Szentesi György

Nyomtatóbarát változat

Az elmúlt három évben a Honvédelmi Minisztérium főként önmaga átszervezésével foglalkozott. Így 1990 májusa óta a Magyar Honvédség – a jelentős létszámcsökkentéstől eltekintve – sokkal kisebb mértékben változott meg, alakult át, mint az indokolt lett volna. Az átszervezések nagy része pedig – főként a vezető szervezetek újjáalakítása – meggondolatlannak, elsietettnek, kevéssé hatékonynak bizonyult.

Féloldalas csökkentések

A tárca Honvédelem ’92 című kiadványából derült ki, hogy 1989-tól 1992-ig a Magyar Honvédség költségvetési létszáma 155 700 főről kerek 100 000-re csökkent. Ugyanakkor alig mérséklődtek az infrastruktúra fenntartására fordított kiadások. Az irányító, vezető létszám aránya pedig megnövekedett. A kiadvány szerint az úgynevezett központi rendeltetésű katonai szervezetek állománya ma a hadsereg felét vagy ennél is nagyobb részét teszi ki.

Az átgondolatlan csökkentést jellemzi, hogy a jelentősen mérséklődött tiszti utánpótlást, akár korábban, ma is három katonai főiskola képzi ki. (A tisztek posztgraduális képzésére ezenkívül még egy egyetemi szintű katonai akadémia szolgál.)

Ennél is fontosabb, hogy nem csökkentették, csak átalakították a csapatok vezetési lépcsőit. Megszüntették ugyan a seregtest-parancsnokságokat, de helyettük vezetési szintként és funkcionálisan is felesleges haderőnemi parancsnokságokat hoztak létre.

Az aktív tábornokok száma jelentősen csökkent, de növekedett a magas pozíciók (minisztériumi helyettes államtitkárok, főosztályvezetők, honvédség parancsnok- és vezérkarifőnök-helyettesek, főcsoportfőnökök, főszemlélők, csoportfőnökök stb.) száma. Erről s a honvédség parancsnoksága, illetve a vezérkar szervezetéről, létszámviszonyainak alakulásáról az említett kiadvány persze mélyen hallgat.

Ma a Honvédelmi Minisztérium, a honvédség parancsnoksága és a vezérkar ugyanúgy négy hatalmas objektumot foglal el Budapesten, mint négy évvel ezelőtt. A változás csak annyi, hogy folyamatosan – követve a permanens átszervezéseket – átrendezik, átépítik az épületek belsejét.

Az egyetlen Kaszópuszta kivételével, amelyet eladtak, továbbra is fenntartják a „dísz”-üdülőket, a Margit-szigeti vendégházat, a külügyi szállodát, és fenntartanak több más, csak a reprezentációt szolgáló létesítményt.

Mindehhez hozzájárul a görcsös ragaszkodás egy sor, az új viszonyok között fölöslegessé vált, illetve műszakilag (már a beszerzés pillanatában is) elavult vagy igazi harcértékéhez képest túl drágán fenntartható haditechnikai eszközhöz. A honvédséget ma is a pazarló gazdálkodás jellemzi, egyebek közt ezért nem telik a tárca valóban nem bőséges költségvetéséből az indokolt fejlesztésekre.

A katonai költségvetés reálértéke – a Honvédelem ’92-ből ez egyértelműen kitűnik – az 1989-es bázisesztendőhöz képest valóban 60%-ára esett vissza. De eközben a létszám is az 1989. évi 65%-ára mérséklődött, tehát az egy főre eső költségek reálértéke alig változott. Csak éppen nem csökkentették a létszámfogyással azonos mértékben az infrastruktúrát, a haditechnikai eszköztárat és a vezető szervek állományát.

Helybenjárás

Az elmúlt három esztendő ahhoz is kevés volt, hogy átdolgozzák a módosítható, illetve földolgozzák az újrafogalmazandó szabályzatokat, különféle változatokban elkészítsék a radikális haderőreform tervezetét, felmérjék azt, hogy a Magyar Honvédség haditechnikai eszközállományából mit lehet megtartani változtatás nélkül, mit és milyen fejlesztésekkel, korszerűsítésekkel (és milyen mennyiségben) célszerű tovább éltetni, s melyek azok a fegyver- és más haditechnikai eszközrendszerek, melyeket ki kell vonni a szolgálatból.

Az igazsághoz hozzátartozik – s a hároméves „helybenjárás”-nak ez is oka –, hogy a szabad választások során a parlamentbe bekerült pártoknak (beleértve a hatalmat átadó MSZP-t is) nem volt kialakult katonapolitikájuk, honvédelmi koncepciójuk, s különösen nem állnak rendelkezésükre a működő hadseregtől független, de a fegyveres erőkhöz értő szakemberek.

A koalíciót alkotó három párt vezetőinek az egykori Magyar Néphadseregtől egyelőre csak a nevében különböző Magyar Honvédséggel, a honvédség vezetőivel nem volt, de nem is lehetett semmiféle kapcsolata. A honvédség parancsnokságától 1990 januárjában különvált új Honvédelmi Minisztérium is csak februárban kezdett ismerkedni – meglehetősen felszínes módon – az új pártokkal.

A magyarországi politikai rendszerváltást katonai vonatkozásaiban az az önmagában rendkívül pozitív tény is bonyolította, hogy elhagyták az országot a szovjet csapatok, s rövid idő alatt megszűnt a Varsói Szerződés.

A Honvédelmi Minisztériumot az MDF kapta meg. A vezető kormánypárt miniszterként korábbi köztársaságielnök-jelöltjét, Für Lajos történészt, politikai államtitkárként Raffay Ernő történészt, civil helyettes államtitkárként Beöthy Mihály mérnököt küldte a Honvédelmi Minisztériumba.

A magyar társadalom legkonzervatívabbnak, leginkább kontraszelektált részének tartott magyar katonai felsővezetés zúgolódás nélkül vette tudomásul a rendszerváltást. Nemhogy puccsot nem kísérelt meg (holott a választások előtti félelmek és ijesztgetések között ez az idea is szerepelt), de nem is gátolta, nem nehezítette meg a békés politikai átmenetet.

Abban, hogy a honvédség végül is megrázkódtatás-mentesen élte át e folyamatot s a depolitizálást is, nem a korábbi miniszternek, hanem közvetlen munkatársainak volt oroszlánrésze.

A zökkenőmentes átmenetnek azonban hátulütője is volt: érintetlenül maradt a régi katonai gondolkodásmód és stílus, megmaradtak az örökölt érdekviszonyok. A tábornoki kar, a katonai felsővezetés lojalitását az új honvédelmi minisztériumi vezetés azzal honorálta és honorálja, hogy a fontosabb pozíciókba is szinte kizárólag olyan vezetőket neveztek és neveznek ki, akik már a múlt rendszerben is tábornoki vagy legalábbis ezredesi rendfokozatot értek el. Tisztogatás címén majdnem kizárólag csak a vezető beosztású politikai tisztek egy részét bocsátották el, pedig nemcsak közöttük voltak alkalmatlanok – s közülük sem volt mindenki az.

A Honvédelmi Minisztériumban 1991 közepe – Beöthy Mihály lemondása – óta jöttek-mentek a helyettes államtitkárok, a főosztályvezetők. Ebben minden bizonnyal meghatározó szerepe volt a nemrég menesztett két államtitkár meggondolatlan, kapkodó, nehezen elviselhető munkastílusának.

Nem a szakmai hozzáértés, a tapasztalat, a rátermettség, hanem a „megbízhatóság”, a személyes ismeretség számított.

Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy a jövő évi választások után, ha nem a jelenlegi pártkoalíció kerül hatalomra, az új kormány kénytelen lesz a miniszter- és politikaiállamtitkár-váltáson kívül a főosztályvezetőkig (esetenként még ezen is túl) lecserélni a minisztérium vezető állományának nagyobb hányadát.

