kedve támad lövöldözni.

A kollektív identitások szükségképpen részlegesek, ergo tagadják egymást. Minél eltökéltebben vagy bármi, annál harcosabban vagy az. Alkalmi politikusok felkapnak egy szót, és ahhoz ragasztják a követőiket. Az identitás becsalogató a mulató előtt, ahol majd megkopasztanak. Beemelsz az agyadba egy szövegblokkot, amolyan szellemi protézist. A vezetők hatalma a sok frázis a közállampolgárok fejében arról, hogy mihez kell hűnek lenniük.

Hogy te mi vagy? Albán vagy szerb, ilyen vagy olyan önkéntes? Egészségedre. Időközönként az embereknek kedvük van lövöldözni. A nagyfiúk most félelmet tudnak kelteni. Ha jön egy géppisztolyos, és az igazolványodat kéri, te megmutatod, és azt is megengeded, hogy az autódat vagy a táskádat átkutassa. Akinek erre eddig nem lett volna joga, azt most felhatalmazták a parancsolgatásra. A múlt visszatér, a fiatal férfiakat érdekli a hadijáték. A háborús szenvedést még nem érzik, százezrek halála itt is, ott is megfakult történet. A háborúban a falvak lőtték egymást, most megint, az unoka ott folytatja, ahol a nagyapa abbahagyta. Sok partizánfilmet látott. A fegyveres hazafiak vonzódnak az élénk színű operett-egyenruhához is, nemcsak a marcona, terepszínű harci díszhez.

Mindezeknek az ifjabb-idősebb embereknek a lelövése gyilkosság volt. Éretlen emberek uniformist és fegyvert kaptak, és azt mondták nekik, hogy vadászhattok emberre. Mindegy, hogy melyik nációé: a szöveg, amely erre a lövöldözésre bárkit is felhatalmaz, rossz és buta szöveg, jóllehet árad szerteszét a tömegsajtóban, olyannyira, hogy a béke mellett kiállni ma már civil bátorságot igényel. Jugoszláviában nincsen zsarnok, nincsen kit megölnie senkinek a halála nem old meg semmit. Értelmes ember visszaadja a fegyvert, és azt mondja, nincsen kire lőnöm. Aki nem így cselekszik, annak valamilyen politikai rajongás megszállta az agyát. Aki a másik nemzetet halálos ellenségnek tartja, az nem érdemli meg a nemzeti szuverenitást, mert önmagán sem bír uralkodni.

Ahol harcolnak és ölnek, ott mindenki hibás

Ott valamennyi szereplő eltúlozza ilyen-olyan identitását. Az elvakult azt hiszi, hogy nemzeti mivolta előbbvaló, mint a halandó emberi mivolta. Ahol ölnek, ott a gondolkodók nem végezték el a dolgukat, nem készítették fel az érdekelt feleket a párbeszédre és a kölcsönösen elfogadható kompromisszumos szerződésre.

Azt a jelenséget, ha a nemzeti konfliktus minden egyebet feledtet, és ha az értelmiségi papok komor romantikával támogatják ezt a rögződést, politikai hisztériának nevezhetjük. Az ember akkor keresi az identitását, ha nem biztos benne. Rendszerváltáskor különösen sok szó esik ilyesmiről, hiszen a többség tegnap még mást mondott, mint ma, és ezért szeretné tudni, hogy ő maga kicsoda. Valami szilárd fogalmat keres, valami vitathatatlant, máról holnapra meg nem változót, valami magasabbat, amelyhez hű lehet, amelyet szolgálhat. A tulajdonképpeni kérdés nem is az, hogy az egyén szeresse-e azt, amiből jött, hiszen a szülőföld szeretete ugyanolyan érzelmi valóság, mint a szülőké, olyannyira, hogy parancs sem kell hozzá, a tulajdonképpeni kérdés inkább az, hogy énünket inkább az anyanyelvvel és az anyai szülőfölddel hozzuk-e összeköttetésbe, avagy a határsorompókra ügyelő és azok miatt szorongó apai államhatalommal.

