F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Kis fehér könyvecske jelent meg a Püski Kiadó Kft. gondozásában: Bíró Zoltán második beszélgetése Pozsgay Imrével. Az első jó egy évvel korábbi keltezésű. Már önmagában ez a tény is jelzi, hogy Bíró Zoltán – miközben pártja, az MDF, röpke két és fél év alatt eljutott a népi alapokon nyugvó demokratikus szocializmus meghatározó szerepétől a keresztény nemzeti konzervativizmus meghatározó szerepéig, és Pozsgay Imrét, akinek pedig oly sokat köszönhet, mihelyt kellemetlenné vált, eldobta, akár egy kifacsart citromot – továbbra is hűségesen vállalja a barátságot s az eszmei közösséget a hamarosan leköszönő államminiszterrel. A Nagy Átváltozások évadán ez kétségtelenül becsülendő magatartás.

A két közéleti férfiú messzire visszanyúló és sok vihart kiállt barátságából következik, hogy a könyv nem szokványos értelemben vett interjú, sokkal inkább együttgondolkodás, közös elmélkedés az elmúlt év politikai történéseiről, az aktuális politikai helyzetről és a várható fejleményekről. Hozzátehetjük: meglehetősen borongós hangulatú elmélkedés. „A magyarság rosszkedvű, sőt egyre rosszabb a kedve – szerintem veszélyesen rossz” – adja meg az alaphangot Bíró Zoltán, és Pozsgay buzgón helyesel: „A rosszkedv kétségtelen.” Hinnünk kell nekik, hiszen együtt rezdülnek az egész magyar néppel. Legalábbis erre lehet következtetni abból a példátlan magabiztosságból, amellyel a társadalom lelkiállapotáról, érzelmi és hangulati reakcióiról nyilatkoznak: „Ami a népszavazást illeti, az inkább csömört hozott, mint megújulási érzést az emberek számára.” (Pozsgay) Aztán frusztrációról, meghasonlottságról, politikai apátiáról, az ügyekből való kivonulásról, a társadalom riadtságáról és érdektelenségéről beszélnek. Így, általánosságban, mindenféle megszorítás nélkül. Riasztó, keserű látomások fogalmazódnak meg. „Magam elé képzelem azt az embert, aki mocsaras területre, ingoványos terepre tévedt, s egyre inkább süllyed, egyre nehezebben emeli a lábát, mígnem reményét veszti, úrrá lesz rajta a lemondás, a teljes lelki kifáradás” – busongja szinte mazochista kéjjel Bíró Zoltán, „…a hasonlat azért is jó, mert valóban mocsárban tipródunk, de közben tapasztalom azt is, hogy egyfajta szinte őrjöngő euforisztikus vizionálás jellemzi az emberek némely csoportjait. Azt hiszik, hogy most már túl vannak minden bajon, holott csak narkotizálva vannak a történelem ütemétől és a régi rend lebontásától” – teszi hozzá Pozsgay. Majd kicsivel később: „…a politikáról leszokott állampolgárok sokasága miatt, az alattvalói tudatból kinövő társadalomban (…) egyszerűen csak egy csomó ambiciózus csapat röpdös itt, mint a récék augusztusban az árpaföldön.”

Ennyi fájdalmas tapasztalattól olykor bepárásodik a szem, s a honfibú ködfüggönye elhomályosítja a látványt. Ezt Pozsgay is érzi, s megpróbál élességet állítani: „Hogy ne rébuszokban, rejtvényekben beszéljek, a továbbiakban nagyon egyszerűen és egészen nyíltan azt mondom, az ernyedtség és az elesettség érzése azért is erősödik az emberekben, mert ebből a mai politikai lármából az derül ki számára, hogy megeshet vele: miközben maga mögött hagyja az erőszak, a diktatúra egyik formáját, ha még egyet lép, nem a partot, a szilárd talajt éri el, hanem egy újabb, talán még süppedősebb, még bizonytalanabb ingoványra téved, vagyis egy másfajta, más előjelű, még ismeretlen diktatúrába és kiszolgáltatottságba.” Ez igen, ez már tiszta, világos beszéd.

