Franciaország kétszer is elfoglalta a lapok címoldalának nagyobbik felét ezen a májuson: a hónap tizedik napján, amikor megemlékeztek Mitterrand elnökké választásának tizedik évfordulójáról, majd egy héttel később, amikor tudatták, hogy Franciaországnak új miniszterelnöke van: Rocard megy, Edith Cresson jön.
Az elnök jubileumát méltatva a visszapillantó tükörbe néztek a publicisták. S egyesek nemcsak 1981. május 10-éig láttak el, hanem 1968 barikádos, De Gaulle-t távozásra késztető májusáig. Azt állították, hogy az elbukott, de a társadalmat mégis az együttélés új, modernebb formáira fölkészítő diákforradalom tette járhatóvá Mitterrand számára a győzelem útját. Úgy vélekednek, hogy a De Gaulle és Mitterrand közötti idő, „köztes”, „hangsúlytalan” idő; De Gaulle-nak, a nagy elnöke Mitterrand, a nagy elnöknek a valódi utóda. Kettőjük között a fő különbség, hogy „De Gaulle a történelem, Mitterrand a korszellem embere”.
„Hatalmának tizedik esztendejében, amikor az állami és a magántévék még erényeinek és hibáinak ünneplésénél tartanak Francois Mitterrand-nak zseniális ötlete támad” – írja a korszellem emberéről az olasz La Repubblica. „A zseniális ötlet: a megfáradt fantázia fölélénkítése. Nőt bíz meg a kormányalakítással, Franciaország történetében először, s elbocsátja a jelenlegi, nem népszerűtlen miniszterelnököt. Miért? Mert az ország kezd unatkozni. A médiák hiányolják a képzelőerőt. Egyre többen kezdenek elmélázni, mi várható még egyáltalán Mitterrand elnökségének hátralevő négy évében.”
Annak idején a Mitterrand választási kampányát szervező reklámügynökség felhasználta a mindenütt jól beváló vándormotívumot: „nyugodt erő”, hirdették a plakátok, de a jelölt programja nem volt összhangban a jelszóval. A hatalomtól hosszú ideig távoltartott szocialisták jelöltjének valójában a kapitalizmus megtörése volt a célja. „A bajok gyökere a kapitalista rendszer” – hangoztatta az új elnök. „Ha a profit a legfőbb törvény, hasztalan törekszik ember és társadalom olyan értékekre, mint a szépség, a szeretet, a párbeszéd.”
A grandiózus kísérlet
Az elnökválasztás után másfél hónappal a szocialisták megszerezték az abszolút többséget az általános választásokon. Ennek ellenére tűrték, hogy a kormánynak négy kommunista tagja legyen, mert ez a kommunistákat féken tartotta (s egyben lejáratta), a szocialisták keze azonban szabad maradt, nem voltak ráutalva a kommunistákra. Az elnök hatalmán nem ütöttek csorbát. „Az ötödik köztársaság elnökét hét évre választják meg, s nagyobb hatalmat élvez minden más nyugati állam vagy kormányfőnél: nem lehet leváltani, nem lehet parlamenti intrikákkal megingatni – maga a végrehajtói stabilitás és az idő az ő oldalán áll.” Így ír Mitterrand-ról a svájci Die Weltwoche. Nem volt semmiféle intézményi-politikai akadály, ami megbéníthatta volna a francia szocialisták társadalomátalakítási szándékait. „A stabilitás és a végrehajtó hatalom túlsúlya a baloldalnak szolgált, és ebben rejlik az 1981-ben elindított szocialista kísérlet nemzetek fölötti jelentősége.” Efféle kísérletekhez soha, a világ egyetlen országában sem kezdtek hozzá ennyire kedvező körülmények között.
Kezdetét vette a nagy attrakció. Franciaországot szociális és politikai kísérleti laboratóriummá akarták tenni, akárcsak 1789-ben és 1848-ban. A „szocializmus francia módra” középpontjában természetesen a gazdaság állott. A bankok és a nagy iparvállalatok jelentős részét államosították, párosítva az állami beavatkozással, ami a magánvállalkozók „önzését és vakságát” volt hivatva kijavítani. Mitterrand elnökségének első évében rájárt a rúd a vállalkozókra. „Nem törekszem a vállalkozók megnyugtatására” – nyilatkozta 1981 végén a televíziónak az elnök. „Megismertetem őket politikámmal, és azt várom tőlük, próbálják megérteni.”
Elődeiktől 14 százalékos inflációs rátát és másfélmillió munkanélkülit örököltek a szocialisták. A gazdaságot a kereslet élénkítésével akarták föllendíteni, a keresletet a bérek és nyugdíjak emelésével akarták növelni. Az igazgatásban 150 ezer új munkahelyet akartak felszabadítani a munkaidő és a nyugdíjkorhatár leszállításával. Mindez úgynevezett „anticiklikus” gazdaságpolitika volt, úszás az ár, azaz a nemzetközi gazdaságban uralkodó trendek ellen.
Érdeme az árulás
És ekkor kitört a vész. A pótlólagos vásárlóerő nem a hazai termelést támogatta, hanem a német és a japán importot. Az árak a magasba szöktek. A munka nélkül állók száma kétmillió fölé emelkedett. A frankot alig egy évvel a választás után másodszor kellett leértékelni, kisvártatva pedig harmadszor is. A java még hátravolt, de a szocializmus „a’la francaise” már megbukott. Most már hagyták meghalni az elavult iparágakat, beletörődtek abba is, hogy munkahelyek mennek veszendőbe. „A vállalkozó dönt el mindent” – mondta most már Mitterrand a televízióban. „Termelni kell, többet kell termelni, jobban kell termelni. Mérsékelni kell a szociális és pénzügyi kiadásokat, be kell ruházni és tudni kell eladni, hogy versenyképesek legyünk.”
A fordulat óriási – írja a Die Weltwoche. A balról érkező kritika, amely azt állítja, hogy Mitterrand letért a szocialista útról, tehát áruló, igaz. De egyben téves. Mitterrand történelmi érdeme épp ez az „árulás”. A képesség, hogy a korszellem embere legyen. A szocialista doktrína száműzni akarta a realitást: a realitás átalakította a doktrínát.
A szocialista Franciaország megbékélt a piaci gazdasággal; a baloldal bizonyságot tett kormányzóképességéről. Egyszersmind védelmezte a szavazók többségének érdekeit. És ami még nagyobb szó: e többség hitt neki. A bizonyíték: hét év után újból Mitterrand-ot választották elnöknek.
Mitterrand mérleget készített. Sajnálkozva szólt arról, hogy elnökségének tíz éve alatt kevesebb intézkedés született az alul lévők, a rossz szociális helyzetűek javára, mint ahogy szerette volna. A mérleg másik serpenyőjét viszont az utóbbi évek higgadt, a termelés kiegyensúlyozottságát, a technika fejlesztését célzó gazdaságpolitikája húzza le. Sokan fölemelkedtek a középosztályba, amely a kezdeti Mitterrand-korszak viharai után tovább gazdagodott. De a társadalomban ismét nő a feszültség: a növekvő jóléttel szemben ismét növekvő munkanélküliség áll, s a helyzetet súlyosbítja, hogy ötmillió új bevándorló érkezett, közöttük 3,5 millió arab.
A beszéd már jelezte, Mitterrand ismét enged a korszellemnek. Így is történt, néhány nap múlva a baloldali hírben álló Edith Cresson-t kérte föl kormányalakításra. A bejelentés után meginogtak az értékpapírok, gyengült a frank. Az üzleti világ szószólói komor jóslatokba bocsátkoztak a várható következményekről: az infláció elszabadulásáról, a valuta értékének olvadásáról.
Baloldali és gaulle-ista
De e hangok nyomban lehalkultak, midőn híre jött, hogy Beregovoy – az utóbbi idők prosperitásának kimunkálója, a kiegyensúlyozott gazdaságpolitika irányítója – az új kormánynak is tagja lesz. Sőt a pénzügyek mellett az ipar és a kereskedelem irányítása is az ő hatáskörébe kerül.
Más szóval: a „nagyobb lendület” jelszavát kiadó köztársasági elnök a munkanélküliség csökkentésével, a szociális problémák mérséklésével együtt gyorsítani akarja a gazdaság növekedését. Mégpedig főként abból a szempontból, hogy képes legyen helyt állni az Európai Közösség teljes belső piacának kiépülésekor, tehát az 1993-ban kibontakozó kemény versenyben. Hogy a legerősebb partner egyenlő ellenféllé váljék.
„Legyen Franciaország ugyanolyan erős, mint Németország”, adta ki a jelszót az új miniszterelnök. A két hatalom még soha nem volt ilyen jóba, mint most. Azonos politikát folytatnak a Közel-Keleten, egyaránt kívánatosnak mondják a közép-európai volt szocialista országok mielőbbi teljes jogú tagságát az Európai Közösségben, egyformán síkra szállnak azért, hogy Gorbacsovnak adjon minél hamarább és minél nagyobb támogatást a Nyugat.
De amikor Németország a közelmúltban megszellőztette igényét; közölte, hogy szeretne bekerülni a Biztonsági Tanács állandó tagjai közé, a francia külügyminiszter vétót emelt. Kijelentette: a BT továbbra is fenn van tartva – ez a disztinkció annyi év után is makacsul eleven – a második világháború győzteseinek. Ami a gazdasági erőt – azaz az európai vezető szerepet – illeti, Franciaország továbbra is versenyben akar állni a kontinens legerősebb országával. Az új kormányfő ilyenformán nemcsak baloldali és technokrata. Kiérdemelte azt büszke címet is: gaulle-ista. És még valamit: protekcionista. Az európai ügyek minisztereként határozottan szembeszállt a japán ipar térhódításával. Főként a japán autók dömpingje ellen tiltakozott. „Az Egyesült Államok autóiparát már megfojtották, most az európai ipart akarják megfojtani.”
Az angolok és más nyugat-európaiak örömmel látják azonban a japán beruházásokat. Lehet, hogy osztják Cresson véleményét, elhiszik, hogy „a japán gazdaság célja a világ meghódítása”. De aligha fogják levonni a megállapításból adódó konzekvenciákat. S úgylehet a francia vezetők sem fognak sietni a szavak tettekre váltásával. Fontosabbnak tartják, hogy a két év múlva esedékes országos választáson a szavazók hűek maradjanak az elnök pártjához. És még fontosabbnak, hogy Mitterrand-nak ne kelljen elnöksége utolsó két évét Chirackal társbérletben, a nagyon nem kedvére való „kohabitációban” lemorzsolni.
- Külföld [6]