A római csúcsnak volt a számunkra egy jó híre. Az Európai Közösség 12 országának vezetői külön nyilatkozatban fejezték ki szolidaritásukat Magyarország iránt, bejelentve, hogy a közösség és a közösség országai készek a gazdasági problémáinkhoz, kivált az energiagondjainkhoz nyújtott támogatást növelni. Első intézkedésként előrehozták a Magyarország javára nyitott hitelkeret következő – jövőre esedékes – részletének folyósítását.
De volt a számunkra egy rossz híre is: még jó ideig ne számítsunk rá, hogy az Európai Közösség tagjai közé fogad bennünket és persze a többi jelentkezőt. A kosarat, amit nekünk nyújtottak át, Margaret Thatcher provokálta ki, midőn új tagok felvételét ajánlotta a gazdasági és pénzügyi unió helyett. Nem amellett, nem avval együtt, hanem ahelyett. Az egyszerre Thatchernek és az ajtón kopogtató országoknak adott elutasító választ ugyanaz a Kohl fogalmazta meg a legegyértelműbben, aki Rómában a Magyarország iránti rokonszenvet kifejező határozatot előterjesztette.
„Köszönjük, barátocskáim…”
A londoni Financial Times hétfői számában közzétett írás szerint Európa egyesítése ügyének többet használna, ha az EK átfogó kooperációs egyezményeket kötne az EFTA-országokkal, valamint Közép-, Kelet- és Dél-Európa bebocsátást kérő államaival. „Ha ezeket beengednék, arra ítélnék a közösséget, hogy rekedjen meg a fejlett szabadkereskedelmi övezet szintjén.” Az egyesülési folyamat kiterjed – hangoztatja a kancellár – a gazdasági ügyek mellett a politikai és a biztonság témáira is. Az ily módon létrehozott integráció aztán „modell lehet a leendő Európa számára”.
A kancellár nyilatkozata sok helyütt ellentmondásos visszhangot váltott ki. Németországban sem helyeslik osztatlanul. A Deutsche Welle, a külföld számára híreket sugárzó félhivatalos rádió, megszólaltatta Wolfgang Rothot, a szociáldemokraták gazdaságpolitikai szóvivőjét. A képviselő szerint tarthatatlan álláspont, hogy „csehszlovák szomszédunkat kizárjuk abból a társaságból, ahová Portugáliát befogadtuk”. A közép-európai nehézségekre hivatkozó érveléssel szembeszállva rámutatott, hogy Spanyolország sem volt jobb állapotban, mint a most felvételt kérő országok, ma pedig a közösség aktív és megbecsült tagja. Magyarországról szólva kifejtette, az nem megy, hogy azt mondják: „Köszönjük, hogy kiengedtétek keletnémet honfitársainkat, de magunk közé nem fogadunk be benneteket, barátocskáim.”
A közösség kibővülésével kapcsolatos álláspont tisztázását az is időszerűvé tette, hogy két északi ország, Norvégia és Svédország ugyancsak bejelentette csatlakozási hajlandóságát. Ausztriában pedig, részint a választások utáni új helyzetre, részint az integráció továbbfejlesztésének jeleire, teljes erővel föllángolt az osztrák semlegesség körüli vita. Még az elszántan semleges Svájcban is szaporodnak az olyan hangok, amelyek fölvetik: nem volna-e célszerűbb az „európai gazdasági térségről” előkészített EK–EFTA-tárgyalássorozat helyett inkább az Európai Közösségbe való belépést fontolóra venni?
Az „egységes pénzegység” felé
A nyugat-európai vezetők (a francia államfő és a 11 kormányfő) római tanácskozásának legfontosabb eredménye az volt, hogy – a magára maradt Nagy-Britanniával szemben – a többiek eldöntötték: 1994. január elsején elindítják a gazdasági és pénzügyi unió következő szakaszát. Létrehozzak az EK közös jegybankját, előkészítik és legkésőbben az évtized végéig végigviszik az egységes nyugat-európai pénz megteremtését.
Ez, világosabban szólva, azt jelenti, hogy a németek, szakítva minden kétértelműséggel, támogatják a továbblépést. Újból hajlandók emlékezni rá, hogy a német és az európai valutaunió egy lendülettel történő megvalósulását ígérték. A kancellár és a külügyminiszter félretolta a Bundesbank elnökének (meg a pénzügyminiszternek) a kívánságlistáját, amelyben a márka bevitelét a „közösbe” olyan ideális állapotokhoz akarták kötni, aminő állapotok nem voltak és soha nem is lesznek. A Rómában elfogadott javaslat, az 1994-es kezdet középutat jelent azok között, akik nyomban – tehát a teljes belső piac 1992-es megvalósulása után – hozzá akartak fogni a közös jegybank megteremtéséhez, és azok között, akik e korszakalkotó reformokat elvben akarják, de a kivitelezés időpontjának meghatározását még korainak tartják.
Thatcher nem tartozik az utóbbiak közé. Ő ezt elvben sem akarja. Rómából hazatérve kijelentette: „az egységes valuta a font-sterling »kiselejtezését« hozná magával, holott a brit pénz éppoly jelentős nemzeti szimbólum, akár a királyi család avagy a parlament.” De nemcsak szimbólumok forognak kockán: kézzelfogható érdekek is. A Cityt, a londoni pénzügyi központot nagyon idegesíti, hogy az európai pénzügyi rendszer súlypontja Párizsba és főleg Frankfurtba kerül át a brit fővárosból.
A legfogasabb kérdés
Az integráció motorjai: a francia, olasz és német vezetők a következő gazdasági szakasz előfeltételének tekintik a politikai unió továbbfejlesztését. Közös – de hivatalosan még nem nyilvánossá tett – tervük módosítja az EK három legfontosabb intézményének hatáskörét, egymáshoz való viszonyát. A legfőbb változás az lenne, hogy – a nemzeti szuverenitás egy részének átadásával összhangban – fölértékelnék a jelenleg Delors volt francia miniszter vezette brüsszeli bizottságot. Ma ez főleg kivitelező szerv, amelynek megnövelnék kezdeményező, javaslattevő szerepét, egyfajta európai kormánnyá alakítanák át. Ebből következik, hogy némileg visszaszorulna a döntő szót mostanáig kimondó Miniszteri Tanács, azaz a 12 ország külügyminiszterének rendszeresen tanácskozó testülete. Mindenképpen nagyobb szerephez jutna azonban a 12 ország közös törvényhozó intézménye: az Európa Parlament. (Nem tévesztendő össze az ugyancsak Strasbourgban ülésező másik testülettel, amelyben Európa valamennyi demokratikusan választott kormánya képviselteti magát.)
Az Európa Parlament hatáskörének tisztázása az egyik legfogasabb kérdés. A jelek szerint – amennyire a brüsszeli bizottságnak sikerül kormánnyá alakulnia, annyira fogják megközelíteni a közös parlament jogai és feladatai a nemzeti parlamentek hatáskörét. A parlament igazi törvényhozó szervvé fejlesztése nyomban felszínre hoz majd egy új problémát: a nagy és a kis országok közötti erőviszonyok alakulásáét. A nagyobb lélekszámú országok több képviselőt küldhetnek a parlamentbe, mint a kisebbek. Ennek ellensúlyozására fölmerült valamiféle második kamara gondolata. De szó van a nemzeti parlamentek és a strasbourgi parlament jogköreinek, még pontosabban kifejtésre váró kombinációjáról is.
- Külföld [6]