Bányai Péter

Nyomtatóbarát változat

Miért Ceausescu? – kérdi Bodor Pál (Beszélő, 1997. október) Miért ne, kérdem én. Avagy a Hertz-féle szalámiban (vagy Ceausescuban?) sokkal több a só, mint más efféle diktátorban. A hit számít, nyájas olvasó.

A román szellemi élet egyik tragédiája a történelemhamisítás kontinuitása, illetve hogy a történelmi kérdéseket rendre a legendák körébe csúsztatjuk át. Ezért vállalkozom a kínos feladatra – számomra kétszer is az, mivel a szerzőt (akivel vitám van) tisztelem és becsülöm és mert a „másik fél”, az Igaz Magyarok Tábora oly gyakran és alaptalanul szidalmazta, rágalmazta. Teszem ezt azzal a kockázattal, hogy rám szállhat a vád; lám, én is az „oral history” mezsgyéjére tévedek. Jobb híján.

Mégis úgy vélem, hogy ezentúl félre kell tenni az efféle szempontokat, amikor oly fontos ügyben, amilyen Románia múltja (mely részben magyarázza a mai helyzetet, többek közt a kisebbségek helyzetét és kilátásait, esélyeit), tévhiteket, legendákat tálal a magyar sajtó – még akkor is, ha csupán részletekről van szó, hisz a részletekben bújik el az ördög.

E korról, főként pedig kulisszatitkairól kevés az autentikus dokumentum, kénytelenek vagyunk emlékeinkre és mások emlékeire hivatkozni. A kor legfontosabb tanúi azok, akik a hatalom oldalán vettek részt az eseményekben, kisebb-nagyobb tisztségekben, részben hallgatnak, részben pedig, tudatosan avagy sem, de mindenesetre hamisan emlékeznek vissza a történtekre, többnyire azért, hogy szépítsék a saját szerepüket, illetve, hogy másra hárítsák a felelősséget. Jó példát kínálnak erre Fazekas János vagy Király Károly visszaemlékezései.

(Egy példa, hosszú, jó 12 órás beszélgetést-visszaemlékezést rögzítettem magnóra Köppich Ferenc doktorral, Nagy Imre és társai romániai orvosával. Amikor a beszélgetésből idéztem néhány részletet Vásárhelyi Miklósnak, kiderült, hogy dr. Köppich enyhén szólva szépített. A többi részlet autenticitását nem volt alkalmam ellenőrizni – és ezért az interjú publikálásáról lemondtam.

Véleményeim, visszaemlékezéseim autenticitását kénytelen vagyok néhány önéletrajzi adattal „bizonyítani”.

Szüleim régi bolsevik aktivisták voltak. Apám többek közt a Bolyai Egyetem rektora, tanügyminiszter-helyettesi tisztséget töltött be. Gyermekkori barátaim jó része szintén bolsi csemete volt, korán felismerték a rendszer irtózatos voltát, és emiatt kemény konfliktusokba keveredtek szüleikkel.

Rendszerint a kommunizmusról beszélgettünk, meg arról, hogy mit, miként, és miért rontottak el szüléink. A fő kérdés persze az volt, van-e kiút, lehet-e a rendszert reformálni, no meg az, hogy meg fog-e bukni valaha.

Jó néhány pletyka is elhangzott ilyenkor a felső vezetőség személyiségeiről, jellemükről, befolyásukról, arról, hogy a párton belül ki melyik klikk tagja is, és így tovább.

Nem véletlen, hogy e társaság jó néhány tagja elismert politikus, politológus lett később (TGM, Vladimir Tismaneanu). E barátokkal nem „dicsekedni” kívánok, hanem emlékeim, forrásaim viszonylagos megbízhatóságát próbálom bizonyítani.

Ezek után térjünk a témára. Bodor írásának néhány téves állítására, illetve a korszak lényegének, a történtek motivációjának téves beállítására.

Első kifogásom. Különböző visszaemlékezések, legendák tartalmát említi, de mintha fenn szeretné tartani az állítások ellenőrizhetetlen legenda jellegét, gyakran fontos személyiségeket említ tanúként – de a nevüket nem árulja el („Ceausescu egy idős, zsidó értelmiségi elvtársnak szegődött a börtönben kutyahűségű tanítványául”). Feltételezés – Gheorghiu Dej szervezte volna meg az „idős elvtárs” rajtakapását homoszexuális kapcsolat miatt.

Lehet, hogy ez a feltételezés nem alaptalan, bár az én (másodkézből szerzett) információm szerint e „bűn” ott és akkor, nem számított különösebben súlyosnak. Állítólag épp a Dej és Ceausescu közti rövid szexuális kapcsolat alapozta meg Ceausescu karrierjét. Lehet, hogy Bodor állítása csakugyan igaz, tán még élnek is közvetlen vagy közvetett tanúi a doftanai eseményeknek, tán ki lehetne deríteni a valószínűbb variánst – ha nem is „az igazságot” –, de az esetleges kutató munkáját is megnehezíti, hogy „az idős zsidó értelmiségi” neve titok maradt. Miért?

A román és magyar történelem egyik legfurább, legellentétesebb szereplője Dudás József. Jó lenne többet tudni róla, de mit kezdjek egy efféle mondattal: „Az erdélyi F. mesélte, hogy…” Vajon ki lehet ez az F., és kinek is mesélte?

Eddig azt kifogásoltam, hogy fontos forrásokat nem nevez meg a szerző. De akad nagyobb bökkenő is. A hosszú idézet Michel Hamelet könyvéből, ami nem egyéb, mint Ceausescu életrajza. Tulajdonképpen itt sincs megjelölve a forrás. M. Hamelet ugyanis nem személyesen írta e könyvet – e szélsőjobboldali zugújságíró, akit később kirúgtak a Figarótól, elvállalta, hogy a KB propagandaosztályának írását saját neve alatt közli – jó pénzért. Az ügy közismert, más bizonyítékok helyett felhívom a figyelmet arra, hogy a könyv minden mondata a Scinteia (a pártlap) stílusában született meg. Hamelet még csak stilizálásra se vesztegette idejét.

Érdemes egy mondatot idézni Hamelet könyvéből, amelyen oly sokat röhögtünk annak idején. Az idézet előtt megemlítem, hogy Ceausescunak volt egy bátyja, akinek neve szintén Nicolae volt. A közhit szerint (és ezt reálisnak vélem) a magyarázat egyszerűen édesapja súlyos alkoholizmusa. A Figaró újságírója szerint viszont: „A burzsoá demokratikus rendszer oly mélyen elnyomta Ceausescu édesapját, hogy arról is megfeledkezett, hogy már van egy Nicolae nevű gyermeke.”

Sosem „kedveltem túlságosan” Ceausescut – de nem látom értelmét az efféle, zárójelbe tett mondatoknak („a fáma szerint először cipészmestere hasba szúrásáért ítélték el”). Ha e „fáma” tartalmának egyszázalékos valószínűséggel valós tartalma lenne – régóta kiderült volna. A harmincas évekről van szó, állítólagos bűnügyről. Az még elképzelhető lenne, hogy a bírósági akták eltűntek volna – de a tanúkkal mi van? Legalább pár száz emberről van szó (a cipész, a cipész rokonai, barátai, szomszédai, a csendőrök, ügyészek, ügyvédek, bírók stb.). Mind egy szálig legyilkolták őket?

Vajon Ceausescu nem követett el elég bűnt 25 éves uralma alatt, és azelőtt is? Szükség van efféle nevetséges legendák terjesztésére is? Az átlagolvasó, aki nem sokat tud a korról, országról, helyzetről, vajon nem épp ellentétes következtetést fog levonni? „Ha e vád nyilvánvalóan nevetséges, lehet, hogy a többi is túlzás, tán nem is volt épp akkora szörnyeteg Ceausescu, mint egyesek írják.”

„Különös, hogy két-háromszáz elvtárs közül épp a 20 éves Ceausescut választotta maga mellé.” Mármint Dej a vasgárdistákkal való paktizálásra – Bodor szerint. Itt már megkérdezném Bodor Palit, vajon olvasta-e a saját írásának előbbi paragrafusait? Idézem! „Ceausescu Dej csicskása lett… rebesgették, hogy szexuális szolgája is, és Ceausescu kezdetektől sovén, magyargyűlölő antiszemita volt” – ellentétben a kor átlag kommunistájával. Más szóval nem „különös”, hanem természetes az, hogy a vasgárdistákkal folyó paktizálásra ő volt a legmegfelelőbb (Dej bizalmas csicskása, aki mellesleg antiszemita stb.).

De stilárisan is elemezzük a szöveget – idézek: „Az 1918-ban (!) született Ceausescu…” Mi szükség a felkiáltójelre? Tán születésének éve (Trianon) predesztinálta Ceausescut a nacionalizmusra?

„Még Gheorghiu Dej idején a baloldal kisebbségi mártírjainak neve eltűnt az utcatáblákról… már senki se tudta, hogy ki volt Józsa Béla… stb.”

Efféle folyamat tényleg elindult még Dej korszakában, de mi szükség efféle könnyen ellenőrizhető valótlanságot állítani, hogy ezeknek az embereknek a neve mindenestül eltűnt, már senki se tudja, kik is voltak?

Nem győzöm hangoztatni, hogy éppen eléggé sötét dolgok történtek ebben az ötven évben, a kisebbségek ellen különösképp. A Dej és Ceausescu korszak leleplezéséhez nem elegendőek a valós tények? És vajon a konfabulálás – legyen az akármilyen jóhiszemű – nem akadályozza-e a valóság oly igen óhajtott feltárását?

Vegyük Draghici személyét. Sok fontos dolgot megtudunk róla Bodor írásából, egyet elfelejt megemlíteni, mégpedig, hogy nem csupán belügyminiszter volt, hanem hosszú időn át a Securitate véres kezű vezére, akit túlzás nélkül becéznek mifelénk „a román Berijának”. Ennél sokkal fontosabbnak véli viszont azt közölni, hogy „gyermekei magyar nemzetiségűnek tekintik magukat”, és hogy szegény „élete utolsó éveiben egy egyszobás lakás konyhájában, egy matracon aludt”.

Felteszi a kérdést, vajon miért nem Draghici lett az utód Ceausescu helyett? Bodor feltételes válasza – tán azért, mert felesége magyar nemzetiségű volt és ez akadályozta volna a „nemzeti irányt”.

Hát én másképp tanultam e leckét. Az ’58–59-es leszámolási hullámban (poszt ’56) Draghici egyáltalán nem volt „elnézőbb” a magyarokkal szemben – sőt. Más emlék. 1964-ben a nagy rehabilitálás folyamán mindenki kiszabadult, kivéve Kurkó Gyárfást, a Magyar Népi Szövetség volt vezetőjét. A nem kimondottan magyarbarát és humánus Draghici személyesen akadályozta éveken át Kurkó szabadulását. Vajon nem legendateremtés ez is? Bodor írásának minden szava, részlete igaz, csupán néhány lényeges információt nem közöl olvasóival, azt, hogy – Draghici e század legnagyobb romániai tömeggyilkosa (kivéve tán Antonescu marsall). És azt, hogy mikor letartóztatási parancsot bocsátottak ki ellene (kissé későn), Magyarországra menekült. A magyarellenes propaganda-hadjárat egyik nehezen kivédhető bástyája volt Draghici ki nem szolgáltatása Magyarország által. Számomra ezek fontosabb információk (jelenségek), mint a matracon alvás és gyermeke magyarságtudata.

Miért nem lett Draghici az utód? A válasz egyszerű – jelölt se volt. Dej utolsó évében köztudott volt (jobban informált körökben), hogy az utód nyolcvanszázalékos valószínűséggel Ceausescu lesz; az egyetlen másik esélyes Gheorghe Apostol volt.

Miért nem lehetett Draghici még csak potenciális jelölt sem? Valójában a politikai kurzus miatt, de nem ám vegyes házassága volt a probléma, hanem az, hogy közismerten túl véres volt a keze. A nacionalista kurzus eleinte együtt járt egy adag viszonylagos liberalizálódással is – ezt kérdőjelezte volna meg Draghici személye.

Egyetlen forrás jelöli meg Draghici-et mint potenciális jelöltet – ő maga, egy Bodor Pállal folytatott budapesti beszélgetésen, amikor már Bodor szerint is szenilis volt (pontosabban „érelmeszesedés”-ben szenvedett).

Szintén Bodortól értesülök arról, hogy leváltása után Draghici „merénylet áldozata volt, az utcán ütötték le”. A szomszéd utcában laktunk, soha semmi efféle hírt nem hallottam, sőt mindig furcsálltam, hogy nem jut eszébe senkinek se, hogy leüsse – hisz naponta találkozott volt áldozataival vagy áldozatainak özvegyeivel, közösen álltak sorba a boltokban. De ha valami efféle mégis megtörtént, ez nem „merénylet” volt, ahogy Bodor sugallja.

