Skip to main content

A franciaországi változásokra

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Franciaország kétszer is elfoglalta a lapok címoldalának nagyobbik felét ezen a májuson: a hónap tizedik napján, amikor megemlékeztek Mitterrand elnökké választásának tizedik évfordulójáról, majd egy héttel később, amikor tudatták, hogy Franciaországnak új miniszterelnöke van: Rocard megy, Edith Cresson jön.

Az elnök jubileumát méltatva a visszapillantó tükörbe néztek a publicisták. S egyesek nemcsak 1981. május 10-éig láttak el, hanem 1968 barikádos, De Gaulle-t távozásra késztető májusáig. Azt állították, hogy az elbukott, de a társadalmat mégis az együttélés új, modernebb formáira fölkészítő diákforradalom tette járhatóvá Mitterrand számára a győzelem útját. Úgy vélekednek, hogy a De Gaulle és Mitterrand közötti idő, „köztes”, „hangsúlytalan” idő; De Gaulle-nak, a nagy elnöke Mitterrand, a nagy elnöknek a valódi utóda. Kettőjük között a fő különbség, hogy „De Gaulle a történelem, Mitterrand a korszellem embere”.

„Hatalmának tizedik esztendejében, amikor az állami és a magántévék még erényeinek és hibáinak ünneplésénél tartanak Francois Mitterrand-nak zseniális ötlete támad” – írja a korszellem emberéről az olasz La Repubblica. „A zseniális ötlet: a megfáradt fantázia fölélénkítése. Nőt bíz meg a kormányalakítással, Franciaország történetében először, s elbocsátja a jelenlegi, nem népszerűtlen miniszterelnököt. Miért? Mert az ország kezd unatkozni. A médiák hiányolják a képzelőerőt. Egyre többen kezdenek elmélázni, mi várható még egyáltalán Mitterrand elnökségének hátralevő négy évében.”

Annak idején a Mitterrand választási kampányát szervező reklámügynökség felhasználta a mindenütt jól beváló vándormotívumot: „nyugodt erő”, hirdették a plakátok, de a jelölt programja nem volt összhangban a jelszóval. A hatalomtól hosszú ideig távoltartott szocialisták jelöltjének valójában a kapitalizmus megtörése volt a célja. „A bajok gyökere a kapitalista rendszer” – hangoztatta az új elnök. „Ha a profit a legfőbb törvény, hasztalan törekszik ember és társadalom olyan értékekre, mint a szépség, a szeretet, a párbeszéd.”

A grandiózus kísérlet

Az elnökválasztás után másfél hónappal a szocialisták megszerezték az abszolút többséget az általános választásokon. Ennek ellenére tűrték, hogy a kormánynak négy kommunista tagja legyen, mert ez a kommunistákat féken tartotta (s egyben lejáratta), a szocialisták keze azonban szabad maradt, nem voltak ráutalva a kommunistákra. Az elnök hatalmán nem ütöttek csorbát. „Az ötödik köztársaság elnökét hét évre választják meg, s nagyobb hatalmat élvez minden más nyugati állam vagy kormányfőnél: nem lehet leváltani, nem lehet parlamenti intrikákkal megingatni – maga a végrehajtói stabilitás és az idő az ő oldalán áll.” Így ír Mitterrand-ról a svájci Die Weltwoche. Nem volt semmiféle intézményi-politikai akadály, ami megbéníthatta volna a francia szocialisták társadalomátalakítási szándékait. „A stabilitás és a végrehajtó hatalom túlsúlya a baloldalnak szolgált, és ebben rejlik az 1981-ben elindított szocialista kísérlet nemzetek fölötti jelentősége.” Efféle kísérletekhez soha, a világ egyetlen országában sem kezdtek hozzá ennyire kedvező körülmények között.

Kezdetét vette a nagy attrakció. Franciaországot szociális és politikai kísérleti laboratóriummá akarták tenni, akárcsak 1789-ben és 1848-ban. A „szocializmus francia módra” középpontjában természetesen a gazdaság állott. A bankok és a nagy iparvállalatok jelentős részét államosították, párosítva az állami beavatkozással, ami a magánvállalkozók „önzését és vakságát” volt hivatva kijavítani. Mitterrand elnökségének első évében rájárt a rúd a vállalkozókra. „Nem törekszem a vállalkozók megnyugtatására” – nyilatkozta 1981 végén a televíziónak az elnök. „Megismertetem őket politikámmal, és azt várom tőlük, próbálják megérteni.”

Elődeiktől 14 százalékos inflációs rátát és másfélmillió munkanélkülit örököltek a szocialisták. A gazdaságot a kereslet élénkítésével akarták föllendíteni, a keresletet a bérek és nyugdíjak emelésével akarták növelni. Az igazgatásban 150 ezer új munkahelyet akartak felszabadítani a munkaidő és a nyugdíjkorhatár leszállításával. Mindez úgynevezett „anticiklikus” gazdaságpolitika volt, úszás az ár, azaz a nemzetközi gazdaságban uralkodó trendek ellen.

