Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A jól viselkedő adósokat meg kell jutalmazni, a számukra nyújtott kereskedelmi banki hitelek lejáratát meg kell hosszabbítani. Ezt a lényegében adósságátütemezést szorgalmazó kijelentést – mint a Financial Times múlt héten megírta – az IMF egyik igazgatója, De Groote tette, aki többek között Magyarország „szószólója” a pénzügyi szervezetben. A Népszabadságnak adott nyilatkozatában az igazgató nem cáfolta, hogy Kupa Mihállyal való találkozója után tette ezt a kijelentését az IMF igazgatótanácsában. Azt is elmondta, hogy mindezért köszönőlevelet kapott a magyar pénzügyminisztertől.

A köszönet érthető. Sokan, szinte mindenki, azt szeretné, ha a nyugati hitelezők ellenállhatatlan kedvet éreznének hiteleik átütemezésére, könnyítve ezzel a magyar gazdaság terheit. A szakértők elsöprő többsége vallja, Magyarországnak pontosan fizetni kell adósságait – mást nem is tehet. Sokan hozzáteszik azonban – felhívás keringőre –, hogy egy nyugati könnyítési ajánlat milyen kedves is lenne a magyar füleknek.

Az IMF-igazgató javaslatának publikálása egyike volt azon kevés alkalomnak, amikor egy ilyen könnyítési elképzelés a szélesebb nyilvánosság elé is került. A komolysága azonban megkérdőjelezhető, már amennyiben pontosan informált a Financial Times. A kereskedelmi bankok hiteleinek esetleges átütemezéséről volt szó, amely azonban több mint nehéz ügy. A sokat emlegetett lengyel átütemezés is csak az úgynevezett hivatalos (nemzetközi szervezetek s állami vagy államilag garantált) hiteleket érintett. A kereskedelmi bankokkal sokkal nehezebb megállapodni: ez még nem is sikerült a lengyeleknek.

Ráadásul a magyar hitelfelvételek egyre nagyobb része történik kötvénykibocsátás formájában: vagyis a magyar papíroknak sok tulajdonosa van. Már csak technikai okokból sincs kivel tárgyalni.

De nagy a hivatalos hitelek aránya is. Idén kiugróan magas, megközelíti az összes hitel 80 százalékát. A kritikusabbak szerint ez már fölér egyfajta átütemezéssel, hiszen azt jelenti, hogy a szokásos, „normális” formákban Magyarország nem tud fölvenni elegendő hitelt. A hivatalos hitelek ilyen aránya nem tartható éveken keresztül. Egy ilyen kvázi „átütemezésnek” vélhetően akkor nem lesznek súlyos következményei, ha a hivatalos pénzek jelentette lélegzetvételnyi időt a gazdaság ki tudja használni, s olyan kedvező eredményeket produkál, hogy a magánpiacokon később elegendő pénzhez juthatunk. De a „hitelek lejáratának meghosszabbítását” sokan nem szeretik, a magánpiacok pedig különösen ideges természetűek. Japánban a lengyel átütemezés után kijelentették, hogy tőlük ugyan nem kap Lengyelország újabb hiteleket. A magyar adósság vagy 40 százaléka Japánnal szemben áll fönn! (Ahol nemrégiben a korábbinál kockázatosabbnak minősítették Magyarország hitelképességét.) Az MNB képviselői ezért rettegnek attól, hogy kételkedni kezdenek a magyar fizetési képességben és készségben, ami veszélyezteti adósságmenedzselésünk sikerét.

Nyilatkozat nincs

Kupa Mihály nem hajlandó nyilatkozni az ügyben. (Feltételezhetően ugyanúgy vélekedik, ahogy korábban a Világgazdaságban – a mai Napi Világgazdaságban – olvastuk: „fütyülök a kritikákra.”). Éppen ez az, amit sokan nem értenek. A De Groote által fölvetett javaslat „példa nélkül álló” …keményen megrótták e lépése miatt. Egy ilyen megoldás …elfogadhatatlan volna, s a felelős pénzügyi vezetőnek (Kupa Mihálynak – a szerk.) el kellett volna határolnia magát ettől a nyilatkozattól” – közölte az MNB elnökhelyettese a Világgazdasággal. Elhatárolódás tehát nincs, ami azért is beszédes, mert a pénzügyminiszter már a magyar sajtóban is fölvetette a jó adósok megjutalmazásának ötletét.

