Szentesi György

Nyomtatóbarát változat

Nagy érdeklődéssel olvastam a Beszélő július 20-i számában a parlament honvédelmi bizottsága prominens tagjával, Király Béla vezérezredessel készített interjút s a Pesti Hírlap hasábjain megjelent reflexiókat erre az interjúra. (Horváth Lajos: Macskaraj, július 26.)

Az említett interjú azért is felkeltette érdeklődésemet, mert mint egykori minisztériumi főosztályvezetőnek volt valamiféle – az indokoltnál sokkalta lazább – kapcsolatom a neves interjúalany által alaposan megkritizált (megönkritizált) parlamenti bizottsággal.

Király Bélára egyébként is érdemes odafigyelni, mert a honvédelmi bizottság azon tagjai közé tartozik, akiknek van katonai alapképzettsége, s a hadseregekkel való foglalkozást soha nem szüneteltette, s egy olyan nagy múltú demokráciából érkezett haza, ahol a hadsereg feletti kormányzati és társadalmi kontrollnak hosszú hagyományai és jól bejáratott módszerei vannak.

Magyarországra mind ez ideig nem ez volt a jellemző, és természetesen illúzió lett volna azt várni, hogy a hosszú ideje első szabad választásokat követően megválasztott parlament honvédelmi bizottsága első esztendejében gyökeresen változtatni tud volna a korábbi helyzeten.

Vagyis úgy vélem, okkal állítom, a hadsereg feletti kontroll hiánya – a pártállamban megszokottól ugyan eltérően, de sajnos tovább él.

Hogy világos legyen az álláspontom, megpróbálom röviden kifejteni, hogy milyen volt, s hogy milyen a helyzet ma.

Szövetségi távirányítás


Nem kétséges, hogy a Varsói Szerződés tagországaként Magyarország egy olyan „néphadsereget” tartott fenn – hatalmas anyagi ráfordítások révén –, amely alapvetően e nem igazán önkéntes katonai szövetség vezető hatalmának, a Szovjetuniónak az érdekeit szolgálta. (Zárójelben jegyzem meg, hogy ráadásul nem is a valódi, hanem a vélt érdekeit, amelyeket egy, a második világháborús tapasztalatokat egyfelől tévesen, másfelől pedig túlértékelő, katasztrofálisan elavult, konzervatív katonai gondolkodásmód, rossz ideológia alapján határoztak meg.)

Ezt a Magyar Néphadsereget alapvetően a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek (EFE) főparancsnoksága irányította (távirányította), megszabva, kijelölve – hamis – ellenségképként a NATO katonai szervezetét, s felkészítve az „imperialista agresszió” elhárítására, természetesen egy megelőző támadással, melynek lezárásaként – ugyancsak a második világháborús gondolkodásmód nyomán – az „agresszort a fészkében kell megsemmisíteni”.

Tetszik, nem tetszik, ez a távirányítás határozta meg a Magyar Néphadsereg szerkezetét, diszlokációját, fegyverzetét és persze képzési rendszerét (kiképzését, tisztképzését stb.).

(Nem akarok igazságtalan lenni, s ezért zárójelben megjegyzem, hogy az utolsó pártállami években voltak némi önállósodási törekvések. Így például jelentős anyagi ráfordítások révén – véleményen szerint azonban teljesen feleslegesen – a szárazföldi erőknél az ezred–hadosztály–hadsereg tagozódásról áttértek a dandár–hadtest–hadsereg tagozódásra. Azért tartom ezt az átszervezést feleslegesnek, mert egyfelől semmit sem javult tőle a katasztrofálisan aszimmetrikus diszlokáció, másfelől pedig nem csökkent a vezetési szintek száma).

Látszólag azonban a hadsereget a „párt” vezette (a KB Közigazgatási és Adminisztratív Osztálya útján), és még inkább a látszat kedvéért a parlamentben is volt honvédelmi bizottság.

Az MSZMP KB KAO a néphadseregből a KB említett osztályára ideiglenesen vezényelt hivatásos tisztek útján „vezette”, illetve „ellenőrizte” a hadsereget. A parlament honvédelmi bizottságában pedig helyet foglaltak hivatásos katona képviselők, akik ilyenformán saját maguk felett gyakorolták a parlamenti kontrollt.

Egyszóval a pártállamban sem voltak, sem az MSZMP KB-ban, sem pedig a parlamentben civil katonai szakértők, minek is lettek volna, úgysem szólhattak volna bele a VSZ távirányította hadsereg ügyeibe.

Mint ahogy a kormányzat sem szólt bele. (Legfeljebb a közel negyedszázados honvédelmi miniszterségből miniszterelnök-helyettessé előlépett hadseregtábornok, megkeserítve s talán megrövidítve ezzel a valóban hozzáértő katona utódjának életét.) Hogyan lehetett volna kormányzati kontroll? Hiszen a miniszterelnök azt sem tudta – ellentétben a pártfőtitkárral és a honvédelmi miniszterrel –, hogy van-e szovjet atomtöltetraktár Magyarországon.

Mi változott?

Mi történt a rendszerváltás után? A VSZ távirányítása – mely a pártállam utolsó éveiben már meglehetősen rosszul funkcionált – a katonai szervezet (majd a VSZ teljes) felszámolásával megszűnt. Az MSZMP utódpártja már nem is akarta gyakorolni a látszatkontrollt, s az új pártoknak természetesen nincs az MSZMP KB KAO-hoz hasonló intézménye.

