Bányai Péter

Nyomtatóbarát változat

„A két miniszterelnök puszta jelenléte is bizonyította, hogy más korban élünk, valami fontos megváltozott. A normalitás irányába” – ez jellemezte röviden a január végi RMDSZ-kongresszus alaphangulatát. De máris hozzá kell tennem: a két miniszterelnök jelenléte mást-mást jelentett, aminek csak külső jele volt, hogy Nastase jóval nagyobb tapsot kapott, mint Medgyessy és Kovács. Napok óta tudtuk ugyan, hogy mindhárman ott lesznek, mégis az volt az igazi, elemi erejű meglepetés, ahogy Nastase bevonult, kíséretében a román kormány majd harmadával, fontosabb miniszterekkel (külügy, hadügy stb.). Pedig a magyarok még RMDSZ-küldötti minőségükben sem vádolhatóak azzal, hogy túlzott rokonszenvvel viszonyulnának Nastaséhoz – erre az utóbbi időben semmi okunk nem volt. Az ellenkezőjére annál inkább: ő volt az, aki az 1996-2000 közti korszakban, ellenzékiként időről időre komor arccal bejelentette: „Tudomásom van arról, hogy rövidesen súlyos dolgok fognak történni Erdélyben. Reméljük, a kormány mindent megtesz, és megvédi országunk területét.” De még 2000 után is előfordultak efféle kirohanások: többször is hisztérikusan megfenyegette például a Provincia-csoportot (Molnár Gusztáv és társai kétnyelvű lapjából a Beszélő 2000. szeptember-októberi száma közölt számos fontos írást), a „regionalizmus” szótól eleve dührohamot kapott.

Milyen Nastase szereti az RMDSZ-t?


Nastase fogadtatását magyarázhatja az is, hogy sokunkban él még elevenen 1991 májusa, amikor Iliescu többször fenyegette az RMDSZ-t, ne merészelje épp Marosvásárhelyen tartani kongresszusát, veszélybe sodorja vele a várost. Jól tudtuk, hogy hazudik, hisz a városban távolról sem volt már olyan interetnikai jellegű feszültség, amely spontán incidensekhez vezethetett volna, azt a lehetőséget azonban nem zárhattuk ki, hogy az SRI segítségével valami történhet, „Iliescu kérésére”. Végül is sok száz rendőr, katona, titkosszolgálati védett minket „a jogosan felháborodott igaz románok dühétől”. Ez a tömeg, amelytől meg kellett védeni, ha nem tévedek, 18 személyből állt, közülük 10 kirendelt (SRI-ügynöknek kinéző), 8 spontán nacionalista.

A román kormányfő megjelenését kísérő mostani szimpátia azonban leginkább a magyar viszonylatban tanúsított, közelmúltbeli kompromisszumkészségének szólt, amely nem pillanatnyi „fellángolás”, hanem tartós, racionálisan elhatározott magatartás. Olyan döntés, amivel – s erre külön felhívnám a figyelmet – még azt is hajlandó volt megkockáztatni, hogy a román nacionalisták tűrőképességének határát átlépje. Most tartósan elkötelezte magát egy bizonyos irányban (egyesek ebben támogatni fogják – de azok, akiknek ez nem tetszik, már nem bocsátanának meg neki), s ezt már nem fogja két hét múlva visszavonni. Most ugyanis, miután a Szocialista Internacionálé nemrégiben eldöntötte, hogy teljes jogú tagként befogadja pártját, a PSD-t (Partidul Social Democrat, Szociáldemokrata Párt), és ezt elsősorban az MSZP támogatásának köszönheti, új helyzetbe került. A Szocintern-tagság megerősítette pártja legitimitását, megerősítette személyes pozícióját – de ezt csak akkor használhatja ki, ha szisztematikusan ezen az úton halad. Jó helyzetben van, de nem engedheti meg magának, hogy csak úgy, régi énjének engedve, újra magyarellenes útra térjen.