Ugyancsak ebből az írásból értesültem arról, hogy szegény Draghici-et „falura küldték dolgozni”. Szó sincs erről, és soha szó se volt. A kérdés az volt, hogy bíróság elé kerül-e vagy sem. Pár hónapon át Ceausescu kacérkodott a gondolattal, hogy „koncként” feláldozza – ezzel saját népszerűségét növelte volna. Vince János világosította fel Ceausescut (apropó nemzetiségi kérdés, még egy magyar, aki végig élvezte Ceausescu bizalmát, és aki végig hűségesen kiszolgálta nacionalista politikáját), hogy nem lenne hasznos Draghici elvtársat bíróság elé állítani. Zárt pert már nem illendő tartani, nyilvános peren pedig félő, hogy kinyitja a száját és más elvtársakat is kompromittálhat, Ceausescu elvtársat is beleértve.

Vissza a vegyes házasságra és a rivalitásra. Ha tényleg oly rossz pont volt Draghici vegyes házassága és oly nyílt riválisa volt Ceuasescunak, akkor mivel magyarázza Bodor (remélem, tudja e tényeket), hogy ’65 előtt és után egyaránt (egészen Draghici „leleplezésének” napjáig) személyes kapcsolatuk mindvégig kiváló maradt, Elena Ceausescu és Draghici felesége pedig közeli barátnők voltak.

(Hadd térjek ki egy zárójel erejéig az antiszemitizmusra is. Gyakran mondogatják az egyébként jogosan gyűlölt és megvetett Elena asszonyról, hogy vad antiszemita volt. Ezzel szemben tény, hogy bizalmasainak, barátnőinek nagy része zsidó volt.)

Pontosan emlékszem Draghici bukásának napjára. A Pártkongresszus első délelőttjéről jött haza édesapám, még szó se volt Draghici-ügyről, a sablonos üdvözlő beszédek hangzottak csak el. Apám így szólt: Valami furcsa történik. Első efféle alkalom, hogy Ceausescu Elena és Draghici Márta nem egymás mellett ülnek, és a folyosón se egymással beszélgetnek. Erre csak egyetlen magyarázat lehetséges – Draghici bukni fog.

Ami pedig a nemzetiséget és származást illeti: a Nagy Románia Párt közismerten xenofób és soviniszta. Nyíltabban és durvábban, mint az RKP valaha is. De senkit se zavar a párton belül, hogy C. V. Tudor egyik helyettese, a párt alelnöke vegyes házasságban él. Nem magyar feleséget elvett románról van szó (mint Draghici esetében), hanem románféleséget elvett székely magyar emberről – Fúró Gyuláról.

Más. Bodor szerint miután Maurer szelíden megbírálta Ceausescu gazdaságpolitikáját, leváltották miniszterelnöki tisztségéből, és röviddel ezután súlyos gépkocsibaleset érte. Egy újabb felesleges legenda. A Securitate nem volt amatőr, amikor valakit tényleg el akart tenni láb alól, akkor el is tette, mégpedig profi módon. Ceausescu se volt amatőr, nem volt vérszomjas csak úgy a bosszú kedvéért – ha nem volt érdeke. Márpedig az ő érdeke nem az volt, hogy Maurerből mártír legyen, hanem az, hogy meghunyászkodó, és őt konzekvensen támogató báb. Miután tisztségeit elvesztette, luxuskörülményeket biztosítottak neki – cserébe minden kongresszuson, népünnepélyen ott ült a díszpáholyban és tapsolt – legitimizálandó a Ceausescu-rendszert.

Balesetének akad azért valószínű magyarázata is. Maurer fő hobbija a gépkocsivezetés volt. Miniszterelnökként ez tiltva volt – biztonsági okokból. Miután nyugdíjas lett, újra nekifogott kocsit vezetni, de idős volt, jó néhány éve nem vezetett, és kijött a gyakorlatból – tehát könnyen megeshet, hogy az a bizonyos baleset csakugyan véletlen volt.

Bodor írásának visszatérő motívuma a nemzetiség. Hangsúlyosan közli, mintegy szimbolikus jelentőséget tulajdonítva a baleset helyszínének, hogy az „a majdnem színmagyar Kovászna megyében történt”. Amennyiben tényleg merénylet lett volna, a színhely megválasztása tán egy újabb bizonyíték Ceausescu sovinizmusára?

Néhány szó a valódi riválisról – Gh. Apostolról. Régi jó barátomat, Apostol fiát fogom idézni (a nyolcvanas évek elején folyt a beszélgetés).

Azt kérded, mi lett volna más ebben az országban, ha apám lett volna a főtitkár. Gyakran feltettem magamban is e kérdést. Azt hiszem, a személyi kultusz nem lenne ily erős és komikus. A nacionalizmus se lett volna ily erős. Bár be kell vallanom, hogy ebben se lehetek oly biztos, hisz bár a közvélemény ezt nem nagyon tudja, épp apám volt az első, aki felvetette a Bolyai Egyetem beolvasztásának az ötletét. Ti Ceausescut átkozzátok főleg, aki csupán végrehajtotta – igaz, ritka durvasággal, e döntést. Gazdaságpolitikában óvatosabb lett volna, hisz régi szakszervezetis. De lényeges különbséget azért nem látok, hisz apám is bunkó volt, és sajnos az is maradt. Politikai bukása se segített semmit neki ahhoz, hogy képes legyen szembenézni a valósággal. Ha egy mondatban próbálnám kifejezni – egy apám által vezetett Románia – tán Bulgáriára hasonlítania. Ez jobb lenne, de nem épp az én ideálom, és nem lenne okom arra, hogy büszke legyek apámra.

E mondatokat a célból is idéztem, hogy jelezzem – e kor politikusainak gyermekei (legalábbis az én barátaim, azok, akiktől sok információt szereztem) nem voltak elfogultak szüleikkel szemben – tehát eléggé megbízható forrásnak tekinthetők.

1968.

Románia tiltakozott Csehszlovákia elfoglalása ellen. „Ekkor sokan kezdték hinni, hogy Ceausescu valóban demokratikus szocializmust akar.” „Ceausescu ügyesen becsapta Nixont. De Gaulle-t és a romániai magyarokat is, legalább egy részünket.”

Hát lehet, hogy akadtak olyanok, akiket becsapott – de ehhez jó adag naivitás kellett. Bizonyíték – a Ceausescu-féle propagandában egyetlen motívum védte a Dubcek-rendszert. „Minden ország független, nem szabad a Szovjetuniónak diktálnia stb.” A román sajtó a szó szoros értelmében elhallgatta a csehszlovákiai reformok ügyét.

Komikus – de könnyen ellenőrizhető, hogy bár Magyarország bevonult Prágába, mégiscsak a magyar sajtóból értesülhettünk részletesen az ott történt változásokról – ha tendenciózus kommentárokkal is, míg a román sajtó csupán a belügyekbe való be nem avatkozást szajkózta. Más szóval Ceausescu kimondottan viszolygott attól, ami ott történt, de félt attól, hogy a szovjet az ő hatalmát is megdöntheti erőszakkal – csupán ezért állt formálisan Dubcek oldalára.

Ami De Gaulle-t és Nixont illeti, az ő esetükben szó sem lehetett becsapásról. Számukra harmadrangú kérdés volt a romániai rendszer diktatórikus jellege, ún. „nagypolitikai, geopolitikai” szempontok vezérelték döntéseiket – a szocialista tábor, a Varsói Szerződés egységének gyengítése volt a cél. Persze, ahhoz, hogy saját közvéleményükkel elfogadtathassák ezt a kissé cinikus politikát, megkérték Ceausescut, hogy enyhítsen a rendszer túl kirívó diktatórikus jellegén. Ennyi.

(Ami az amerikai külpolitikának az emberjogi és demokrácia iránti elkötelezettségét illeti, frissebb példával is előhozakodhatok. Vajon hányan tudják azt, hogy az 1996-os év során az amerikai adminisztráció minden erejét, eszközét bedobta Iliescu és pártja sikerének érdekében, a demokratikus ellenzék ellen – szerencsére sikertelenül.)