Az MNB-ben egyébként úgy vélik, hogy amíg Magyarország nem fizetésképtelen, addig a legolcsóbb megoldás a pontos fizetés. 1991-ben például 1,4 milliárd dollár a kamatfizetési kötelezettségünk, miközben minimálisan 1 milliárd dollár jön be az országba nem adósságtípusú formában. A nettó erőforrás-kivonás tehát minimális. S ha az adósságtörlesztési terheket a GDP-hez viszonyítjuk, az csak néhány százalék, ami miatt nem szabad kockáztatni hitelfelvételeinket, a külföldi befektetők bizalmát.

Más szakértők azt is állítják, hogy naivak azok az elképzelések, hogy a hiteleket beruházásokká forgassák át. A hitelezésre és a befektetésekre külön intézményhálózat alakult ki, az átjárás közöttük nem könnyű, vetik föl. Ugyanakkor ha egy átütemezéssel csökkenne az adósságszolgálatunk, s ugyanannyi hitelt tudnánk fölvenni, mint korábban (ami fölöttébb kétséges), akkor tovább nőne az adósságunk.

A múlt hét másik váratlan eseménye volt, hogy a jegybanktörvény tervezetéhez Szabó Iván képviselő, az MDF elnökségének tagja 52 pontos módosítási csomagot nyújtott be a pénzügyminiszter által előterjesztett tervezethez, megváltoztatva annak egész karakterét, a jegybankot – szándéka szerint – a kormány végrehajtó szervévé degradálva.

Lássuk a történetet. (Most nem részletezhető okok alapján: a magyar körülmények között nagyon fontosnak tartom a jogilag is védett autonóm jegybank létét. Mert igaz ugyan, hogy mondjuk a Bank of England jogilag a legkevésbé autonóm jegybank Nyugat-Európában, de a piacgazdálkodás szokásrendje ott egész más feltételeket biztosít számára, mint ez Magyarországon történne.)

Kellemetlen lehetett volna

A jegybanktörvény 1989-ben készen volt, beterjeszthető lett volna, de a Minisztertanács úgy döntött, hogy csak 1990 első felében terjesztik a parlament elé. A nagy vita arról folyt, hogy az MNB az Országgyűlés vagy pedig a kormány alá tartozzon-e. A döntés az volt, hogy a kormány alá tartozzék, de ezt akkor valószínűleg nem fogadta volna el a parlament. Igaz, ez a vita még azelőtt zajlott; hogy a Németh-kormány „megtalálta” volna a többlet 2 milliárd dollár adósságot, ami meglehetősen kellemetlen lehetett volna egy parlament alá tartozó MNB esetében.

De a kormány azt a lehetőséget sem találta vonzónak, hogy nem utasíthatja a jegybankot, sőt, szakmai ügyekben a parlament sem. Nem állapíthatta volna meg például az adott kamatok nagyságát.

Jegybanki törvény tehát nem lett, de még folytatódott az államháztartási törvény vitája. Az MNB azt szerette volna (a kormány ellenében), ha abban egyáltalán nem szerepel a költségvetési deficit jegybanki finanszírozásának lehetősége, ezzel kényszerítve a piacra a költségvetést, a forint védelmében. Ezért – mondta 1989 végén a törvényjavaslat kidolgozását irányító Kupa Mihály – az államháztartási törvényben azt javasolják az államadósság finanszírozásáról, hogy ennek a nagy stocknak az átlagos kamatát a külföldi hitelforrások költsége határozza meg, vagy pedig a belpiaci kamatlábat kell követnie. Kupa Mihály akkor azt is elmondta, hogy ha a belföldi államadósság utáni kamatokat fölemelik, akkor a lakossági és a vállalati hitelek átlagos kamatszintjét csökkenteni lehet, hiszen az MNB legnagyobb belföldi adósa az állam.

Államháztartási törvény sem lett, minden maradt a régiben. A választások után háttérbe került a gazdasági törvénykezés, de a személyi változtatásokat gyorsan kiterjesztették az MNB-re is. Antall József és az MNB új elnöke, Surányi György között gentlemen’s agreement született, amely biztosította a jegybank viszonylagos önállóságát. Kívülálló számára úgy tűnik, hogy az adott szó egészen az elmúlt hétig érvényben volt. Ami annál is inkább figyelemre méltó, mert az Antall-kormány a jegybanktörvény tavaly szeptemberi beterjesztését ígérte, vagyis az adott szó csak néhány hónapra szólt, ám a megállapodás mégis több mint egy évig működött. Magyarán: hagyták dolgozni a jegybankot.

Botos Katalin harcba indul

A törvényt végül is 1991. nyár elején terjesztették be, s augusztus legvégén kezdte tárgyalni a parlament. A tervezetbe – a korábbiaktól eltérően – egy új intézmény került, a jegybanktanács, amely komolyan megkérdőjelezheti a jegybank önállóságát. (Beszélő, 1991. július 13.) Már csak azért is, mert nálunk még a formálisan nyugat-európai jogszabályok mellett is sokkal nagyobb a kormányzati beavatkozás kísértése és lehetősége, véltük akkor.

De a kompromisszumos javaslatot még így is elfogadhatónak ítélte a szakértők többsége, sőt az ellenzéki pártok is. Ez nem azt jelentette, mintha nem kívánták volna megnövelni a jegybank nagyobb önállóságát, annál is kevésbé, mivel a köztársasági elnök kinevezési jogköre körüli vita bizonytalanabbá tette az MNB önállóságának határait. Ráadásul a jegybank elnöki székéért – hogy is mondják: jól tájékozott körök szerint – harcba indult Botos Katalin tárca nélküli miniszter s Szabó Tamás pénzügyminisztériumi politikai államtitkár (ehhez hasonló fontos funkciója az, hogy az MDF veszprémi lobbyjának embere) is.

Múlt héten aztán – az MDF-frakcióval való egyeztetés után – megérkezett Szabó Iván javaslata, amely a független jegybank intézményével – s részben az MNB vezetésével – szembeni félelmét és bizalmatlanságot tükrözi. A hangütést persze itt is Csurka István adja meg. Ő kezdeményezte a parlamentben, hogy a jegybankról szóló törvényt azzal az államháztartási törvénnyel együttesen tárgyalják, amelyet alapvetően támad az ellenzék. (Ehhez segédkezet nyújtott Szabó Tamás is, miközben lázasan konzultált a kormányfővel.) A Magyar Fórum legutóbbi számában Csurka azon háborog, hogy a Japánba utazó küldöttségnek tagja volt az MNB elnöke is. Arra is figyelmeztet, hogy „az MNB sem lehet állam az államban, és még csak meg sem kísérelhet folytatni olyan politikát, mint amit a hordós-kacsások és az ő baloldali „szakmai” hátterük be akar rakni a trezorokba”.

Lássunk a módosításcsomagból egy kis ízelítőt. Az eredeti javaslat szerint az MNB a rendelkezésére álló monetáris eszközökkel támogatja a kormány gazdaságpolitikájának megvalósulását, figyelembe véve a jegybanktörvényben megszabott feladatát és felelősségét. (A jegybank legfontosabb feladata a forint belső és külső vásárlóerejének védelme.) Az indoklás még azt is kiemeli, hogy azokat a célokat kell támogatnia, amelyek „a kormány gazdaságpolitikai programjából kitűnnek”.

Szabó Iván ellenjavaslata kettős. Egyrészt az MNB-től már nem a gazdaságpolitika támogatását igényelné, hanem „a kormány gazdaságpolitikai céljainak, illetve döntéseinek megvalósulását”. A javaslat kiiktatná azt az „aggályoskodó” törvényi előírást, miszerint eközben a jegybanknak szem előtt kell tartania elsődleges feladatát… Ahogyan a következő passzust is elhagyná: „Az MNB-t… a kormány nem utasíthatja.” Szabó Iván érvelése szerint a módosítások azért szükségesek, mert az eredeti törvényhelyek feleslegesek, illetve „állítólag” másutt szerepelnek. (Nem találtam.)

Másik példa. A javaslat már eredetileg is nagy szabadságot adott a költségvetési hiány jegybanki finanszírozására, azaz csak gyenge korlátot állít a költségvetési túlköltekezés elé. Jövőre nincs is korlát, majd egyre inkább szűkítik a jegybanki hitelfelvétel lehetőségét. De a végső mérték, az adott évi tervezett bevételek 3 százaléka is messze van attól az elvárástól, amit Alexander von Lamfalussy (a BIS, a jegybankok jegybankjának elnöke) fejtett ki: a törvénynek ki kell tűznie azt a célt, hogy az MNB ne finanszírozhassa a költségvetés deficitjét (Beszélő, 1991. szeptember 7.)

Irányváltás

A törvénytervezet szerint az ilyen hitelek kamatára „a jegybanki alapkamat az irányadó”. (A jegybanki alapkamatot az MNB határozza meg, s a bank forrásköltségeit és az árfolyamkockázatot tükrözi.) Szabó Iván új irányt mutat: „a kamatozásról az éves költségvetési törvény határoz.” Vagyis a mindenkori parlamenti többség.

Az MDF javaslata teljes mértékben megváltoztatná a jegybank Nyugat-Európában szokásos, valamint az eredeti javaslatban szereplő banki irányítást is. Nemcsak arról van szó, hogy a jegybanktanácsban csökkentené az MNB tisztviselőinek számát – úgymond az MNB elnökének „fokozottabb vezetői szerepe” érdekében, s mérsékelné az elnök és az alelnökök kinevezésének időtartamát. „Apró” javaslatok sorozata irányul arra, hogy az elnök helyett az igazgatóság legyen az MNB általános irányító szerve, amelynek döntései közvetlenül az államot képviselő pénzügyminiszter kezében lennének.

Legalábbis a jelenlegi állapot szerint. Szabó Iván egyik, a monetáris irányítás szempontjából racionálisnak alig nevezhető javaslata az, hogy az MNB részvényeinek csak 51 százaléka legyen kötelezően állami tulajdonban. A hasonló jellegű tranzakciók alapján megkockáztatom a feltételezést: a javaslat értelme csak az lehet, hogy az MNB-be bevonandó új részvényesek közvetlenül is befolyásolhassák a jegybanki politikát.

A kormány helyett a párt

A módosító javaslat még számtalan ponton korlátozná az MNB monetáris eszköztárát, a kereskedelmi bankok befolyásolhatóságát. Ezek részletezésére most nincs mód. Beszéljünk inkább arról, hogy egy ilyen MDF-es javaslat aligha születhetett a miniszterelnök-pártelnök egyetértése nélkül. A szóbeli megállapodást, amelyet szóban betartott, s amelyet alapjaiban nem sértettek meg a törvény-előterjesztéssel sem, azt most fölrúgja a pártja. Igaz, kényelmetlen is lett volna ezt nyíltan a kormánynak megtennie. A nemzetközi szervezetek és a gazdasági közvélemény árgus szemekkel figyeli a most folyó magyar gazdasági törvénykezést, s a miniszterelnök mindig is epekedett a Nyugat kedvező megítéléséért. Nem véletlenül hivatkoztak állandóan a német Bundesbankra mint mintaadó példára.

A most benyújtott csomag inkább balkáni irányba terelte a törvénytervezetet. A már idézett Lamfalussy a maga tartózkodóbb modorában már jelezte a kormánynak írt levelében, hogy a legnagyobb kormánypárt által szorgalmazott változtatások nem az európai normákat követik.

S mit tesz eközben a Pénzügyminisztérium s vezetője, akinek még az expozéja is csak legfeljebb kisebb változásokat sejtetett az előterjesztéshez képest? A módosító javaslatok egy részét a gazdasági bizottság a múlt héten megtárgyalta. (A kormánytöbbség szavazataival az akkor tárgyalt javaslatok többségét a bizottság elfogadta. Egyáltalán nem igaz tehát a Népszabadságnak az az állítása, hogy egyet sem. Még akkor sem, ha a fentebb már tárgyalt javaslat a kamatok megállapításáról, nem kapta meg a többséget.) A Pénzügyminisztérium képviseletében Bakó Ede az MDF javaslatait egy-két kivétellel támogatta – saját tárcájának előterjesztése ellenében. Egy alkalommal azt is kijelentette, ha a képviselő nem nyújtja be az adott javaslatot, akkor azt a minisztérium teszi meg(?!). Az ellenzéki képviselőkkel s az MNB vezetőivel való szóváltások során többször kifejtette, hogy a Pénzügyminisztérium hivatalos álláspontját képviseli.

Feltűnő volt, hogy a vitában az MNB-t elnöke, elnökhelyettese és jogásza képviselte, míg a tárca részéről nem volt jelen magas beosztású tisztviselő. Talán nem kívánták kompromittálni magukat? Az pedig különösen bájos ötletnek tűnik, hogy Bakó Edét küldték a vitára. Ők az MNB elnökével –hogy a diplomatikusnál sokkal tapintatosabbak legyünk – nem szeretik egymást, ahogyan ez már a sajtóban folytatott vitáikból is kiderült. Surányi György elnöki kinevezésekor az MNB vezetői közül egyetlenegy embertől vált meg: Bakó Edétől.

A pénzügyminiszter a legkevésbé sem határolta, el magát nyilvánosan a történtektől, ezzel mintegy magára vállalva a felelősséget. Ugyanakkor újságíróknak a minisztérium több szakmai vezetője kijelentette, hogy a tárcán belül nem volt szakmai egyeztetés a módosító javaslatokról. S az is bizonyosnak látszik, hogy a vitában ezentúl nem Bakó Ede képviseli a minisztériumot, sőt erre egy ideig más ügyekben sem lesz módja.

A lapzárta utáni napokban, talán mire az olvasó kezébe kerül az újság, eldőlhet, Kupa a Csurka vezényelte kórus s a kamarillapolitika részeként egyezett-e bele az oly fontos jegybanki törvény megváltoztatásába, vagy pedig a háta mögött történt minden.

De ha ez utóbbi az igaz, akkor mekkora a hatalma a pénzügyminiszternek, a gazdasági kabinet főnökének?

• gazdaság