Mindezek hátterében érdemes fölfigyelni beszédének néhány mozzanatára. Először is szokatlanul hevesen udvarolt az RMDSZ-nek: „A PSD azt szeretné, ha az RMDSZ hosszú távon partnere lenne abban, hogy a román társadalmat felkészítsék az EU-csatlakozásra. Kormányfői jelenlétem nem csupán az udvariasság gesztusa, cserébe azért, mert parlamenti támogatást nyújt. Együttműködésünket nem lehet a parlamenti támogatáshoz kapcsolódó konjunkturális célok prizmáján át nézni. A kormány komoly gazdasági és külpolitikai eredményeket ért el. Ez az RMDSZ támogatása nélkül nem lett volna lehetséges.” Az utolsó mondatban tett állítása – nem igaz. A kormány kevésbé függött az RMDSZ szavazataitól, mint egyesek képzelik, a szükséges szavazatokat megszerezhette volna máshonnan is, tán nehezebben, tán nagyobb áron, de nem ezen múlott a kormányzás. Magyarán szólva hazudott. De – ezúttal – „szépen hazudott”.

Miért? Mert határozottan ki akarta nyilvánítani – és nem csupán, sőt nem is elsősorban az RMDSZ elitjének, hanem a jelen lévő 200 újságíró révén a közvéleménynek –, hogy az RMDSZ „hosszú távú partner” számára. Ez a kifejezés azt is sugallja, hogy amennyiben a következő választásokon abszolút többséget ér el a PSD (ami nagy valószínűséggel előfordulhat), azaz ha egyedül is kormányozhat, minden más párt parlamenti támogatása nélkül, akkor is együtt akar működni az RMDSZ-szel, akkor is az RMDSZ-t tekinti egyes számú partnerének. Ez jó jel. Teljesen mindegy, hogy mennyire volt őszinte (vagy mennyire volt őszinte akkor, amikor rendszeresen szapulta a magyarokat): visszaút, más lehetőség helyzete stabilizálására nincs számára. Eldöntött valamit, hosszú távra, és ezen az úton lesz kénytelen menni, még ha esetleg kitérőkkel is.

Döntése, az RMDSZ melletti nyilvános elköteleződése azt is jelenti, hogy ezentúl fontos tényezőnek fogja tekinteni az RMDSZ-t a román-magyar kapcsolatok stratégiájának alakításában is. Ami óriási fordulat. Jó 10 évvel ezelőtt dobta be a közvéleménybe a romániai magyar politizáló elit azt a jelszót, hogy „Az út Európa felé Magyarországon keresztül vezet!” Ettől az egész román politizáló elit idegrohamot kapott. A következmény: akárhányszor próbált az RMDSZ véleményt nyilvánítani, tanácsolni, közvetíteni magyar-román feszültség, nézeteltérés esetén, a válasz röviden az volt: „Kuss. Ez külpolitika, a kormány, a kormánypárt, a külügyminisztérium dolga – semmi szükség a közreműködésetekre.” Most viszont, azaz egy évvel ezelőtt, nem is titkolták, sőt megköszönték az RMDSZ közvetítését abban, hogy megszülethessen a Nastase–Orbán-paktum. Nyilvánvaló az üzenet: mostantól szükségesnek látják az RMDSZ közvetítő szerepét a két ország közti viszonyban, sőt a két kormánypárt viszonyában.

Hangsúlyozzuk: e trend mellett elsősorban Nastase és nem a párt kötelezte el magát. Nem zárhatjuk ki, hogy eredményes lesz Iliescu elnök buzgalma, melynek célja Nastase eltávolítása. Ebben az esetben, ha párt és kormány feletti befolyását az elnök növeli, a külpolitikai irány is módosulni fog. Minden szomszéd országgal baráti viszony lesz – egyformán baráti, megszűnik Magyarország prioritása. Ezt bizonyította a kongresszushoz intézett elnöki üzenet is, amely – szöges ellentétben Nastase beszédével – puszta, semmitmondó, protokolláris szöveg volt.

És hozzátenném, jelenleg Nastase épp azon fáradozik, hogy egyenlő távolságot tartson Amerika és az EU között – Iliescu ezt is felborítaná, Amerika befolyásának javára.

Milyen RMDSZ-t szeret Nastase?


Csakhogy. Képes lesz-e az RMDSZ megfelelni e fordulat után a neki szánt új szerepnek? Mind több a pletyka, sőt, igazolt adat a sajtóban is az RMDSZ felső vezetőinek üzelmeiről, gyanús, gyors és feltűnő, sőt tüntető meggazdagodásáról, a két kormánytól érkező pénzalapok gyanús kezeléséről, a PSD legrosszabb hírű vezetőivel folytatott gazdasági „tevékenységekről”. Egy példa az utóbbira: az a (nehezen ellenőrizhető, de jellemző) hír járja, hogy Hrebenciuc, a PSD „Osztap Bendere” megkedvelte Tőkés egyik, régi bizalmi emberét. Tiszta barátságból felajánlotta neki támogatását szerény villájának felépítéséhez – egy garzon áráért. Véletlen egybeesés lenne, hogy azóta csökkent radikalizmusa, szorgalmasan szavazza a PSD-nek tetsző törvényeket?

Nem találkoztam olyannal, aki szerint az RMDSZ köreiben alacsonyabb lenne a korrupció, mint más pártok körül. De – a többség ezt határozottan helyesli, vagy szükséges rossznak tekinti. És, szomorúan, szégyenkezve bevallom, igazat adtam nekik. Mi is történne, ha az RMDSZ élén az a felső pár ezer, parlamenti, helyhatósági képviselő stb. mind tiszta kezű, elvhű ember lenne? Először is: azonnal jelentősen csökkenne a több mint másfél milliós magyarság életszínvonala. A magyar vállalkozók aránya a nulla felé közeledne, hisz semmilyen üzleti, kereskedelmi, vállalkozói tevékenységet nem lehet elképzelni a „reszelők” (románul „pila”, a protekció beceneve, az önmagában is jellemző, hogy becézik évtizedek óta a nélkülözhetetlen protekciót) és a „kis figyelmesség” („o mica atentie”) nélkül. Egyszóval: ha azt akarjuk, hogy megszülessen az erdélyi magyar vállalkozói réteg, amely munkaerőt is termel a zónában (tehát ha azt akarjuk, hogy ne legyen túl magas a magyarok körében a munkanélküliség), és így tovább, akkor olyan politikai elitet kell fenntartsunk, amilyen a jelenlegi „kijáró”, „elintéző” fajta. Akik értenek ahhoz, hogy melyik hivatalban, kivel, hogyan kell beszélni, kinek mennyi „mica atentie”-t kell adni. Ja, hogy közben az újgazdag réteg elsősorban a politikai felső elit tagjaiból, családjukból, baráti körükből áll? De közben az árat is kénytelenek vagyunk megfizetni?

Ez az az RMDSZ tehát, amelyik – a PSD „hosszú távú” partnereként – jó néhány olyan nyilvánvalóan antidemokratikus törvényt szavazott meg, amelyeket még a nem épp demokratikus szellemiségtől átitatott Iliescu államelnök is visszadobott (például a sajtótörvény, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi a korrupció leleplezését, a közhivatalt betöltő személyek bírálatát). A PSD viszont halogatta, szabotálta azokat az Iliescu által kért törvényeket, amelyek valami minimális esélyt teremtettek volna a közélet átláthatóságának megteremtésére.

Például a parlamenti képviselők vagyonbevallási kötelezettségéről szóló törvényt, amely ugyan sokat nem segített volna, hisz a legtöbb parlamenter „átmentette” vagyonát barátok, rokonok nevére. De – így is túl sok maradt, gyanúsan sok saját birtokukban. Így hát vállvetve küzdöttek e törvény ellen, mely nemes harc fő szószólója, és „ideológusa” Frunda György (RMDSZ-körökben csak Giginek szólítják) volt. Szépen elmagyarázta, hogy nem szabad erről törvényt hozni, hisz ha kiderül, kinek hány háza, autója, festménye, bankszámlája stb. van – ez csupán a tolvajoknak fog használni, ki fogják rabolni szegény képviselőket. Ezen röhögött (és háborgott!) a fél ország, de meghálálta a PSD és a korrupt képviselőtársak.

Igaz persze, ezek a nem demokratikus törvények nyugodtan átmentek volna az RMDSZ nélkül is, hisz a Nagy Románia Párt támogatta őket. Egyes „tisztességesebb” RMDSZ-parlamenterek épp ezzel magyarázták bizonyítványukat: „Tudtuk, hogy akkora gazemberségről van szó, hogy úgyse lehet végigvinni – de szavazatunkért cserébe kaptunk a magyar kisebbségnek… ezt meg azt.”

De a parlamenten kívül is számos, súlyos dolog történt, amelyekről az RMDSZ szemérmesen hallgat. Két, szorosan összetartozó ügyet érdemes megemlíteni. Az egyik: a Securitate dossziéit vizsgáló bizottság törvényben előírt tevékenységének szabotálása (Nastase szerint például „a múltban való vájkálás felesleges, sőt ártalmas”, stb.), a másik a Priboi-ügy.

