Matus János

Nyomtatóbarát változat

A pártállam öröksége

Szentesi György nagyon pontosan írta le a hadsereg irányításának mechanizmusát a pártállam idején, és nagyon helyesen mutatott rá arra, hogy a felszínen történt változások ellenére a politikai szféra változatlanul a hadseregtől származó impulzusok alapján irányítja a hadsereget. Miért baj ez, kérdezhetnék sokan. Azért – és ez minden szociológus számára evidencia –, mert minden intézménynek kialakulnak a funkciójától független és esetenként attól egyre távolodó, önálló, mindenekelőtt az önfenntartásra irányuló érdekei. Ha nem alakul ki egy külső kontroll, amely az önfenntartó tendenciákat folyamatosan visszaszorítja, és gondoskodik az alapvető funkció prioritásának helyreállításáról, súlyos torzulások következhetnek be. Ez a veszély fokozott mértékben jelentkezik olyan döntő politikai változások idején, amilyenek Magyarországon is lezajlottak az elmúlt két évben, és amelyek elengedhetetlenné teszik a hadsereg funkciójának lényeges átalakítását.

A Varsói Szerződés volt tagállamaiban nem volt a hadseregek önmozgását korlátozó valódi politikai és társadalmi kontroll. De nem volt és sajnos ma sincs ilyen kontroll Jugoszláviában sem, és ez azt bizonyítja, hogy ebben a tekintetben nem a blokktagság, hanem az egypárti diktatúra a probléma fő forrása.

Egypárti diktatúrákban a párt a nemzettel és a társadalommal szemben kisajátítja magának a hadsereget, és az érdekek sűrű hálójával magához köti, összefonódik vele. Hogy mennyire tartós lehet egy ilyen szövetség, bizonyítja a peresztrojka öt éve után a Szovjetunióban a közelmúltban lezajlott és rövid idő alatt kudarcot vallott katonai hatalomátvételi kísérlet. Ugyanakkor a puccskísérlet gyors bukása jelzi a pluralizálódó társadalom erejét a militarizmussal szemben.

Magyarországon természetesen már elképzelhetetlen, hogy a hadsereg olyan mértékben kicsússzon a politikai ellenőrzés alól, mint a Szovjetunióban vagy Jugoszláviában. A létrejött politikai struktúrák, a kialakult alkotmányos rend ezt lehetetlenné tennék. A kialakult irányítási és ellenőrzési mechanizmus azonban két ponton gyengének bizonyulhat, és számos bizonytalanság forrásává válhat a jövőben.

Ki tervez, ki parancsol?

Először. A hadseregben kidolgozott és vezetői által képviselt nézeteket, javaslatokat nem kérdőjelezi meg a hadseregen kívül álló, attól független, de a katonai ügyekhez és a biztonságpolitikához ugyanúgy értő és felkészült egy vagy több szakértői testület. Egy ilyen szakértői kontroll elkerülhetetlen a honvédelmi kiadások nagyságrendjének megállapításához, a hadsereg nagyságrendjének, struktúrájának és telepítésének meghatározásához, a fegyverrendszerek fejlesztéséhez és beszerzéséhez, a katonai doktrína kidolgozásához és a hadsereg szellemének, morális állapotának rendszeres karbantartásához. Ha ezekben a hadsereg hosszú távú fejlesztésével kapcsolatos kérdésekben a hadseregből származó elképzelésekkel nem ütköznek rendszeresen a hadseregtől karrier és egyéb tekintetben független általános biztonságpolitikai, külpolitikai és gazdasági érdekeket képviselő nézetek, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a hadsereg önfenntartó érdekei kerülnek előtérbe. Mint ahogy Szentesi György rámutatott, az nem kielégítő megoldás, hogy a parlament illetékes bizottsága meghallgatja a katonai vezetőket, és a tőlük származó információk alapján hoz döntéseket. Hatékony politikai ellenőrzést csak a katonai ügyekben jártas civil szakértőkre támaszkodva képes gyakorolni. A fejlett, nagy hagyományokkal rendelkező demokratikus rendszerekben jól működő mechanizmusok alakultak ki a hadseregek politikai ellenőrzésére: a politikus döntéshozók a civil szakértők sokaságára támaszkodnak. A jogszabályok pedig igen szigorúan meghatározzák, meddig terjed a katonai vezetők kompetenciája politikai helyzetek megítélésében. A demokratikus átalakulás elkerülhetetlen velejárója a katonai vezetés politikai kompetenciájának korlátozása, ugyanakkor a katonai szakértelemmel szemben támasztott követelmények fokozása.

Nyilvánvaló, hogy a professzionálisan jó katona személyiségstruktúrájára inkább jellemzők az autokratikus, mint a demokratikus vonások. Ezért a katona politikai kompetenciája mindig rejtett veszélyforrás a politikai demokráciára. Ugyanakkor az ország védelmének szervezéséhez, a hadsereg hatékonyságának biztosításához szükség van tekintélyelvűségre. A két szempontot csak a politikai és katonai kompetenciák egyértelmű, világos és szigorú elhatárolásával lehet összehangolni.

Másodszor, számos bizonytalanság és félreértési lehetőség adódik az 1990-ben elfogadott honvédelmi törvénymódosításból. E törvénynek kellene pontosan meghatározni, hogy ki adhat parancsot kinek, és ki köteles engedelmeskedni kinek egy olyan helyzetben, amikor a hadsereg bevetésre kerül.

A törvény szerint a honvédség főparancsnoka a köztársasági elnök, aki a parlament akadályoztatása esetén jogosult a rendkívüli állapot kihirdetésére. A honvédelmi miniszter feladata, hogy: „irányítsa az ország külső támadás elleni fegyveres védelmével kapcsolatos feladatok teljesítését”. A Magyar Honvédség parancsnoka: „kidolgozza az ország fegyveres védelmének tervét, és összehangolja az ország védelmében részt vevő szervek felkészítését”. A törvénymódosítás ugyanakkor kimondja: „a honvédelmi miniszter a Magyar Honvédség vezetésére már nem jogosult, a Magyar Honvédségnek nem szolgálati elöljárója”. A törvény egy másik részében ez szerepel: „A Magyar Honvédség parancsnoka a hatáskörét meghaladó döntések meghozatala, érdekében a honvédelmi miniszterhez tehet előterjesztést.”

A fentiek alapján nem egyértelmű a honvédelmi miniszter és a Magyar Honvédség parancsnoka közötti viszony, és nem egyértelmű kettőjük viszonya a köztársasági elnökhöz sem. Nem szerencsés, hogy egy esetleges rendkívüli helyzetben jogszabály értelmezése feletti vitával kellene kezdeni a hadsereg bevetését.

Végül nem tisztázott az a kérdés, hogy egy adott helyzetben milyen szervezet állna a köztársasági elnök rendelkezésére, amely pontos politikai elemzést adna, minősítené a szituációt, döntési alternatívákat dolgozna ki és tanácsokat adna. Sem az alkotmányban, sem a honvédelmi törvényben nem szerepel ilyen szervezet, holott létfontosságú lenne. Az Egyesült Államok elnöke mindenkor támaszkodhat a Nemzetbiztonsági Tanács állandó stábjára, amely biztonsági és védelmi kérdésekben a legjobban informált szervezet az amerikai kormányzati mechanizmusban. Legfontosabb jellemzője, hogy csak az elnöknek van alárendelve, független bármely más kormányhivataltól, így rendelkezik az önálló és független helyzetértékelés lehetőségével.

Ismereteim szerint a Magyar Köztársaság elnökének van egy katonai irodája. Nem ismeretes azonban, hogy milyen viszonyban van ez a katonai iroda a Honvédelmi Minisztériummal és a Magyar Honvédséggel, munkatársai civilek vagy katonák, függenek-e bármilyen tekintetben a hadseregtől, honnan származnak a helyzetértékeléshez használható információik, áll-e rendelkezésükre több forrás, hogy az információkat ellenőrizhessék, összevethessék, vannak-e abban a helyzetben, hogy az ország komplex biztonsági érdekeit képviselve adjanak tanácsokat védelmi kérdésekben. A kérdések listáját könnyen lehetne bővíteni.

Törvényre várva

Összefoglalva, véleményem szerint a hadseregfejlesztés hosszú távú kérdéseiben, amelynek fő jellemzője, hogy anyagi terheit a társadalom viseli, a jelenleginél átfogóbb, jobban szervezett, szakmailag megalapozottabb ellenőrzési mechanizmusokat kellene alkalmazni még a döntési folyamatok elhúzódása árán is. Másrészt a hadsereg irányításában és rendkívüli helyzetekben való alkalmazásában elengedhetetlenül fontos a parancsnoki láncolat egyértelmű meghatározása. A jelenlegi honvédelmi törvény erre nem alkalmas.

Egy új honvédelmi törvény elfogadását a fentieken túl az is indokolná, hogy szerepel benne két olyan anakronizmus, amely a jelenlegi helyzetben feltétlenül kiküszöbölendő. Az egyik, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői főparancsnoka nemzeti helyettesének kinevezési kompetenciája. A Varsói Szerződés emlékének, megőrzése ilyen formában nem indokolt. A másik, a Magyar Honvédség belpolitikai küzdelmekben való részvételének lehetővé tétele (1. § d) pont). Éppen Jugoszlávia és a Szovjetunió példája bizonyítja, milyen tragikus következményekkel járhat, ha a hadsereg belpolitikai szerepet vállal.

Ami pedig a nem távoli jövőt illeti, el kellene kezdeni gondolkodni azon, hogy mennyiben jelent újat egy privatizált gazdaság a hadsereg számára, szemben azokkal az előnyökkel, amelyeket egy központosított tervgazdaság jelentett.

• Vita