Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Valószínűleg nem szorul bemutatásra a 2+4-es formula. Amióta nyilvánosságra került, tele vannak vele az újságok. A rend kedvéért mégis bemutatjuk: ez a németprobléma rendezésének képlete. Közelebbről azt jelenti, hogy a német egység megvalósításának belső aspektusait a két német állam fogja megtárgyalni, a külsőket a négyek: a náci Németországot feltétel nélküli megadásra kényszerítő koalíció vezető hatalmai, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország. Ez fontos megállapodás, de talán még fontosabb az elv, amiből hallgatólagosan kiindul.

Nyitott égbolt – nyíló határok

A rendezési terv elfogadott ténynek tekinti – holott idáig még egyáltalán nem volt elfogadva –, hogy Nyugat-Németország és Kelet-Németország egy államban egyesül. Minderről a „nyitott égboltról” rendezett – de nemcsak a nyitott égbolttal foglalkozó – ottawai konferencián határoztak 1990. február 13-ának nevezetes napján.

E dátumot különben is várakozás előzte meg: február 13-ára tűzték ki Kohl kancellár és Modrow miniszterelnök bonni találkozását. A találkozást megtartották, s miként jó előre beharangozták, elvi döntést hoztak a két német állam pénzügyi uniójáról. De a találkozó mégis csalódást váltott ki. A keletnémet exodus megállítására (jelenleg kétezren költöznek naponta át az NDK-ból az NSZK-ba) hozandó intézkedésektől Kohl visszahőkölt. Megtagadta a kelet-berlini kormány által kért anyagi támogatást, ami az átköltözőket ugyan a már becsomagolt kofferek kipakolására bírhatná, viszont gyöngítené a CDU kínkeservesen összehozott keletnémet fiókpártjának esélyeit a március 18-i választáson, és javítaná a jelenlegi keletnémet kormány esélyeit. Bonnt hamar elfelejtik, de Ottawára még sokáig emlékezni fognak.

Talán a legkevésbé azért, amiért a konferenciát eredetileg összehívták. A kitűnő felvételekkel szolgáló katonai műholdak korában nem ütközhetett különösebb ellenállásba az égbolt „megnyitásáról” intézkedő bizalomépítő lépés. Számítani lehetett rá, hogy a NATO 16 országának és a Varsói Szerződés 7 országának küldöttei gyorsan megállapodnak a repülőgépekkel történő kölcsönös légi felderítésről, aminek technikai részleteit áprilisban fogják tisztázni, Budapesten. Viszont meglepetés volt, meglepetés a javából Baker és Sevarnadze egyezsége, amelynek értelmében a Szovjetunió és az Egyesült Államok Közép-Európában állomásozó csapatainak létszámát mindkét oldalon 195 ezer főre csökkentik, de az Egyesült Államok ezen felül még 30 ezer katonát tarthat Angliában, Olaszországban, Törökországban és Görögországban.

Abban, hogy a szovjet vezetés elfogadta a váratlan, a fordított előjelű aszimmetriát, „kétségkívül tényező volt – írja az International Herald Tribune –, hogy nyomást fejtenek ki rá: vonja ki összes csapatait Lengyelországból, Magyarországról, Csehszlovákiából.” A lap Busht idézi: „Ez nagy áttörés; eltávolítja a fő akadályt azelől, hogy hamarosan megegyezéssel záruljon a hagyományos fegyverek csökkentéséről folyó bécsi tárgyalássorozat.” „Bécs I.” várhatólag nyáron befejeződik, és sok jel mutat arra, hogy utána nyomban megkezdődik „Bécs II.”, azaz a fegyverzetek még további csökkentésének megvitatása. A Baker–Sevarnadze-megállapodás másik, még fontosabb következménye, hogy megnyitja az utat „Helsinki II.” előtt, amelyet az ősszel rendeznek meg.

Vagyis: megy a dolog a maga járásán. A Neue Zürcher Zeitung idézi Dienstbier csehszlovák külügyminiszter ottawai felszólalását: „A jelenlegi szövetségi rendszerek hasznosak a leszerelés lendületes végigvitele szempontjából. Távlatilag mégis szakítani kell az adott tömbkoncepcióval, pótolni kell egy tömböktől mentes Európát átalakító biztonsági rendszerrel. Ennek az átalakításnak a megvalósítására kipróbált mechanizmus áll rendelkezésre: a Helsinki folyamat.” Nincs kétség: történelmi szakaszhatárhoz érkeztünk. Az ottawai konferencia eseményei is jelzik, méghozzá hangos csöngetéssel: véget ér Jalta korszaka, körvonalakat ölt a Jalta utáni új korszak.

Miről ki dönt?

Az új európai biztonsági rend kontúrjai még halványak. De annyira kirajzolódtak már, hogy háttért adjanak, alapul szolgáljanak a közös válaszhoz, amelyet adni kellett a részben spontán, részben manipulációkkal előidézett, de mindenképpen nagyon gyors német egyesülési hullámra. Ez a válasz a 2+4-es formula, Genscher nyugatnémet külügyminiszter hosszú pályafutásának legragyogóbb eredménye. Eldőlt, hogy a leendő Németország belső berendezkedésének kérdéseiben ezután egyedül és kizárólag a március 18-a után tárgyalni kezdő németek illetékesek. Illetve: a tényleges erőviszonyokat figyelembe véve, főleg a nyugatnémetek. A győztes hatalmak lemondanak arról a jogukról, hogy beleszóljanak a német ügyekbe. A kérdésre, hogy hol üléseznek majd a külső aspektusokról tárgyaló „négyek”, a nyugatnémet külügyminiszter így válaszolt: „Egy biztos: nem a Szövetségi Ellenőrző Hivatal épületében.”

De attól függetlenül, hogy a jövőben nem ellenőrzik Németországot, a „négyekre” nagy feladatok várnak. Távlatilag be kell illeszteniük Németországot a készülő új európai biztonsági rendszerbe, sőt alkalmasint e rendszer középpontjába kell állítani. De lesznek sürgősebb feladataik is. Mindenekelőtt tisztázniok kell, hogy az egységes Németország határai azonosak a jelenlegi NSZK, illetve NDK külső határaival. Másként szólva, a leendő Németországnak deklarálnia kell, hogy elismeri Lengyelország nyugati határait. Ma ezt Kohl még megtagadja, de ez jobbára taktika. Egyrészt a német szélsőjobboldal megnyerését célozza a küszöbön álló választássorozat előtt, másrészt ez lesz az engedmény, amikor kompromisszumokat kell kötni a közelebbi és távolabbi szomszédokkal.

Fogasabb kérdés a leendő Németország nemzetközi státusa. Bonn – és vele együtt Washington – azt akarja, hogy az egyesült Németország legyen a NATO tagja, csak a mai NDK területén ne állomásozzanak NATO-alakulatok. Sőt azt is el tudják képzelni, hogy ott továbbra is szovjet csapatok állomásozzanak. A Szovjetunió viszont azt kívánja, legyen semleges az egyesített Németország. De sok jel mutatja, hogy ez nem az utolsó szava.

A történetnek, amelyet idáig elmondottunk, első számú főszereplője az Egyesült Államok. A Bush-adminisztráció támogatja a Szovjetuniót: reméli, hogy a szovjet-orosz birodalom a belső forrongások közepette is megőriz bizonyos stabilitást, ami a demilitarizálásnak – minden további haladás alapjának – első számú előfeltétele. És támogatja Nyugat-Németországot, amelyet, háttérbe szorítva Angliát, fő európai szövetségeséül szemelt ki.

A vén Európa

Az európaiak kevésbé lelkesednek a német egyesülésért. Mazowiecki, az aggódó lengyel miniszterelnök meglátogatta Thatchert, aki ugyancsak rosszkedvűen figyeli, mi érlelődik az Elba két oldalán. A Szolidaritáshoz tartozó miniszterelnök szóvivője Londonban szenzációs bejelentést tett: a varsói kormány, mint közvetlenül érdekelt, kéri, hogy részt vehessen a német egyesülés külső aspektusairól tárgyaló négy hatalom tanácskozásain. Aztán a lengyelek még nagyobb szenzációt keltettek. Közölték: már nem kérik a szovjet csapatok távozását, ami új módon is összekapcsolja a határkérdést a leszerelés problémáival. Csak maradjanak, hogy az NDK-ban is maradhassanak. Thatcher „megértéssel” fogadta a lengyel elképzeléseket, és többek közt úgy reagált az új fejleményekre, hogy – tekintettel a németek közelgő pénzügyi egyesülésére – időszerűtlennek nyilvánította a front csatlakozását az EMS-hez, a nyugat-európai monetáris rendszerhez.

Az angolok szabotálják Nyugat-Európa monetáris integrációját, a franciák siettetik. Ez az ellentét is akadályozza a hajdani antant fölújítását. De – noha a körülmények, az erőviszonyok teljesen mások, mint az első világháború időszakában – Párizsban és Londonban egyre többen kacérkodnak evvel a gondolattal. De ez csak nosztalgia. A realitás az, hogy az olaszok, a franciák, a hollandok, a belgák és Európa más nemzetei kényszeredett igent rebegnek az egyesülésre, és inkább az Európai Közösség bástyái mögül lődözik ki nyilaikat.

Delors, a brüsszeli bizottság főtitkára javasolta, hogy az EK állam- és kormányfői tartsanak rendkívüli csúcsértekezletet a német egyesülés és az európai integráció összefüggéseinek megvizsgálására. Ottawa után Kohl és Mitterrand találkozott – „figyelem, ez már nem konzultáció úgy, ahogy eddig volt. Ez csupán információ!”, közölte az NSZK szóvivője –, s ekkor bejelentették, hogy a csúcskonferenciát áprilisban fogják megrendezni. „A tizenegyek biztosítékokat fognak kérni, és Genscher nem fog a biztosítékokkal fukarkodni” – véli ismételten a párizsi Le Quotidien.

• Külföld