A PSD fontos parlamenti képviselőinek egyike Priboi, régi Szeku-tiszt, Nastase egyik volt főtanácsadója. Múltja felháborodást keltett – persze az RMDSZ-t nem érdekelte az ügy. Azzal védekezett, hogy ő csupán régen tartozott a „politikai rendőrséget” folytató Securitatéhoz, később „nem politikai jellegű tevékenysége volt”, konkréten a Szabad Európa adását „elemezte”. Az efféle elemzések konkrét következménye volt Carlos megbízása egy bombarobbantással, és a rádió néhány munkatársának, köztük 3 volt igazgatónak a megverése, illetve meggyilkolása. Priboi tehát nem csupán magabiztosan folytathatja politikai tevékenységét (és a gazdaságit – ő állítólag a fő „pénzfelhajtója” a kormánypártnak), de közben sikeresen pereli is azokat, akik „megrágalmazták”. 1987-ben a brassói munkáslázadás után állítólag Priboi volt az egyik kihallgató tiszt és verőlegény. Áldozatai közül egy fenntartja a vádat, de úgy néz ki, elítélik rágalmazásért. Egy másik tanú megijedt, bár magnóba részletesen elmesélte szenvedéseit, nem vállalja a bíróság előtti tanúvallomást, elbújt valamelyik faluban.

Milyen RMDSZ-t szeretne az RMDSZ-elit?

A Szabadelvű Kör egyik legutóbbi összejövetelén néhányan, elsősorban a román értelmiségiek, udvariasan, célzásokba burkolva, de mégiscsak jelezték nyugtalanságukat, amiért az RMDSZ 12 év konzekvensen demokratikus, nyugatorientált politikája után most a PSD legocsmányabb döntéseit is támogatja. Négy tekintélyes román értelmiségi (Smaranda Enache, Gabriel Andreescu, Doina Cornea és Renate Weber) levelet is intézett Markó Bélához minderről, ő azonban úgy tett, mintha nem is értené, mi a bajuk. Amikor azonban rájött, hogy a levél lényege, miszerint a 4 személyiség épp az RMDSZ-ben látja az ország demokratizálásának a garanciáját, s ez értelmezhető úgy is, mint ami nagyon is hízelgő az RMDSZ-re (s az ő személyére) nézve, máris hangot váltott. Igaz, meg nem bocsátott: egyetlenegy román értelmiségit sem hívott meg a kongresszusra. Sőt, meg is üzente nekik nyíltan: „Ne várják az RMDSZ-től, hogy a demokráciáért küzdjön – nem ez a feladata.” Ez alatt azt értette, hogy az RMDSZ specifikus, kisebbségi ügyekre koncentrál, mivel – demokratikus tömörülések híján – a másfajta küzdelem csak elvesztegetett idő lenne.

Abban sajnos van jó adag igazság, hogy igazi demokratikus párt, mozgalom nem létezik Romániában – de a román elit, az értelmiség totális ignorálására ez nem mentség és nem magyarázat. Nincs párt, nincsenek mozgalmak, de sok, nagyon sok tisztességes, előítélet-mentes román értelmiségi (és nem értelmiségi) létezik – ám minden dialógus, kommunikáció megszűnt velük is.

Sok jel utal arra, hogy nem csupán az ország demokráciája, hanem saját szervezetük sem érdekli őket. Megszabadultak Tőkéstől, a Reform Tömörüléstől (RT), a Fidesz-ukázokat követő hisztérikus rétegtől, ám ezzel párhuzamosan mindent megtettek annak érdekében, nehogy egy új ellenzék szülessen az RMDSZ-en belül. Ez a potenciális ellenzék veszélybe sodorta (volna) a jelenlegi vezetőség antidemokratikus gyakorlatát: mint közismert, minden lényeges döntést egy szűk, 5 tagú csoport hoz, amely semmi belelátást nem enged az ügyekbe, sőt utólag sem tájékoztat senkit az döntések hátteréről, alkukról (pl. a PSD-vel történt titkos megegyezésekről).

A potenciális új belső ellenzék azért is veszélyes lehetne, mert mind professzionális, mind intellektuális szempontból a jelenlegi vezető réteg felett állna. Markóék ugyanis, a Tőkés-féle társaságtól való félelmükben, hosszú távra abszolút megbízható „bólogatókkal” vették körül magukat, arra a korszakra is gondolva, amikor a Tőkésék megtestesítette mumus eltűnik. Totális kontraszelekció történt az elmúlt pár év alatt.