Igen nagy baj azonban, hogy a jelenlegi pártok szinte egyáltalában nem rendelkeznek jól felkészült katonai vagy biztonságpolitikai szakértőkkel – hangsúlyozom: még az MSZP sem.

Az új parlament létrehozta honvédelmi bizottságát, s áttekintve a bizottság névsorát, katonai múlttal, szakértelemmel rendelkezőket alig találhatunk a bizottsági tagok között.

Persze honnan is lennének a pártoknak civil katonai szakértői, hogyan is lehetett volna az új parlament képviselői között megalapozott katonai ismeretekkel rendelkező képviselőket találni? A pártállam idején a civil társadalom teljesen el volt zárva a hadseregtől. A paranoid titkolózás szinte lehetetlenné tette, hogy a civil életből valaki belelásson a távirányított néphadsereg ügyeibe.

Tanácsosabb volt a „megállni tilos” táblánál nem megállni!

Az igazi problémát azonban még nem is ez – a katonai szakértő képviselők hiánya – okozta, illetve okozza még most is. A valódi parlamenti kontroll hiányának okát a honvédelmi bizottság mindmáig változatlan munkamódszerében, stílusában látom.

A parlament honvédelmi bizottsága a honvédelemmel, a honvédséggel kapcsolatos kérdésekben behívja, meghallgatja a HM, a honvédségi parancsnokság, illetve a vezérkar felelős beosztású személyeit, szakértőit, illetve meglátogat katonai alakulatokat, szervezeteket.

Szükségszerűen elfogadják a feltett kérdésre adott válaszokat, a jelentéseket, a tájékoztatásokat, s a kellő hozzáértés, a valódi szakértelem hiányában legfeljebb kétségek ébrednek, de ezek sem jutnak kifejezésre, s a dolog vége, hogy „minden nagyon jó, minden nagyon szép, mindennel meg vannak elégedve”.

Miközben – nemcsak a Mécs Imrével készített, rendkívül tanulságos Népszabadság-interjúból (július 30.) tudom – az Egyesült Államok szenátusában ízekre szedik az amerikai katonai költségvetést, s tisztességesen meg is faragják számos tételét, komoly szakmai vitát folytatnak a B–2 lopakodó bombázó repülőgép beszerzéséről, gyártásáról, addig nálunk késve kapják meg a részletes költségvetést, amelyhez érdemben a honvédelmi bizottság tagjainak többsége egyébként sem tudna hozzászólni.

Az amerikai szenátus tagjainak – a hagyományok alapján – persze nagyobb a szakértelme. A szenátus tagjainak azonban nemcsak meg nem is elsősorban a nagyobb szakértelme a döntő, hanem az, hogy rendelkezésükre áll egy – a hadseregtől és a hadiipartól is – független katonai szakértői gárda: volt hivatásos tisztek és civil hozzáértők kitűnően felkészített csoportja, akik szakmai kételyeire, szakszerű értékeléseire a szenátusi védelmi bizottság megfelelően támaszkodhat.

Távirányítás helyett önirányítás

Nálunk azonban – a pártállam időszakához képest – a társadalmi, parlamenti kontroll tekintetében nincs lényegesebb változás. A hadsereg most ugyan nem vezényli néhány évre tagjait a parlamentbe, hanem elküldi meghallgatásra, illetve a honvédelmi bizottság tájékoztatására.

A honvédelmi bizottság pedig a tapasztalatok szerint – egyéb lehetőségek hiányában – kénytelen elfogadni a tájékoztatókat, a jelentéseket, a kérdésekre adott válaszokat, nem képes feladatokat szabni, azok végrehajtását ellenőrizni, a honvédség politikai irányítását felvállalni.

Köztudott, hogy a Honvédelmi Minisztérium az alkotmány és a módosított honvédelmi törvény „eredményeként” képtelen megfelelően gyakorolni a kormányzati kontrollt a honvédség felett.

Ilyenformán mivel sem a kormányzati, sem pedig a parlamenti kontroll nem kielégítő, a Magyar Honvédség önirányítottá vált, a rendszerváltás óta eltelt több mint egy esztendő alatt a hadsereg életében semmiféle lényegi változás nem történt.

Miért, miért, miért?

A honvédség felső vezetése alapvetően a régi, az elavult vezetési szervezet, a „vízfej” megőrzésében érdekelt. Okkal vetődik fel a kérdés: mi akadályozza a hadsereg belső életét, rendjét szabályozó utasítások megváltoztatását. Miért nincs új titokvédelmi, ügyviteli, belszolgálati, őrzésvédelmi, fegyelmi utasítás? Miért nincsenek hatékony intézkedések a sorkatonák sorozatos megalázásának megakadályozására, a tisztesek kiválasztásának gyökeres megváltoztatására?

Miért nincs érdemi változtatás az alegységek kiképzésében, miért nem számolják fel az új honvédelmi koncepcióba biztosan nem illeszkedő fegyverzetű, rendeltetésű katonai szervezeteket?

A felsorolt „miértek” körét szinte korlátlanul bővíteni lehet.

A válasz egyértelmű: a hatékony társadalmi kontroll hiánya miatt. Ez az oka, hogy hadseregünk önirányítottá vált.

Az önirányítás, a korszerű fegyverek – elsősorban rakéták, légibombák célravezetésének legalkalmasabb módszere. Önirányítottak a legkorszerűbb, úgynevezett „tüzelj és felejtsd el” (Fire and forget) fegyverek.

A honvédségről nem volna, nem lenne szabad a társadalomnak megfeledkezni!

• Belföld