Honnan ez a mélabús hangulat, ez a nemzetfájdalmas világlátás? Elsősorban minden bizonnyal a megcsalatottság érzéséből. Nehéz tudomásul venni, hogy azok, akik igazán vezető szerepre vannak predesztinálva, egyre inkább kiszorulnak a politika magasabb régióiból. „(…) nálunk népszerűségi grafikonokon felmutatott személyiségek egész sorozata létezik, csak éppen nincsen hasznuk az ország szempontjából a korábban említett okok miatt, a hatalmi harcok, a tülekedések miatt. Na de mielőtt annak a látszata kerekednék ki a mondanivalómból, hogy én valamiféle paternalisztikus és felsőbbséges feladatot teljesítő embereket keresnék a vezetőkben, szeretném elmondani, hogy igazi vezetőn én azt értem, aki pontosan tudja, mi a nép szükséglete, és a nép rá is bízhatja erre a tudásra magát, semmi többet nem gondolok.” Valóban, ehhez a gondolatmenethez a paternalizmus árnyéka sem férhet. Legfeljebb annyit fűznénk hozzá: parlamenti demokráciákban bizony előfordul, hogy a vezetésre alkalmas emberből nem lesz politikai vezető, mert pártját leszavazzák. (Lásd Churchill esetét az angolokkal.)

Pozsgaynál jobban persze senki sem ismeri a demokrácia játékszabályait. „Amikor én beléptem a tárgyalási folyamatba (tudniillik a nemzeti kerekasztaltárgyalásokon. – F. H. G.), akkor már jórészt elvesztett pozíciók helyzetéből kellett a tárgyalásokat folytatni. Ráadásul nekem, aki vallom, hogy becsületes utat megjárt, tiszta erkölcsű és tisztességesen politizáló ember vagyok, aki ugyan tévedhetett, de a tiszta szándékát soha nem lehetett kétségbe vonni, nekem olyan emberek és csoportok leckéztetését kellett egy vert helyzetben lévő párt képviseletében végigszenvedni, amit egyébként a személyes életutam alapján nem kellett volna. (…) Minden fellengzősség és pátosz nélkül én áldozatot vállaltam, mert egy dolgot fontosnak tekintettem, éspedig azt, hogy megegyezéses vagy kiegyezéses helyzet jöjjön létre Magyarországon. (…) Ebből a szempontból még szórakoztatott is a helyzet, amikor percemberkék és paprikajancsik oktatást tartottak szabadságról, nyilvánosságról, Isten tudja, még milyen nagy demokratikus fogalmakról.”

Bíró és Pozsgay természetesen nemcsak állapotrajzot adnak, nemcsak a válságjelenségek miatti rosszkedvükről tudósítanak, hanem a kialakult helyzet okaira is rámutatnak. Véleményük szerint a súlyos gondokért és a siralmas állapotokért elsősorban és mindenekelőtt az SZDSZ-t, illetve az iránta elkötelezett erőket terheli a felelősség. A fehér könyvecske terjedelmének jelentős részét ennek az ellenségképnek a felvázolása és értelmezése tölti ki. Vajon miért terheli ilyen súlyos felelősség a szabad demokratákat? A feltett kérdésre megpróbálunk pontokba szedve válaszolni, noha a felsorolás korántsem lesz teljes.

1. Ma az SZDSZ köréhez tartozó, illetve az SZDSZ által pártfogolt szociológus és közgazdász szakértők a felelősek az MSZMP csődöt eredményező gazdaságpolitikájáért: „És galádság most Havasi szemére vetni, hogy készületlen volt ahhoz a gazdaságpolitikához, amit csinált, hiszen kivétel nélkül követte az utasításokat, amelyeket ezek adtak, és most is ők adják a kormánynak az utasításokat, hogy mit kell tenni a gazdaságpolitikában.” (Pozsgay)

2. Fütyülnek az ország, a nemzet érdekeire. „Az egyik erő az, amelyik a nemzet elemi érdekeire teszi a hangsúlyt, és természetes módon a társadalom adta történeti közösséghez fűződő közösségi értékrendszerben tudja elképzelni a demokráciát; a másik pedig, amelyik ebben inkább nyűgös kötöttséget lát, és a nemzettől eloldott liberális gondolkodásmód szerint rendezné be a társadalmat.” (Pozsgay) „Ezt vagy nem gondolták végig a folyamatosan botrányt csinálók, vagy aki végiggondolta, annak nem számít, úgy látszik, mi lesz ezzel az országgal.” (Pozsgay)

3. Retrográd társadalmi berendezkedésre törekednek. „Ez a baloldal segíthetne megérteni azt, hogy mennyire reakciós például az a mozgalom, amely megint MSZMP címen tételezi magát, (…) és ennyire retrográd legalább az a másik oldal is, amely SZDSZ vagy Fidesz címén egy avitt, doktriner liberalizmus jegyében akar újabb kényszereket az országra hozni.” (Pozsgay)

4. Nem vállalják a felelősséget. „Vagyis az összes szabadságok birtokába jutottak ezek a pártok is anélkül, hogy a jövendőért bármi felelősséget vállaltak volna.” (Pozsgay)

„…nincsenek kötelmeik, a valósággal szemben nincsenek kötelezettségeik és nincs felelősségük”. (Pozsgay)

5. Nem akartak békés átmenetet. „És nem hiszem, hogy a pozíciónyerésen túl számukra igazán fontos lett volna, hogy békés természetű legyen az átmenet.” (Pozsgay)

6. Kényszerhelyzetet teremtenek más politikai erők számára is. „Az MDF egyik legnagyobb kínja is az, hogy ehhez az ütemhez és ehhez a botránycsináló, gátlástalan akciózáshoz képest szükségképpen mindig védekező helyzetben van, és mindig csak utána tud menni az eseményeknek” (Bíró) „Senki sem akarja elkötelezni magát előre, különösen nem a Szocialista Párttal. Ez is érthető, és részben ez is SZDSZ-instrukció.” (Pozsgay)

7. Anarchiára, káoszra játszanak „…azok a módszerek, amelyeket ők most alkalmaznak, (…) nem vezethetnek máshoz, csak anarchiához.” (Bíró) „…az anarchikus állapotok tudatos előkészítéséről van szó. Némelyek most az ország meggyengítését és egy lázas társadalmi állapotot szeretnének elérni, ez mindenképpen érződik. Hozzáteszem még: ma már úgy látom, a kormány szigorú megszorító intézkedéseinek a támogatása is ezt a célt szolgálta.” (Pozsgay)

8. Már a választások előtt meg akarják ragadni a hatalmat. „S nem ismerték fel, vagy nem merték felismerni az MDF-ben, hogy itt már a stratégiai váltás ideje van, az SZDSZ elérkezettnek látja az időt a szabad választások előtt megszerezni a hatalmat.” (Pozsgay)

9. Gerjesztik az antiszemitizmust. „Mi történik akkor, hogyha addig fogja zaklatni, idegesítem a társadalmat ez a kis csoport, ameddig kivívja maga ellen az ellenszenvet a társadalom nagy rétegéből (…) magára von ösztönösen és vakon minden indulatot, és valóban feltámad egy nem antiszemita országban valamilyen mértékben a zsidóellenesség (…)?” (Bíró) „Félek én is, hogy ilyesmi megtörténhet. Éppen ebből az arroganciából, amely egyébként nem a magyarországi zsidóságból, hanem az SZDSZ-ből jön, de előbb-utóbb azonosítani fogják őket a zsidósággal, és megszégyenül a magyarság, sanyarú kisebbségi sorba juthat a zsidóság.” (Pozsgay)

10. Távolabbi céljuk a diktatúra és a terror. „Az az érzésem, hogy kezd az ország attól félni, hogy megismétlődik nagyjából ugyanaz Magyarországon most, ami 1919-ben és 1948-ban megtörtént, annak az összes kiszámítható és ki nem számítható következményével együtt.” (Bíró) „…az 1793–94-es terror óta és annak előzményeit ismerve nagyon jól tudjuk hogy miként képes egy maroknyi kisebbség egy elgyengült nemzetet, öntudatában, identitásában megrendült népet egy forradalom kellős közepén birtokba venni az erény és a megvesztegethetetlenség jelszavával. (…) Lehet, hogy túlságosan súlyos szavakat használok, de én azt feltételezem, hogy akik itt népszavazás vagy akármilyen címen a kezdeményezők között bekapcsolódtak most a magyar politikai életbe, azok terrort akarnak létrehozni.” (Pozsgay)

Bíró Zoltán becsületére legyen mondva, hogy idejekorán meglátta a veszélyt. A Magyar Nemzetnek a minap azt nyilatkozta, hogy az MDF létrejöttében jelentős szerepet játszott az a szándék hogy a demokratikus ellenzékkel szemben hozzanak létre egy másik ellenzéki tömörülést. Pedig akkor még Bíró Zoltán az MSZMP tagja volt. Pedig akkor még a demokratikus ellenzékről csak azt lehetett tudni, hogy közel egy évtizede harcol a maga szerény eszközeivel az emberi jogokért, hogy hat éve működteti a szamizdat kiadókat és írja a szamizdat kiadványokat. Pedig akkor még az SZDSZ későbbi vezetői az ország demokratizálásáért, a pártállam lebontásáért szálltak síkra. Figyelemre méltó előrelátás és éberség!

A fehér könyvecskébe foglalt beszélgetés még a választások előtt készült. (Vélhetően január végén.) Azóta az MDF győzött, de az SZDSZ is kapott több mint egymillió szavazatot. A hagymázas lázálmok ideje lejárt. Talán Pozsgay és Bíró is fölébred egyszer, s rosszkedvük telét a választási eredmények, ha nem is tündöklő nyárrá, de reménykedő tavasszá változtatják át.

• Olvasónapló