A hatvanas évek viszonylagos liberalizálásának van egy alapvető magyarázata. 1965 után Ceausescu volt az ország legnagyobb hatalommal rendelkező embere – de még távol álltunk az általa óhajtott teljhatalomtól, a személyi diktatúrától. Ahhoz, hogy ezt megteremthesse, teljes kádercserét kellett lebonyolítania. Elsősorban potenciális ellenfeleit, illetve a hatalom többi részesét kellett eltüntesse (a politbüro szerepét csökkenteni kellett – a komoly múltú és viszonylag népszerű munkásmozgalmiakat pedig bábokra kellett cserélni). A pártapparátusból, a hadsereg és a Securitate éléről egyaránt el kellett távolítani mind a potenciális szovjetbarátokat, mind pedig a potenciális reformereket. Ez hosszú és veszélyes művelet volt. Erre a periódusra biztosítania kellett népszerűségét úgy általában a nép előtt, csakúgy mint a Nyugat-barát és nacionalista értelmiségiek előtt, sőt még a magyarok előtt is. Ezért csikarhatták ki akkor az említett magyar értelmiségiek az engedményeket (tévéműsor, hetilapok és tán mindenekelőtt a kiváló Kriterion Könyvkiadó). Jól tették, hogy kiharcolták ezeket – de egyiküknek sem lett volna szabad abban az illúzióban élni, hogy ez egy hosszabb távú trend lehet (amennyiben valamennyire is ismerték Ceausescu jellemét és a Szovjetunió történetét, elsősorban Sztálin karrierjét).

Paradoxon – de a „liberalizálódás” és a magyarok felé tett engedmények egyaránt a személyi diktatúra kiépítéséhez elkerülhetetlenül szükséges, jól kiszámított lépések voltak.

Persze nem mindenki volt ekkoriban sem ennyire „optimista” és naiv.

1970–71-ben a Petőfi Ház Jazz Klubját vezettem. Egyik este Lionel Hampton világhírű jazzbandája volt a meghívott. Délelőtt érkezett az ukáz a Művelődésügyi Főosztálytól – „idegen állampolgárok nem szerepelhetnek a Petőfi Házban”. Kétségbeesve mentem a ház igazgatójához, jó barátomhoz, Matakovics Jánoshoz – mit teszünk? Válasza egyszerű volt: Természetesen nem törődünk a művelődésügyiek parancsával, megtartjuk a jam session-t. Semmi veszteni valónk sincs. Ez az ún. liberális farsang úgyis rövid életű lesz. Amikor ott fenn majd eldöntik, hogy vége, akkor úgyis bezárjuk a kapukat, illetve kirúgnak minket. De addig legalább elszórakozunk.

De térjünk a lényegre. Bodor írása nem mondja ki, de mégiscsak azt szuggerálja, hogy lett volna más lehetőség is, és azt, hogy Ceausescu épp hipernacionalizmusa miatt jutott a párt élére.

A válasz egyszerű – nem.

Röviden – a román kommunista párt káderállománya (főleg a felső vezetőség szintjén) egyszerűen „gyengébb” és szürkébb, mint a testvérpártoké. Legalábbis 1945 után. Nem léteztek potenciális reformerek, „emberarcú szoc. barátok” stb., nem létezett potenciális Nagy Imre, Dubcek, Gorbacsov stb.

A hatvanas évek végén született meg az „Iliescu-legenda”, nos mint bebizonyosult, Iliescu, „minden idők legemberarcúbb, legreformerebb román kommunistája” – maximum a hatvanas évek közepének a Kádár Jánosa lehetett volna (azzal a lényeges különbséggel, hogy Romániában nem voltak szovjet csapatok).

Miért épp Ceausescut választották Dej utódaként? Ő volt a legmegfelelőbb. Tehetséges intrikus volt (Sztálin stílusa), Dej teljes bizalmát is élvezte, de Maurer és a kisebb befolyású Fazekas János is őt támogatta (bár erre már nem szívesen emlékszik vissza).

Lett volna más lehetőség? Igen – Gheorghe Apostol győzelme, bár ennek kicsi volt az esélye, még ha történetesen Apostol lett volna is a győztes, akkor sem biztos, hogy évtizedeken át megtartotta volna hatalmát. Ez esetben mondjuk úgy hasból, hogy tíz százalékkal kevesebbet szenvedtek volna románok is, magyarok is. De lényegesen, minőségében más út nem létezett. Az RKP élén homogén klikk uralkodott ’45 után. Középszerű, a szokásosnál is műveletlenebb sztálinisták voltak, akik hatalmuk megőrzése céljából a XX. kongresszus után (a szovjet nehogy desztalinizáljon nálunk is) a „függetlenség” és nacionalizmus kártyáját játszották következetesen. Az, hogy közülük egyesek őszintén és vadul nacionalisták is voltak, mások legfeljebb taktikai okokból járták ezt az utat – nem lényeges, illetve nem döntő szempont.

Románia szellemi életének tragédiája a történelemhamisítás. Ne járuljunk mi is ehhez hozzá, legendák ellen ne kontralegendákat gyártsunk, népszerűsítsünk.

• Visszabeszélő