Csak semmi kirakatpolitika


A január végi RMDSZ-kongresszuson már a demokratikus procedúrák kirakat-kellékeivel sem bíbelődtek. Illett volna, legalább a külsőségek kedvéért, egy ellenjelöltet állítani Markó Bélával szemben – de már nem volt kit. Egy ellenjelölt ugyanis eleve gyanús: azt a látszatot keltheti, hogy nem hű követője a jelenlegi, öttagú legfelső vezetésnek. A pletykák szerinti trónörököst (Kelemen Hunort), mint hírlik, ezért nem vetették be. Más potenciális ellenjelöltet még a látszat kedvéért sem kerestek. Az még kínosabb lett volna, ha valamelyik szürke egér vállalkozik e pártfeladatra, és legfeljebb a szavazatok 2%-át nyerte volna meg, hisz afféle „Markó, még rosszabb kiadásban” lett volna.

Az új alapszabályzat, amelyet sikerrel megszavaztattak a felületes, avagy tudatlan küldöttekkel, megerősíti a felső vezetőség teljhatalmát, a centralizmust, ugyanakkor ravaszul van megfogalmazva, a naivaknak fordítva is „el lehet adni”. Kevesen vették észre ugyanis azt a veszélyt, hogy az elfogadott paragrafusok nem csupán a vezető testületek határozatait teszik kötelező érvényűvé (ez eddig természetes is lehetne), hanem tiltják a vezető testületek, sőt az RMDSZ elnökének az állásfoglalásaival, nyilatkozataival ellentétes nézetek hirdetését is. Még a baloldali platform is lelkesen megszavazta a véleménykülönbség betiltását, korlátozását, mit sem törődve azzal, hogy ez létüket, működésüket is veszélyezteti. Hisz ha ők baloldaliak, akkor nyilvánvalóan sok mindenben más lesz a véleményük, mint Markónak, aki nem baloldali (ő középnek nevezi magát). A döntések, állásfoglalások előtt ugyan szabad saját különvéleményt nyilvánítani, sőt, utána is, de ezt tanácsos inkább a családban, esetleg szűk baráti körben megtenni.

A szavazás menete aztán minden várakozást felülmúlt. Mivel ellenjelölt az elnöki posztra nem volt, a szavazócédulán csak Markó Béla neve szerepelt – ha valaki nem értett egyet személyével, egyszerűen csak ki kellett húzni a nevét. Az első 50 képviselő át is vette a szavazócédulát, és ott rögtön a nyilvánosság előtt bedobta a dobozba, büszkén mutogatva, hogy ők nem nyúltak hozzá, azaz nem húzták ki a nevet. Ezt 10 videokamera filmezte. Frunda észrevette, hogy ez tán túlzás, és szólt, hogy legalább vonuljanak félre valami sarokba (fülke nem volt), legalább mímeljék a titkos szavazást. Rendben, félrehúzódok egy sarokba, hogy kihúzzam Markó nevét – és látom, hogy 5 kamera filmez. Nekem mindegy, de képzeljük el azokat, akik a „kihúzók” közt voltak, de közben még politikai karrierben reménykednek...

Egyszóval, megpróbálom kihúzni Markó nevét, de ez nem olyan egyszerű. Nincs előkészítve se toll, se ceruza. Nincs asztal vagy valami sima lap, amire rátehetném a cédulát, a név áthúzása céljából. Próbálom a falon elvégezni e műveletet, az meg olyan recés volt, hogy a cédula óvatos húzására is azonnal összegyűrődött, foszlásnak indult. Mert erre a részletre is vigyáztak: olyan vékony selyempapírból készült a szavazócédula, hogy nem nagyon tűrte a kihúzást. Ceausescu korában rendelkezésemre állt egy zárt fülke, toll, asztalka – technikailag biztosított volt a szavazás titkos jellege. Az más kérdés, hogy az eredményt előre eldöntötték, 99,7%, teszem azt.

A történetnél sokkal ijesztőbb a reagálás: jó néhány demokratikus érzelmű küldöttel, jogásszal próbáltam ott helyben megvitatni az ügyet, de még csak nem is értették, mi a bajom. Hisz úgyis Markó lesz az elnök, akkor meg minek kekeckedni efféle apróságok miatt? Ide jutottunk.

