Szentesi György

Nyomtatóbarát változat

Katonai rendszerváltás

Alig két hónappal a kormányátalakítás után, 1990 júliusának második felében egy „elgondolás” készült a Honvédelmi Minisztériumban. Az új honvédelmi miniszter jóváhagyta: ez lett a mostani Honvédelmi Alapelvek alapja, s egyben létrehozásának munkaterve.

Az akkori katonai vezetés jogosan igényelte egy új magyar katonai koncepciónak, a hadsereg új feladatainak megfogalmazását. A roppantul katonás katonai elgondolásokat azonban, amelyekkel a honvédelem elveinek és feladatainak meghatározásához hozzákezdtek, kezdettől elhibázottnak ítéltem, s 1990 közepén még elsietettnek is.

Az igényt a magyarországi rendszerváltás néhány, mindmáig kellőképpen fel nem ismert vagy nem eléggé elemzett sajátossága tette jogossá. A közép- és kelet-európai rendszerváltozásokat – szokták mondani – az teszi bonyolulttá és nehézzé, hogy a politikai rendszerrel együtt a gazdasági rendszert is gyökeresen át kell alakítani.

Ugyanakkor meglehetősen kevés szó esik a valamennyi átalakuló országban megvalósítandó katonai reformról: a korábban egy alapvetően hamis ideológia, egy irreális fenyegetettség érzés jegyében és irreális célok érdekében létrehozott, túlméretezett, rosszul szervezett, alkalmatlan vagy elavult fegyverzetű és kiképzettségű, az ország területén nem egyenletesen elhelyezkedő (katonai műszóval: diszlokált) hadsereg gyökeres átalakításának szükségességéről.

Egy politikai rendszerváltás nem feltétlen igényli a katonai rendszerváltásnak nevezhető gyökeres haderőreformot. Esetünkben s a Varsói Szerződés többi tagállama esetében is, a politikai rendszerváltással együtt az országok teljes függetlenségüket is visszanyerték.

A fegyveres erők feladatai így alapvetően megváltoztak.

A gyökeres haderőreform a gazdasági rendszerváltoztatásnál elsősorban elméleti, de sok vonatkozásban gyakorlati szempontból is bonyolultabb. A gazdaság huzamos ideje tartó megreformálásával szemben Magyarországon a katonai rendszerváltoztatásra a Varsói Szerződés megszűnéséig, a szovjet hadsereg kivonulásáig gondolni sem lehetett.

A katonai rendszerváltást, a gyökeres haderőreform reális céljainak megfogalmazását két tényező nehezíti.

Akadályok

Elsőként a kedvezőtlen személyi feltételek. A Magyar Néphadsereg a korábbi társadalom egyik legkonzervatívabb intézménye volt, s ugyanakkor a vezető kiválasztásban itt érvényesült leginkább a kontraszelekció (fő követelmény: a szocializmushoz, a Szovjetunióhoz való feltétlen hűség). Hivatásos katona számára intézményes külföldi kapcsolataként csak a szovjet haderő jöhetett szóba.

A második tényező, hogy hirtelen és nem is egyszerűen 180 fokban, hanem ennél sokkal bonyolultabban változott meg környezetünk. A közép- és kelet-európai katonai helyzet módosulása komoly zavarokat okoz az egyébként bizonyítottan jól működő szövetségben, a NATO-ban is.

A magyarországi katonai rendszerváltozást mindenképpen segítették volna az időben (1990 végéig) és reálisan megfogalmazott új honvédelmi alapelvek és feladatok. Az erre irányuló törekvések azonban mindmáig sikertelennek bizonyultak

A kudarc okai

A politikai rendszerváltozás kezdeti időszakában, 1990 közepén indokolt volt hozzákezdeni a katonai rendszerváltást megalapozó új magyar honvédelmi alapelvek és feladatok megfogalmazásához. Csak éppen nem ott és nem úgy, ahogy ez történt. Az előzőekben említett módszer – a honvédelmi minisztériumi elgondolás – és ennek kormányzati elfogadása torkollott zsákutcába. Az anyag újrafogalmazása, hatpárti konszenzus létrehozása nélkül ma az ügyben legföljebb kormány (kormánypárti) nyilatkozat, illetve határozat születhet.

Számomra már akkor nyilvánvaló volt, és ma még nyilvánvalóbb, hogy honvédelmünk alapelveit, feladatait nem a Honvédelmi Minisztériumnak kell megfogalmaznia, hanem az ország politikáját meghatározó irányító parlamenti pártoknak – tudományos intézetek értő munkatársai s a fegyveres erőktől már független szakértők – bevonásával.

Ha valahol, akkor itt feltétlenül érvényesülnie kell a politika elsődlegességének. A politikai rendszerváltás abban is kifejezésre kellene jusson, hogy ne a katonák fogalmazzák meg az ország védelmének alapelveit, ne ők szabjanak maguknak, saját értékítéletük alapján feladatokat. Vagyis ne ismétlődhessen meg a több mint 40 évig létező gyakorlat, melyben csak másodlagos volt az, amit meg kellett védeni, elsődleges szerepet az kapott, amivel védekezni kellett: a hadsereg.

E kérdés felvetése már azért is eleve reménytelennek látszott, mert az 1990 júliusi honvédelmi minisztériumi elgondolás kiötlőinek, az akkori katonai felső vezetés meghatározó képviselőinek feltett szándéka volt, hogy ők határozzák meg saját maguknak azokat az elveket és feladatokat, melyek a haderőreform alapjául szolgálnak. Egyes vezető beosztású tábornokok még csak nem is titkolták e szándékuk fő okát: ha az így megfogalmazott honvédelmi alapelveket és feladatokat az Országgyűlés jóváhagyja, akkor lehetetlen, hogy ne szavazza meg az ezekhez szükséges költségvetési, szervezési intézkedéseket.

Az előterjesztés hiányosságai

Az említett okok következtében az Országgyűlés elé terjesztett honvédelmi alapelvek és feladatok nem a fegyveres erőink átalakítását, jövőjét meghatározó okmány, hanem óhajok, álmok, vágyak és jelszavak gyűjteménye. Az anyag szerkezeti felépítését és tartalmát tekintve koncepciótlan, eredeti rendeltetésének semmiképpen sem felel meg, hiszen nemcsak hogy nem fogalmazza meg egyértelműen honvédelmünk feladatait, hanem azonnal azt is meghatározná, hogy a pontatlanul megfogalmazott feladatokat mivel és hogyan kell végrehajtani.

A katonai rendszerváltásnak elkeresztelt haderőreform mellett az anyagnak még legalább két fontos célt kell szolgálnia.

Az egyik, hogy tájékoztassa a magyar állampolgárokat, hogyan értékelik az ország politikai életét meghatározó személyek hazánk jelenlegi katonai veszélyeztetettségét, illetve a veszélyek várható alakulását, és informálják az adófizetőket, hogy az ország védelmére, a reálisnak tartott katonai veszélyek minimalizálása érdekében milyen elvek alapján, miféle feladatokat szabnak meg.

A másik fontos feladat a nemzetközi környezet, mindenekelőtt szomszédaink informálása, részint arról, hogyan értékeljük az országunkat fenyegető katonai veszélyeket, részint pedig arról, milyen várható intézkedésekkel szándékszunk elhárítani a veszélyt. Ezek együtt lehetővé teszik, hogy szomszédaink összevessék szándékainkat az eltitkolhatatlan, jól nyomon követhető haderőfejlesztési, -átalakítási intézkedéseinkkel, lépéseinkkel.

A teljes anyagon átvonuló tévedés, hogy szerzői nem tudtak lemondani a totális háborúban való gondolkodásról, s arról sem, hogy a fegyveres konfliktus, az országunk elleni agresszió váratlanul, meglepetésszerűen kezdődik. Ez az a „legrosszabb eset”, melyre, mint ahogyan az anyag utal rá, a magyar honvédelemnek fel kell készülnie.

Ez azonban alapvető tévedés. A jelenlegi európai helyzet az EBEÉ, a Nyitott Égbolt-megállapodás, a megkötött és megkötendő kétoldalú megállapodások éppenhogy kizárják, hogy bárki titokban, rövid idő alatt felkészülhessen egy másik ország elleni totális háborúra, agresszív területszerző akcióra. Az előkészületek időben és egyértelműen jelezhetek, s így kellő idő áll rendelkezésre a politikai, katonai ellenintézkedésekre.

A parlamenti vita bíráló megjegyzései közül a Fidesz vezérszónoka, Wachsler Tamás rendkívül tartalmas felszólalásának azt a részét tartom különösen fontosnak, melyben sürgeti a fegyveres erők létszáma és a védelmi költségvetés összhangjának megteremtését. Az ország gazdasági lehetőségeit a jelenlegi katonai költségvetés tükrözi, ebből az összegből azonban a fegyveres erők (Magyar Honvédség plusz a Határőrség katonai, országvédelmi feladatokat ellátó része) mostani létszáma semmiképpen sem tartható fenn. Valóságos fenyegetettségünk egyébként ekkora létszámot nem is igényel (legfeljebb egyesek egzisztenciális fenyegetettség-érzése).

Haladéktalanul hozzá kell fogni tehát egy, a mainál sokkal kisebb létszámú, s különösen a vezető szerveket és a vezetési szinteket tekintve a jelenleginél sokkal karcsúbb, de hatékonyan működtethető, nem megosztott (vagyis a Határőrség katonai feladatokra szolgáló részét is magában foglaló) Magyar Honvédség létrehozásához.

Ellenségkép – védelmi jelleg

Nemcsak ennek az anyagnak tévedése az ellenségképpel kapcsolatos fejtegetés. Az anyag szó szerint átveszi több politikusunk már-már közhelyszerű megállapítását, hogy „Nincs előre kialakított ellenségképünk”.

Ha ez így van, nagy baj. Vajon nem tekintjük-e hazánk ellenségének azt a bárhol elhelyezkedő hatalmat, amelynek politikai vezetése deklarálja, hogy feltett szándéka a Magyar Köztársaság területének (vagy egy részének) elfoglalása, a demokratikus magyar jogállamiság megdöntése, diktatórikus politikai rendszer külső segítséggel való hatalomra juttatása? S e deklarált szándéka megvalósításához már rendelkezik megfelelő erejű, létszámú, felszereltségű, kiképzettségű haderővel, vagy ilyen létrehozását már megkezdte.

(Az „ellenségnek” ez a jellemzése persze nem teljeskörű, csak a lényegesebb elemeket tartalmazza.)

Ellenségképünk tehát van. Szükség van jellemzőinek a pontosabb körülírására. Csakhogy ebbe az ellenségképbe jelenleg egyetlen országot sem tudunk behelyettesíteni.

Honvédelmi politikánk védelmi jellegéből következik, hogy nem tekintünk senkit sem ellenségünknek. Pontatlan megfogalmazás csak a mi szándékainkra utal.

Honvédelem = országvédelem

Az anyag több helyen rosszul fogalmazza meg a honvédelem alapfeladatát. Az olyan pongyola, félreértésekre okot adó kitételek, mint a „nemzeti honvédelmi politika”, „nemzetbiztonság”, „nemzetvédelem” felsorolása, illetve elemzése-kritikája helyett szeretném egyértelműen kifejezésre juttatni, hogy honvédelem alatt azt kell érteni, ami egyébként az anyagban is szerepel: a Magyar Köztársaság függetlenségének, szuverenitásának, területi épségének védelmét. Vagyis a második világháborút lezáró Párizsi–Versaillesi Békerendszer által megszabott határok közé zárt földterület és légtér, másként megfogalmazva: országunk védelmét.

Országvédelmünk fontos célkitűzéseként azt is egyértelműen meg kellene fogalmazni, hogy az országot ért támadás esetén fegyveres erőink feladata az eredeti helyzet visszaállítása, de semmiképpen sem a bosszú, illetve a büntetés, és nem is az, hogy „barlangjáig üldözzük az agresszort”.

A határokkal kapcsolatosan egyértelműen célszerű fogalmazni, hiszen az anyag – mint ahogy erről már szó esett – szomszédainknak is szól. Így egyfelől célszerű lenne itt is megemlíteni a Helsinki Záróokmánnyal összhangban, hogy nem törekszünk a határok erőszakos módosítására, de ezen felül – mindenekelőtt bizalomerősítési okokból s a realitásokból kiindulva – hasznos lenne annak kinyilvánítása is, hogy nem kezdeményezzük az országhatárok békés módosítását sem.

Gyors reagálás – légi mozgékonyság

Nem kétséges, az előterjesztés igyekszik a korszerű katonai gondolkodás látszatát kelteni. A követelményként is szereplő „divatos” kifejezések öncélú, meggondolatlan használatát azonban el kellett volna kerülni.

Ilyen modernkedő szóhasználat a „gyors reagálású” jelző. Indokoltabb lett volna – ha az anyagban egyáltalán kell ezzel foglalkozni –, a mozgékony, a könnyen áttelepíthető, a menetből is működtethető jelzőket használni.

Különösen megalapozatlannak tartom a légi mozgékonyságnak mint követelménynek a megemlítését. A szerzőknek ugyanis tudniuk kellene, hogy a légi mozgékonyság eléréséhez a katonákat erre alkalmas fegyverzettel, ruhával, ejtőernyővel kell ellátni, ki kell képezni, és begyakorlottságukat folyamatosan fenn kell tartani.

Mindezen kívül a légi mozgékony katonai szervezeteket légi úton szállítható, különlegesen kialakított és előírt méretű harc- és szállító járművekkel és ugyanilyen nehézfegyverzettel kell felszerelni. Az ilyen alakulatoknak rendelkezniük kell megfelelő mennyiségű és szállítóképességű repülőgéppel vagy helikopterrel.

A légi mozgékonyság megteremtése és fenntartása óriási költségeket igényel. Éppen ezért még akkor is meggondolandó volna ilyen követelményeket támasztani, ha országunk méretei és infrastrukturális jellemzői feltétlenül szükségessé tennék e képesség megteremtését.

---

Meggyőződésem, hogy a most beterjesztett, az ország honvédelmi koncepcióját, illetve feladatait tárgyaló anyaggal kapcsolatos ellenzéki kifogások szinte mindegyike jogos, megalapozott.

Új, átgondolt szerkezetű (és sokkal kisebb terjedelmű) anyagra volna tehát szükség, amely szinkronban a címével, valóban honvédelmünk alapelveit és feladatait tartalmazná.

• Belföld