Alkati alkalmatlanság

Aki az elmúlt időszakban éberen figyelte a honvédelmi tárca működését, nem igazán érti, hogy az államtitkárok leváltására miért ilyen későn került sor. Miért nem 1991 első felében, de legkésőbb 1992 közepén? Alkalmatlanságuk ugyanis, hogy megbízatásuk nyilvánvaló tévedés volt, nem sokkal azután kiderült, hogy elfoglalták hivatalukat.

Raffay Ernő kinevezésében minden bizonnyal döntő szerepe volt annak, hogy még az előző parlamentben beválasztották abba a bizottságba, amelynek ki kellett vizsgálnia a visszaéléseket, amelyeket Bokor Imre ezredes írt le a Kiskirályok mundérban című nagy sikerű művében. (Az új HM-vezetés Bokor ezredest 1990 augusztusában reaktiválta, majd – alig egy év után – megdöbbentő módon „túlkorosként” újra nyugdíjazta anélkül, hogy jelentős érdemeit tábornoki kinevezéssel ismerte volna el.)

A politikai államtitkár az eltelt három év alatt nem vált igazi civil katonai szakértővé. Hihetetlen intenzitással foglalkozott jelentéktelen ügyekkel (új egyenruha, új jelvények), miközben a lényegi kérdések elsikkadtak.

Sajnálatos tény, hogy nem a huszadik század végének megfelelő új honvédség létrehozását, hanem a „magyar királyi” reaktiválását (és rehabilitását) szorgalmazta. Eközben majdnem merénylet áldozatául esett. (?!)

A politikai államtitkár nem tudott eléggé „katonává” (pontosabban civil katonai szakértővé) válni; a közigazgatási államtitkár, Annus altábornagy nem tudott eléggé a civil kontrollt megvalósítható minisztérium vezető tisztviselőjévé válni.

Szemléletét páncélos csapatparancsnoki múltja határozta meg. Olyan „egyszemélyi” parancsnokként tevékenykedett – közigazgatási államtitkárként is –, aki nemcsak mindent tud, hanem mindent jobban tud. Kérdéseit sokszor a „jó” parancsnok felelősségre vonó modorában kezdte: „Miért nem… (mosatta fel a vécét)?”

Egy rémhír utóélete

1990 márciusában az akkor vadonatúj Honvédelmi Minisztérium nem kevésbé vadonatúj főosztályvezetői közül többen bedőltek egy álhírnek. Azt beszélték, a hatalom várományosai – az új és mindenképpen sikerre számító politikai pártok (még nem lehetett tudni, hogy ki kerül kormányra közülük, és ki szorul ellenzéki pozícióba) – már legalább fél éve kiküldték néhány fiatal munkatársukat nyugati katonai tanintézetekbe, hogy civil katonai szakértőkként magas honvédelmi minisztériumi pozícióba kerüljenek.

Mint utóbb kiderült, ebből – sajnos – egy szó sem volt igaz (vagy pedig még mindig nem fejeződött be a képzésük).

Jó egy év múlva ismét választás lesz. Már semmi sem magyarázhatja a felkészületlenséget, az újabb tévedéseket. A választások idejére a pártoknak felkészült civil katonai szakértőgárdával kell rendelkezniük.

Tisztelt kormányzásra készülő pártok! Én időben szóltam.

Cikkünk szerzője – lapunknak immár rendszeres katonai szakírója – huszonkét éven át mérnökként dolgozott a néphadseregben, majd hat évig a Magyar Külügyi Intézet tudományos munkatársa volt. 1990. január 1-jén a Honvédelmi Minisztérium Biztonságpolitikai és Nemzetközi Főosztályának vezetőjévé nevezték ki. Beosztásában – mint több cikkében leírta – nem tudott megbékélni a konzervatív katonai gondolkodásmód továbbélésével, ezért 1991. június 1-jével a nyugdíjaztatását kérte.

• Belföld