Milyen lesz a Tőkés nélküli RMDSZ?


Mi lesz Tőkés után? Nehéz választ adni erre, hisz csupán 48 órával ezelőtt „búcsúztunk” el tiszteletbelinktől. Nézzünk néhány lehetőséget.

A Reform Tömörülés (a mi RT-s fideszeseink – ahogy hívjuk őket) létrehoz egy külön pártot, mozgalmat, amelynek az lesz a fő célja és küldetése, hogy megakadályozza az RMDSZ bejutását a parlamentbe. Csakhogy az RT vezetősége korántsem lesz egységes sem a pártalapítási lázban, sem a parlamenti bejutás megakadályozásában, méghozzá banális, gyakorlati okok miatt. Az RT ugyanis, de facto két szárnyra szakadt a legutóbbi, az RMDSZ-kongresszus előtt pár héttel tartott kongresszuson, amelyen megszületett az RMDSZ-nek címzett végső hadüzenet is. Az RT többsége Szász Jenő (az RT egyik alelnöke, Székelyudvarhely polgármestere) hatása alá került, az RT régi (és még mostani) vezetősége (Tóró Tibor, Szilágyi Zsolt és mások) ellenezték a teljes szakítást, s a döntés után képtelenek voltak leplezni kétségbeesésüket. Ők ugyanis parlamenti képviselők, s ennek előnyeit nem kívánom részletezni: mindenesetre kevés országban van oly nagy anyagi előnye és befolyása e pozíciónak, mint Romániában. Ha az új mozgalom élére állnak, a maximális sikerélményük az lesz, hogy hozzájárulhatnak az RMDSZ kibuktatásához a parlamentből – de az biztos, hogy ők személyesen soha többé nem fogják élvezni a román parlamenterség előnyeit, amelynek amúgy olyannyira rájöttek az ízére. Azt sem lehet tudni, hogy ebben az esetben, megnyerésük érdekében, Orbán Viktor akarja-e, képes-e kompenzálni őket? Egyáltalán van-e annyi pénze?

Elképzelhető, hogy az RT csak félig vagy formálisan válik ki az RMDSZ-ből (felfüggeszti csupán tevékenységét), és fél évvel a parlamenti választások előtt kompromisszumot kötnek. („Mi leállítjuk az RMDSZ-ellenes propagandát, ti biztosíttok nekünk X számú parlamenti széket.”) Mellesleg, ha az RMDSZ most újabb kompromisszumot kötött volna Tőkéssel, az RT-vel, akkor se lett volna oly biztos a parlamenti küszöb elérése, hisz Tőkés és az RT ugyanúgy folytatták volna hadjáratukat, mint korábban: Tőkés már 2 évvel ezelőtt is kérte híveit, hogy ne siessenek az RMDSZ-re szavazni. De így se biztos az RMDSZ bejutása. Pillanatnyilag épp ott tartunk, hogy „óriási sikereket értünk el” (tényleg többet adott ez a hatalom, mint azelőtt 10 év alatt 2-3 kormány). Ráadásul, a PSD is oly erősen megszerette az RMDSZ-t (mint Nastase beszédéből kiderül), hogy eszébe se jut mással szövetkezni.

Mi lesz egyáltalán?


Az, hogy mindezen változatok közül melyik fog megvalósulni, függ a környezetünktől is. Tény, hogy a nacionalista retorika lényegesen csökkent. Még a Corneliu Vadim Tudor vezette Nagy Románia Párt (PRM) számára is harmadrangúvá vált a magyarellenes propaganda. Nem félünk magyarnak vallani magunkat. Erősen csökkentek a kisebbségi lét hátrányai, pontosabban az igazi – gazdasági és szociális – hátrányokban osztozunk a román lakossággal. Márpedig a romániai lakosság egésze oly mélyen pesszimista, annyira nem remél semmi jót, hogy a fiatalok óriási többsége, és a középkorúak nagy része számára is, egyetlen remény maradt – menekülni innen. Egyszóval nem tragédia itt magyarnak lenni, de nem túl szerencsés itt élni. A jelenlegi RMDSZ azonban e konklúzióval nemigen törődik.

Már 2000-ben felmerült az aggodalom, hogy a választáson az RMDSZ nem éri el az 5%-os küszöböt. Nem fenyegettek bennünket eléggé, legfeljebb úgy mellékesen, nem is szidtak eleget: még C. V. Tudor is egészen más dolgokra koncentrált. Márpedig az RMDSZ-re szavazás egyik fő motivációja mégiscsak a félelem. „Az RMDSZ megvéd minket, nehogy újra pogromot szervezzenek ellenünk, az RMDSZ kiküzdi, hogy nyíltan, félelem nélkül használhassuk anyanyelvünket.” Ennek most vége. Nincs pogrom, nem félünk magyarul beszélni (inkább a szegénységtől, a munkanélküliségtől, a kilátástalanságtól félünk). Ha Nastase és társai még többet fognak minket dicsérni, az úgy általában jó – de erősen csökkenteni fogja az RMDSZ szavazatainak számát.

Paradox módon már csak egyvalamiben lehet „reménykedni”: ha tovább romlik az életszínvonal, ha erősödik az általános bizalmatlanság a mai politikai elittel szemben, ha még tovább fokozódik a közöny, akkor esetleg még több román fog otthon ülni a szavazások napján, és így kevesebb szavazattal is elérheti az RMDSZ az 5%-ot. Ne felejtsük, a PSD-re jelenleg 50% szavazna, de csupán 25% bízik e pártban, azaz szavazóinak fele esetében a motiváció a „kisebb rossz”.

És ha nem jut be a parlamentbe az RMDSZ? Akkor mi lesz? Semmi tragédia nem történne. Az biztos: pár évig bizonyos dolgok „kijárása”, „elintézése” nehezebben menne. De, ne felejtsük el, az RMDSZ befolyása nem feltétlenül képviselői számától függ, hanem a hatalom akaratától is. Az első, '89 utáni román parlamentben több magyar volt, mint jelenleg, de hála Iliescunak és társainak, befolyásuk egyenlő volt a nullával.

Van-e esély az RMDSZ megújulására? Igen. Méghozzá egyetlen esély – egy bukás. Ezzel ugyanis elveszítené kizárólagos befolyását a jelenlegi vezetőség java, és a „bólogatókar”, az a klikk, amely rég tudja, hogy épp Tőkéséknek köszönheti teljhatalmát: aki Markót, Takács Csabát, Frundát, Verestóit merte bírálni – maga is attól félt, hogy a tőkésisták „malmára hajtja a vizet”. Az RMDSZ vezetősége többet változott az elmúlt 4 vagy 8 év alatt – csak épp fordított irányba –, mint vártuk. Mert ki hitte volna ezelőtt 10 évvel, hogy a Markó-féle vezetés odáig jut, hogy nem tűr el semmiféle ellenvéleményt? Ki hitte volna el, hogy keresztül fognak nézni azokon, akiknek „esetleg” saját véleményük is van, akik bizonyítottak, és akik őszintén támogatták hosszú időn át?

Van persze még egy végső esély, abszurd ugyan, de ne hagyjuk említetlenül. Ha az RMDSZ a választások előtti hónapokban végképp nem látja biztosítottnak a parlamentbe való bejutást, akkor még mindig ott a lehetőség, hogy beolvadjon a PSD-be, s afféle magyar szárnyként létezzen tovább. Miért is ne? Ezzel párhuzamosan megalakulhatna a PSD-n belül – a belső demokratizálás, a többszínűség jegyében – a „magyargyűlölők platformja”. Ez utóbbi de facto most is létezik, de eddig hallgatásra volt ítélve Nastase diktatórikus vezetése miatt. E platform potenciális vezetői közt lehetne Adrian Paunescu PSD-szenátor, Ceausescu volt udvari költője vagy Ilie Neacsu, korábban a PRM, most a PSD szenátora, akit C. V. Tudor üldözött ki a Nagy Románia Pártból – túl nyíltan fasiszta nézetei miatt. Több mint 10 évet szánt életéből az Európa nevű hetilap szerkesztésére, amely, ismétlem, C. V. Tudor számára is szalonképtelen volt. Nastase azonban az ő esetében is bizonyította toleranciáját: úgy egy évvel ezelőtt, amikor rákérdeztek valahol Nyugaton, hogyan is volt képes befogadni a romániai fasizmus legnyíltabb publicistáját, magabiztosan válaszolta: „Semmi probléma nincs. Neacsu úr több mint egy éve nem közölt antiszemita cikkeket. És megígérte: ezentúl sem fog.”

• Idusról idusra