Érdeme az árulás

És ekkor kitört a vész. A pótlólagos vásárlóerő nem a hazai termelést támogatta, hanem a német és a japán importot. Az árak a magasba szöktek. A munka nélkül állók száma kétmillió fölé emelkedett. A frankot alig egy évvel a választás után másodszor kellett leértékelni, kisvártatva pedig harmadszor is. A java még hátravolt, de a szocializmus „a’la francaise” már megbukott. Most már hagyták meghalni az elavult iparágakat, beletörődtek abba is, hogy munkahelyek mennek veszendőbe. „A vállalkozó dönt el mindent” – mondta most már Mitterrand a televízióban. „Termelni kell, többet kell termelni, jobban kell termelni. Mérsékelni kell a szociális és pénzügyi kiadásokat, be kell ruházni és tudni kell eladni, hogy versenyképesek legyünk.”

A fordulat óriási – írja a Die Weltwoche. A balról érkező kritika, amely azt állítja, hogy Mitterrand letért a szocialista útról, tehát áruló, igaz. De egyben téves. Mitterrand történelmi érdeme épp ez az „árulás”. A képesség, hogy a korszellem embere legyen. A szocialista doktrína száműzni akarta a realitást: a realitás átalakította a doktrínát.

A szocialista Franciaország megbékélt a piaci gazdasággal; a baloldal bizonyságot tett kormányzóképességéről. Egyszersmind védelmezte a szavazók többségének érdekeit. És ami még nagyobb szó: e többség hitt neki. A bizonyíték: hét év után újból Mitterrand-ot választották elnöknek.

Mitterrand mérleget készített. Sajnálkozva szólt arról, hogy elnökségének tíz éve alatt kevesebb intézkedés született az alul lévők, a rossz szociális helyzetűek javára, mint ahogy szerette volna. A mérleg másik serpenyőjét viszont az utóbbi évek higgadt, a termelés kiegyensúlyozottságát, a technika fejlesztését célzó gazdaságpolitikája húzza le. Sokan fölemelkedtek a középosztályba, amely a kezdeti Mitterrand-korszak viharai után tovább gazdagodott. De a társadalomban ismét nő a feszültség: a növekvő jóléttel szemben ismét növekvő munkanélküliség áll, s a helyzetet súlyosbítja, hogy ötmillió új bevándorló érkezett, közöttük 3,5 millió arab.

A beszéd már jelezte, Mitterrand ismét enged a korszellemnek. Így is történt, néhány nap múlva a baloldali hírben álló Edith Cresson-t kérte föl kormányalakításra. A bejelentés után meginogtak az értékpapírok, gyengült a frank. Az üzleti világ szószólói komor jóslatokba bocsátkoztak a várható következményekről: az infláció elszabadulásáról, a valuta értékének olvadásáról.

Baloldali és gaulle-ista


De e hangok nyomban lehalkultak, midőn híre jött, hogy Beregovoy – az utóbbi idők prosperitásának kimunkálója, a kiegyensúlyozott gazdaságpolitika irányítója – az új kormánynak is tagja lesz. Sőt a pénzügyek mellett az ipar és a kereskedelem irányítása is az ő hatáskörébe kerül.

Más szóval: a „nagyobb lendület” jelszavát kiadó köztársasági elnök a munkanélküliség csökkentésével, a szociális problémák mérséklésével együtt gyorsítani akarja a gazdaság növekedését. Mégpedig főként abból a szempontból, hogy képes legyen helyt állni az Európai Közösség teljes belső piacának kiépülésekor, tehát az 1993-ban kibontakozó kemény versenyben. Hogy a legerősebb partner egyenlő ellenféllé váljék.

„Legyen Franciaország ugyanolyan erős, mint Németország”, adta ki a jelszót az új miniszterelnök. A két hatalom még soha nem volt ilyen jóba, mint most. Azonos politikát folytatnak a Közel-Keleten, egyaránt kívánatosnak mondják a közép-európai volt szocialista országok mielőbbi teljes jogú tagságát az Európai Közösségben, egyformán síkra szállnak azért, hogy Gorbacsovnak adjon minél hamarább és minél nagyobb támogatást a Nyugat.

De amikor Németország a közelmúltban megszellőztette igényét; közölte, hogy szeretne bekerülni a Biztonsági Tanács állandó tagjai közé, a francia külügyminiszter vétót emelt. Kijelentette: a BT továbbra is fenn van tartva – ez a disztinkció annyi év után is makacsul eleven – a második világháború győzteseinek. Ami a gazdasági erőt – azaz az európai vezető szerepet – illeti, Franciaország továbbra is versenyben akar állni a kontinens legerősebb országával. Az új kormányfő ilyenformán nemcsak baloldali és technokrata. Kiérdemelte azt büszke címet is: gaulle-ista. És még valamit: protekcionista. Az európai ügyek minisztereként határozottan szembeszállt a japán ipar térhódításával. Főként a japán autók dömpingje ellen tiltakozott. „Az Egyesült Államok autóiparát már megfojtották, most az európai ipart akarják megfojtani.”

Az angolok és más nyugat-európaiak örömmel látják azonban a japán beruházásokat. Lehet, hogy osztják Cresson véleményét, elhiszik, hogy „a japán gazdaság célja a világ meghódítása”. De aligha fogják levonni a megállapításból adódó konzekvenciákat. S úgylehet a francia vezetők sem fognak sietni a szavak tettekre váltásával. Fontosabbnak tartják, hogy a két év múlva esedékes országos választáson a szavazók hűek maradjanak az elnök pártjához. És még fontosabbnak, hogy Mitterrand-nak ne kelljen elnöksége utolsó két évét Chirackal társbérletben, a nagyon nem kedvére való „kohabitációban” lemorzsolni.







































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon