Skip to main content

Római anzix

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A római csúcsnak volt a számunkra egy jó híre. Az Európai Közösség 12 országának vezetői külön nyilatkozatban fejezték ki szolidaritásukat Magyarország iránt, bejelentve, hogy a közösség és a közösség országai készek a gazdasági problémáinkhoz, kivált az energiagondjainkhoz nyújtott támogatást növelni. Első intézkedésként előrehozták a Magyarország javára nyitott hitelkeret következő – jövőre esedékes – részletének folyósítását.

De volt a számunkra egy rossz híre is: még jó ideig ne számítsunk rá, hogy az Európai Közösség tagjai közé fogad bennünket és persze a többi jelentkezőt. A kosarat, amit nekünk nyújtottak át, Margaret Thatcher provokálta ki, midőn új tagok felvételét ajánlotta a gazdasági és pénzügyi unió helyett. Nem amellett, nem avval együtt, hanem ahelyett. Az egyszerre Thatchernek és az ajtón kopogtató országoknak adott elutasító választ ugyanaz a Kohl fogalmazta meg a legegyértelműbben, aki Rómában a Magyarország iránti rokonszenvet kifejező határozatot előterjesztette.

„Köszönjük, barátocskáim…”

A londoni Financial Times hétfői számában közzétett írás szerint Európa egyesítése ügyének többet használna, ha az EK átfogó kooperációs egyezményeket kötne az EFTA-országokkal, valamint Közép-, Kelet- és Dél-Európa bebocsátást kérő államaival. „Ha ezeket beengednék, arra ítélnék a közösséget, hogy rekedjen meg a fejlett szabadkereskedelmi övezet szintjén.” Az egyesülési folyamat kiterjed – hangoztatja a kancellár – a gazdasági ügyek mellett a politikai és a biztonság témáira is. Az ily módon létrehozott integráció aztán „modell lehet a leendő Európa számára”.

A kancellár nyilatkozata sok helyütt ellentmondásos visszhangot váltott ki. Németországban sem helyeslik osztatlanul. A Deutsche Welle, a külföld számára híreket sugárzó félhivatalos rádió, megszólaltatta Wolfgang Rothot, a szociáldemokraták gazdaságpolitikai szóvivőjét. A képviselő szerint tarthatatlan álláspont, hogy „csehszlovák szomszédunkat kizárjuk abból a társaságból, ahová Portugáliát befogadtuk”. A közép-európai nehézségekre hivatkozó érveléssel szembeszállva rámutatott, hogy Spanyolország sem volt jobb állapotban, mint a most felvételt kérő országok, ma pedig a közösség aktív és megbecsült tagja. Magyarországról szólva kifejtette, az nem megy, hogy azt mondják: „Köszönjük, hogy kiengedtétek keletnémet honfitársainkat, de magunk közé nem fogadunk be benneteket, barátocskáim.”

A közösség kibővülésével kapcsolatos álláspont tisztázását az is időszerűvé tette, hogy két északi ország, Norvégia és Svédország ugyancsak bejelentette csatlakozási hajlandóságát. Ausztriában pedig, részint a választások utáni új helyzetre, részint az integráció továbbfejlesztésének jeleire, teljes erővel föllángolt az osztrák semlegesség körüli vita. Még az elszántan semleges Svájcban is szaporodnak az olyan hangok, amelyek fölvetik: nem volna-e célszerűbb az „európai gazdasági térségről” előkészített EK–EFTA-tárgyalássorozat helyett inkább az Európai Közösségbe való belépést fontolóra venni?

Az „egységes pénzegység” felé

A nyugat-európai vezetők (a francia államfő és a 11 kormányfő) római tanácskozásának legfontosabb eredménye az volt, hogy – a magára maradt Nagy-Britanniával szemben – a többiek eldöntötték: 1994. január elsején elindítják a gazdasági és pénzügyi unió következő szakaszát. Létrehozzak az EK közös jegybankját, előkészítik és legkésőbben az évtized végéig végigviszik az egységes nyugat-európai pénz megteremtését.

Ez, világosabban szólva, azt jelenti, hogy a németek, szakítva minden kétértelműséggel, támogatják a továbblépést. Újból hajlandók emlékezni rá, hogy a német és az európai valutaunió egy lendülettel történő megvalósulását ígérték. A kancellár és a külügyminiszter félretolta a Bundesbank elnökének (meg a pénzügyminiszternek) a kívánságlistáját, amelyben a márka bevitelét a „közösbe” olyan ideális állapotokhoz akarták kötni, aminő állapotok nem voltak és soha nem is lesznek. A Rómában elfogadott javaslat, az 1994-es kezdet középutat jelent azok között, akik nyomban – tehát a teljes belső piac 1992-es megvalósulása után – hozzá akartak fogni a közös jegybank megteremtéséhez, és azok között, akik e korszakalkotó reformokat elvben akarják, de a kivitelezés időpontjának meghatározását még korainak tartják.

Thatcher nem tartozik az utóbbiak közé. Ő ezt elvben sem akarja. Rómából hazatérve kijelentette: „az egységes valuta a font-sterling »kiselejtezését« hozná magával, holott a brit pénz éppoly jelentős nemzeti szimbólum, akár a királyi család avagy a parlament.” De nemcsak szimbólumok forognak kockán: kézzelfogható érdekek is. A Cityt, a londoni pénzügyi központot nagyon idegesíti, hogy az európai pénzügyi rendszer súlypontja Párizsba és főleg Frankfurtba kerül át a brit fővárosból.

A legfogasabb kérdés

Az integráció motorjai: a francia, olasz és német vezetők a következő gazdasági szakasz előfeltételének tekintik a politikai unió továbbfejlesztését. Közös – de hivatalosan még nem nyilvánossá tett – tervük módosítja az EK három legfontosabb intézményének hatáskörét, egymáshoz való viszonyát. A legfőbb változás az lenne, hogy – a nemzeti szuverenitás egy részének átadásával összhangban – fölértékelnék a jelenleg Delors volt francia miniszter vezette brüsszeli bizottságot. Ma ez főleg kivitelező szerv, amelynek megnövelnék kezdeményező, javaslattevő szerepét, egyfajta európai kormánnyá alakítanák át. Ebből következik, hogy némileg visszaszorulna a döntő szót mostanáig kimondó Miniszteri Tanács, azaz a 12 ország külügyminiszterének rendszeresen tanácskozó testülete. Mindenképpen nagyobb szerephez jutna azonban a 12 ország közös törvényhozó intézménye: az Európa Parlament. (Nem tévesztendő össze az ugyancsak Strasbourgban ülésező másik testülettel, amelyben Európa valamennyi demokratikusan választott kormánya képviselteti magát.)

Az Európa Parlament hatáskörének tisztázása az egyik legfogasabb kérdés. A jelek szerint – amennyire a brüsszeli bizottságnak sikerül kormánnyá alakulnia, annyira fogják megközelíteni a közös parlament jogai és feladatai a nemzeti parlamentek hatáskörét. A parlament igazi törvényhozó szervvé fejlesztése nyomban felszínre hoz majd egy új problémát: a nagy és a kis országok közötti erőviszonyok alakulásáét. A nagyobb lélekszámú országok több képviselőt küldhetnek a parlamentbe, mint a kisebbek. Ennek ellensúlyozására fölmerült valamiféle második kamara gondolata. De szó van a nemzeti parlamentek és a strasbourgi parlament jogköreinek, még pontosabban kifejtésre váró kombinációjáról is.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon