Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Helyes lenne, ha a jegybanktörvény szabályozná, hogy a költségvetésnek ne nyújthasson hitelt a Magyar Nemzeti Bank, s így rákényszerüljön a költségvetés arra, hogy a pénzpiacokról finanszírozza hiányát. Alexander von Lamfalussy, a BIS (Nemzetközi Fizetések Bankja) – a jegybankok jegybankjának – vezérigazgatója múlt heti budapesti előadásán emellett azt is hangsúlyozta, az a legfontosabb, hogy rögzítsék ezt az elvet. Másodlagos kérdés, hogy öt vagy tíz év alatt jutunk-e el oda, hogy a jegybanki finanszírozás megszűnik, de a határidőt mindenképpen rögzíteni kellene a törvényben, vélte.

Az elvet magánvéleményként – nyilvánosan – alig vitatja ma valaki Magyarországon. Éppen csak megcsúfolják. S nem csupán azzal, hogy a törvénytervezet nem tűzi ki ezt a célt. Durvább ennél az a számtalan kerülőút, amellyel megsértik a költségvetési hiány piaci finanszírozásának követelményét. Leglátványosabban a pénzügyminiszter.

A minisztériumok közötti első egyeztetésen már túl van a jövő évi költségvetés. A jelenlegi változatban olyan megoldások szerepelnek, amelyet még a Németh-kormány sem engedett meg magának.

A tervezet szerint a jövő évi hiány nagyobb részét jegybanki hitellel kell fedezni – amit az MNB a legkevésbé sem kíván. Különösen akkor, ha a Lamfalussy által kiemelt célt követik, miszerint a legfontosabb feladatuk a forint belső és külső vásárlóerejének megőrzése.

De ennél is nagyobb visszatáncolás a piaci mentalitástól, hogy a remélt „20 milliárd forint privatizációs bevételt a költségvetés folyó bevételei közé be kell vonni”, a költségvetés fejlesztési kiadásai egy részének fedezésére. Még akkor is, jegyzi meg a tervezet, „ha ez ellentmond az elméleti összefüggéseknek és követelményeknek”. Az ellentmondás különösképpen nem csodálható. Hiszen ez nem más, mint az a sokak által végzetesnek tartott gyakorlat, amely során például állami tulajdonú vállalatok sora a tőkéjét éli föl a továbbélés, illetve vegetálás érdekében. Vagyonfelélés, amelynek ma nincs hatásos korlátja – többek között egy működő csődmechanizmus.

De az elvek ellenkező irányú megsértésére is találunk jócskán példákat. A jövő évi költségvetés tervezete egy 15 milliárd forintos, a társadalombiztosítás felé való tartozás kiegyenlítését is szeretné elfelejteni, s vagyonátadást javasolnak helyette. S persze az csak támogatható, ha végre a társadalombiztosítás saját vagyonnal gazdálkodhat, de a mai feszített helyzetben az aligha, hogy a folyó „bevételeiből nyújtott kényszerhitelét ne kapja vissza.

Ha meggondoljuk, persze akár logikusnak is minősíthetjük ezt. Ha a privatizációt tőkefelélésre használja az állam, akkor logikus, ha mind a bevételi, mind a kiadási oldalon érvényesíti ezt. A mai tervek szerint tehát 1992-ben csak e két tételen keresztül 35 milliárd forint értékben.

Tiltakoznak a falusi turizmus érdekszervezetei az adómentesség tervezett megszüntetése miatt, tudósított a Tv-Híradó kedden este. Egy héttel korábban a HVG s ismételten a Magyar Hírlap közölte azt az egy hónappal korábbi bárgyú adatot, miszerint az év első felében közel 20 százalékkal nőttek az idegenforgalmi devizabevételek. A Magyar Hírlap szakírója tíz évvel ezelőttre emlékeztető stílusban lelkesen le is vonja a következtetést, hogy „talán nem is volt annyira rossz az idei idegenforgalmi szezon, mint azt a júniusi enyhe pánikhangulat sejtetni engedte”. E rovatban már megpróbáltuk bizonyítani (Beszélő, 1991. augusztus 10.), hogy ez az adat aligha lehet valós, hiszen e statisztika szerint idén januárban akkora volt az idegenforgalom, mint még soha, s több, mint a nyári csúcsidőszakban. S ha ezt a kiugró adatot korrigáljuk az előző és a későbbi havi adatokkal, akkor 1991-ben semmivel sem nőttek az idegenforgalmi bevételek, állítottuk.

Statisztikai manipulációkra gyanakodtunk, azóta azonban szakemberek újabb feltételezést is megfogalmaztak. A „szokásos” csatornákat kikerülő magyar export ellentételezése nemcsak az úgynevezett viszonzatlan átutalások tételénél jelenik meg, hanem az idegenforgalmi soron is. Nagyon sok exportőr szállít készpénz ellenében, s a tavaly év végi leértékelési várakozások miatt sokan, amíg csak tudták, nem váltották devizájukat forintra. A leértékelés után került erre sor, ami a statisztikában mint valutaeladás csapódott le, s turisztikai forgalomként jelent meg. Az exportőrök ezt részben azért teszik, mert kereskedelmi bankokon keresztül két-három hónap alatt kapják meg a pénzüket.

Persze a készpénz ellenében való exportálás mint szokatlan eljárás egészen bizonyosan árcsökkentő hatású, tehát nemzetgazdasági szinten veszteséget okoz. Ugyanakkor ha igaz, hogy a januári idegenforgalmi statisztikában az exportőrök leértékelési várakozása jelent meg, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy a turisztikai bevételekben ma már folyamatosan megjelenik exportbevétel is.

Mindez javítja a gazdaság tényleges exportadatait, s rontja az idegenforgalmiakat. Ezekkel tehát megideologizálni az idegenforgalom nagyobb adózatatását, úgy tűnik, nem lehet.

S ne legyen egyszerű az élet: előzetes adatok szerint júliusban és augusztusban megugrottak az idegenforgalmi bevételek. Meglehet, ebből ismét csak elhamarkodott lenne az idegenforgalmi szaldó javulására következtetni. Sokkal inkább arra, hogy a forint hivatalos és fekete árfolyama közötti minimális különbség az, ami hivatalos csatornákba tereli az átváltást. Adatok, pontos statisztika hiányában azonban ennek a területnek a szabályozása is csak a színfalak mögötti harcnak az eredménye lesz…

Export helyett infláció

Az idegenforgalmi piac közvetlen szabályozása persze eltörpül olyan kérdések mellett, mint például a forint le- vagy fölértékelése. A tavaly év végi leértékelési várakozások után, az inflációs várakozások némi mérséklődése ellenére is újraélednek a leértékelési várakozások. Nem véletlen. A leértékelések legkeményebb ellenzője, az MNB tavaly év végén úgy vélte, hogy a forint reálfelértékelődését meg kell akadályozni. Ha az elmúlt egy évet nézzük azonban (a féléves adatok alapján), akkor 10 százaléknál lényegesen nagyobb mértékben fölértékelődött a forint. A folyó fizetési mérleg kedvező alakulása s az MNB-ben megjelenő cash flow mérleg alapján viszont az MNB vezetői nyilatkozataikban hevesen cáfolnak mindenféle leértékelési szándékot. (S Kupa Mihály is gyakorta hevesen és tiltakozóan homlokára csap, amikor ezt szorgalmazzák.)

Igazságtétel szándéka helyett idézzük azt a modellszámítást, amely öt év gazdasági adatai alapján készült. A kialakított modellben azzal a feltételezéssel éltek, hogy 1988 utolsó negyedévében a ténylegeshez képest tíz százalékkal leértékelték a forintot. Azt vizsgálták, hogy ez miként módosította volna a külkereskedelmi eredményeket s az inflációt. (A modell – természetesen – leegyszerűsített-, s elsősorban a jövedelem- és árarányokra vezeti vissza a gazdasági folyamatokat.)

A leértékelés hatására a következő két évben mintegy 780 millió dollárral javult volna a külkereskedelmi eredményünk. Ennek nagyobb része, 410 millió dollár származott volna az import visszaeséséből (hiszen a leértékeléssel az import drágul), s csak a többi lett volna exporttöbblet. Ellentételként az infláció ezzel szemben 1989-ben 7,1 százalékkal, egy évvel később már 9,5 százalékkal lett volna nagyobb a leértékelés miatt, mint egyébként. A leértékelés inflációs hatása tehát gyakorlatilag két év alatt „végigszaladt” volna a gazdaságban.

Az exportteljesítményben kimutatható volt a modell szerint egy folyamatos, de mérsékelt exportnövekedés. Az exportőröknek a leértékeléssel nyújtott ártámogatás hatása folyamatosan csökken. A leértékelés azonban csökkenti a belföldi vásárlóerőt, ami az exportkényszert növeli. Tehát a mérsékelt exportnövekmény egyre inkább a hazai vásárlóerő csökkenésének „köszönhető”. S ha ehhez hozzávesszük, hogy míg a 10 százalékos leértékeléstől az export kevesebb mint 3 százalékkal nőtt, az import visszafogásának pedig vannak kíméletesebb s egyes termékek szerint jobban szelektáló módszerei is, mint például a vám, akkor okkal kérdőjelezhető meg a leértékelési követelések megalapozottsága.

Modell persze csak mindez, s éppen kidolgozói hangsúlyozzák leginkább, hogy az általuk figyelembe vett tényezők csak a gazdasági folyamatok egy részére adnak magyarázatot. De azért jobb, ha megcáfolják állításaikat, s akkor döntenek az esetleges leértékelésről…

Volt néhány jegyzet


S ha már korábban emlegettük a sajtót: egyre kritikusabb állapotba kerül a magyar gazdasági sajtó. Korábban volt két gazdasági lap is, amely a hazai színvonalhoz képest kiugró teljesítményt produkált: a Világgazdaság s az abból kinőtt HVG. Az utóbbi nemcsak gazdasági, hanem politikai hetilapként is funkcionált. Az új lapok megjelenésével válaszút elé került a fénykorában 150 ezer példányban megjelenő HVG is. Elhagyja a „politikapótlék” szerepét, s valódi gazdasági lapként él tovább, vagy megpróbálja a kettősséget – a példányszám védelmében – fönntartani. Utóbbit választották: végül is a példányszámnál jobban csökkent a tekintélye a lapnak, amit e stratégia alapján akár sikerként is elkönyvelhetnek.

A másik sziget a magyar újságok között a Világgazdaság volt. Vagy húsz évig. A közlési korlátok oldódásával; a gazdasági információk középpontba kerülésével egyre kevésbe tudott a többi laphoz képest mérték- és irányadó lenni.

A Világgazdaság körül vagy két éve hatalmas csaták folynak. Nem véletlen, a magyar sajtópiac egyik legígéretesebb befektetési lehetőségé. A Magyar Gazdasági Kamara által alapított lap az egyetlen gazdasági napilap, részben a kamarai tagok révén stabil előfizetői réteggel, s folyamatosan bővülő olvasói körrel. Kedden, a Beszélő lapzártájakor még hírzárlat van arról, hogy szeptember 3-án a kamara miként döntött, mely befektetői és újságírói társaságnak adja a Világgazdaság nevet s az általa biztosított előfizetői kört. De a legutolsó információ szerint a mai szerkesztőség s a francia Eurexpahsion csoport szenvedett vereséget, s a korábbi, ma már nyugdíjas főszerkesztő meg a Forró Tamás újságíró képviselte befektetők nyerték el a kamara kegyét.

Akármelyik csoport is a befutó, paradox módon aligha az olvasók, s aligha a gazdasági újságírás nyert. A terjesztési és egyéb monopóliumok mellett aligha közelíthető meg a versenyegyenlőség, s a döntő az, ki miként tud igazodni egy-egy monopólium birtoklójához. Ahogy az Üzlet című lap (a tisztelt olvasó valószínűleg nem olvasott két-három számnál többet belőle) meghökkentően gyors és látványos kudarca bizonyítja, ma nincs annyi gazdasági újságíró, hogy legalább két közepes színvonalú gazdasági napilap megjelenhessen. S ha nincs esély arra, hogy a színvonal tartson el egy lapot, avagy a monopóliumok sokkal könnyebb megélhetést biztosítanak, mint az újságírói teljesítmény, akkor a különböző érdekcsoportokhoz kell fordulni. Pénzért és iránymutatásért. A sajtószabadság nagyobb dicsőségére.

• gazdaság