Csorba Béla

Nyomtatóbarát változat

Noha a horvátországi csatatereken hivatalosan beállt a tűzszünet, az igazi békétől Jugoszlávia még igen messze jár. Az elmúlt héten országszerte hallatták hangjukat a békemozgalmak, azonban ahogy ezt már megszoktuk, a hivatalos szerbiai tömegtájékoztatási eszközök sokkal nagyobb teret szántak a hadsereg és a szerb állampárt által szervezett háborúpárti ellentüntetéseknek, melyeken többnyire tisztfeleségek és hadfiak iránt egyéb módon elkötelezett, felhevült honleányok vettek részt. A vajdasági sajtóban nagy publicitást kapott az augusztus 29-i temerini incidens. Az Újvidéktől 20 km-re északra fekvő, többségében magyarlakta mezőváros ekkor már egyébként is országossá terebélyesedő botrány középpontjába került az általunk, vagyis a VMDK helyi szervezete által indított múzeumi ülősztrájk folytán. Akciónkhoz másfél ezer helybeli polgár csatlakozott, és a legkiválóbb szerb értelmiségiek is mellénk álltak: Filip Dávid, Predrag Márkovics, Milován Marcsekics és Dávid Albahari látogatott el közénk és tartott nagy sikerű irodalmi estet a Helytörténeti Múzeum előtt összesereglett tömegnek. Mirko Kovács, a kiváló író táviratban buzdított bennünket kitartásra. De csatlakozott engedetlenségi mozgalmunkhoz igen sok vajdasági magyar művész, író és tudós is. A művelődési házat éjjel-nappal őrző sztrájkolókat időközben többször megfenyegették. A szerb szocialista párt egyik eminens tagja, mellesleg városi vezető funkcionárius, kilátásba helyezte, hogy akár száz fegyveres élén is, de le fogja törni a magyarok ellenállását. (Mellesleg a sztrájkhoz nemcsak magyarok csatlakoztak.) Ilyen feszült légkörben robbantották ki a temerini assszonyok a augusztus a 29-i háborúellenes tüntetést. A magyar asszonyok akciójához hamarosan csatlakoztak az egyik közeli ruhagyár szerb ajkú dolgozói is. Azonban mielőtt követeléseiket fel tudták volna olvasni, rajtuk ütött egy nagy létszámú szerb háborús veteráncsoport, melynek tagjait zömmel a szomszédos községekből toborozták. A támadókat a szerb szocialista párt helyi vezetői irányították. Jó másfél órás tülekedés és tumultus után az asszonyok egy nagyobb csoportja a városházára indult, hogy ott átnyújtsák az illetékeseknek követeléseiket. Időközben a háborúpártiak haragja a múzeumőrség ellen fordult. Többedmagammal (köztük Losoncz Alpár filozófus, Pál Tibor, a Történettudományi Intézet kutatója, Bujdosó Attila, a vincsai atomkutató intézet volt munkatársa) elbarikádoztuk a bejáratot, kibiztosítottuk a porral oltó tűzoltókészülékeket, és vártuk, hogy betörjék az ajtót. De hogy erre nem került sor, az részben annak köszönhető, hogy a múzeum előtt is nagyszámú magyar gyűlt össze, valamint a támadók fölfedezték Ágoston Andrást, a VMDK elnökét és Békási János alelnököt, akik átutazóban megálltak Temerinben. Amikor észrevette a tömeg, Ágoston körül kis híján lincshangulat teremtődött, és ha nincs jelen a rendőrség, akár tragikus fordulatot is vehettek volna az események. Így csak néhány pofon csattant el. A rendőrség azonban csak két magyart vett őrizetbe indokolatlanul. A támadásnak az vetett véget, hogy a városházáról kitódultak az asszonyok, körülfogták a veterán és kevésbé veterán harcosokat, majd pedig megfutamították a szerb szocialista párt tartományi főbizottságának nem éppen színjózan helyi képviselőjét. Jórészt ennek a dilettáns módon szervezett, sikertelen támadásnak köszönhető, hogy két nappal később a múzeumért vívott ülősztrájkunk 11. napján a szocialista párt helyi szervezete beadta derekát, és teljesítette követeléseinket. Természetesen mindez aligha végződött volna így, ha a szerb hatalomnak nem fűződne elsőrendű érdeke ahhoz, hogy a Vajdaságban ne legyen nagyobb méretű fegyveres ellenállás. Ezzel magyarázható, hogy 29-én este a szomszédos szerb faluban megjelentek a rendőrség különleges egységei.

• Külföld