Az is hiszterizál, ha kicseréljük magunkat és az is, ha mások vonják kétségbe, hogy azok vagyunk, aminek mondjuk magunkat, ha mások akadályoznak meg abban, hogy azok legyünk, amik vagyunk. A hisztériával párosul az a haragvó és fájdalmas ünnepélyesség, az a szüntelen sértett neheztelés, ami Kelet-Európában dívik az identitásokról szólva. Márpedig az erről való beszéd manapság aligha takarítható meg, ami a nyugati látogató szemében előbb valami néprajzi különösségnek, hosszabb idő múltán énbetegségnek látszik. Európa szélein sértett, újjáalakuló lázas öntudatok mozgolódnak. A nemzeti identitás eszméje hisztérikus fokon átalakulhat faji eszmévé. Ha ez bekövetkezik, akkor vannak felsőbb- és alsóbbrendű, hasznos és kártékony, tenyésztendő és irtandó fajok. Utóbbiaktól az emberi együttérzés ideológiai alapon megvonható. Természetes, hogy a fasiszta hajlandóságú politikusok utálják, ha az emberi faj egyedének nevezed őket, ezzel ők nem mennek sokra, ezzel nem érhetik be, élnek-halnak valamilyen specifikációért, helyesebben belőle.

Nyugat versus Kelet

Nyugat-Európa a multikulturális integráció felé megy, Kelet-Európa a monokulturális dezintegráció felé. Nyugaton posztnacionalizmus, Keleten prenacionalizmus. Előbb szét, és csak azután össze? Most mit csináljon az a sok ember, aki multinacionális géneket hord az ereiben, és több kultúrát az agyában. Minden embernek több identitása van. Ha az egyikre esküszik, a többit elfojtja.

Európát csinálni annyit jelent, hogy közös jogelvekre épülő racionális jogrendet teremtünk. Ez kreatív beavatkozást jelent az államok jogrendjébe. Importálni kellene Kelet-Európába demokratikus szerződésformulákat. Jobb, ha az érettebb politikusok ellenőrzés alá vonják az éretlenebbeket. Tud-e a nyugati racionalizmus nagyon összekeveredett kelet-európai helyzetekre alkalmazva is működni? Tud-e Európa keleti fele lélekben is házasodni a Nyugat szellemével, amelyet euro-amerikai humanizmusnak is nevezhetnénk?

A Nyugat arra van ítélve, hogy sugárzásszerűen terjeszkedjen, és feloldja a törzsi ellenségeskedés nyelvezetét. A Kelet már nem tud a Nyugat ellen nemzetközi szövetségéket alkotni, a tribalizmusoknak nincsen sok esélye a tartós felülkerekedésre. Az antiimperialista szocialista szövetség az elmaradottak blokkja volt, a szocializmus elmúlása után nincs, ami összefogja a Nyugat ellen a nacionalizmusokat.

Mi a valószínűbb: a Balkán európaiasodása vagy Közép-Európa balkanizálódása? A délszlávoknak már nem elég, vagy éppen túl sok, hogy jugoszlávok. Mi egyebet lehetne fölkínálni nekik? A polgárháború nem jó névjegykártya az Európai Közösségbe? A közép-európai konföderációt az érintettek, a közép-európaiak nem óhajtják, mindenki egy előkelőbb rangosztályba kívánkozik.

Természetes, hogy a kiegyezés csak részlegesen teljesíti vágyainkat, a szerződés fogalma magában foglalja a korlátozott vágyteljesülést, a kompromisszumot a valósággal, a többiekkel. Ha 1867-ben lehetett, hátha lehet 1991-ben is államszövetséget alkotni a közös ügyek, és szuverén kormányokat a külön ügyek intézésére. Ehhez el kell ismerni a heterogén nemzetállam fogalmát, ami annyit jelent, hogy az állam fennhatóságának területén több egymástól viszonylag független, egymással szerződéses viszonyban élő, egymásnak nem, csupán a törvényeknek alárendelt identitás létezik.

Az első világháború előtti Magyarország is heterogén nemzetállam volt, csak ennek a következményeit az elit nem akarta végigfontolni. Ha egy nemzet nagy kisebbségeket akar megtartani és uralni a maga állami kebelén belül anélkül, hogy igen messzemenő autonómiákat ajánlana nekik, akkor megrázkódtatások idején hisztérikus lesz, és ezért rosszul végzi.

A keleties gondolkodásmód ismét egyesíti az államot a vallással, alkalmasint a haragos nemzeti retorikával. Halad a nemzeti homogenizáció, a lelkesedők mind kevésbé tudják elviselni a több kultúrájú állam képzetét. Kelet-Európa varázsa nem tart örökké, máris elmondják rólunk: marakodó, kezdetleges népség, közepes teljesítményekért túlzott árakat kérünk, folyton segélyért nyújtjuk a markunkat, vonzódunk a szólásszabadság korlátozásához, és meg vagyunk sértve, ha a nyugati partner észleli a hanyag munkát meg a neveletlenséget. A Nyugat tehetetlen Kelet-Európával, mert amíg le nem bomlik a kommunizmus, addig nem vesz be, de mire lebomlik, addigra megépül a xenofóbiák darázsfészke, és akkor azért nem vesz be.

A nagyobb türelem alapja

Lehet-e a kelet-európaiaktól nagyobb türelmet elvárni, mint a nyugat-európaiaktól? Hogyan legyenek ezek a szenvedélyes emberek egyszersmind toleránsabbak is, mint a hűvösebb, ésszerűbb nyugatiak? Falusiakról olvasunk riportokban, akik nyers örvendezéssel puffantják le a komájukat, pedig addig semmi bajuk nem volt vele. Az írók a maguk nacionalizmusával gyilkos szerszámot adtak öntudatlan emberek kezébe, mintha kést nyújtanának a gyereknek, játszadozzon. Egyenként kiváló emberek együttesen elbutulnak a nemzeti hangulatáradatban, és egymás erőszakosságára mutatva a világközvéleményt hívják segítségül. Ha mindenki úgy érzi, hogy igaza van, és feljogosítva érzi magát a fegyveres föllépésre, akkor valami baj van a fogalmainkkal. Ideje felülvizsgálnunk az intellektuális szerszámainkat.

Az utolsó nemzetfölötti fogalmi tekintély a szocializmus volt. A kereszténység sem az, inkább elválaszt egymástól ortodoxokat és katolikusokat, semmint hogy összekötné őket. Egyvalami biztos, hogy mind itt élünk, ahol élünk, ebben a régióban, amely nem olyan nagy, csak igen vegyes népességű, a németek és az oroszok között, a keleti Közép-Európában. Ez a földrajzi név kapcsolódhat jó regényekhez és festményekhez is, de jelent valami szörnyűt is, vadságot, szomszédviszályt, különféle fajelméleteket, népirtást, ostoba, önmagasztaló retorikák kíséretében.

Mi lesz a soron következő szupranacionális tekintély? Talán egy olyan ökológiai kultúra, amelynek a személy védelme a sarkalatos értéke? Valami emberi valóság minden kollektív identitásból kimarad, ez a rész pedig óhatatlanul sajogni fog. Ha a kollektív identitás kerül mindenek fölé, akkor a többség a kisebbséget mindig elnyomja, a kisebbség pedig fészkelődni és lázongani fog, ahogy csak bír. Az autoritásnak nem a magunk nemzeti mivoltában vagyunk egyenrangú résztulajdonosai, hanem csakis mert vagyunk, mert itt vagyunk. A falvak, városok, tájak területi identitása és az erre épülő önkormányzata józan eszme, nem rekeszt ki senkit, kellő alap az egyezséghez és a szuverenitáshoz. Világos, hogy – eltérően a nemzeti hovatartozástól – egy város és a vidéke érzékelhető valóság, ezért kevesebb bajt okoz, ha a fegyveres közhatalom törvényes monopóliuma a területi önkormányzatok föderatív társulására épül.

• Esszé