Csorba Béla

Nyomtatóbarát változat

A fasiszta fenyegetőzés tájunkon nem új dolog, még ha Seselj csetnikvajda magyar- és horvátellenes kirohanásai agresszivitásukban minden eddiginél félelmetesebbnek tűntek is, főleg azáltal, hogy pár héttel korábban Milosevics elnök nyilvánosan megdicsérte a szélsőjobboldali vezért „elvszerű” politizálásáért. Az elnök kedvencének szabadcsapatai (melyek létezését a vajda az utóbbi időkben nem szívesen vállalja) azóta már Bosznia-Hercegovina muzulmánlakta vidékeit dúlják, maga az elnök pedig Carringtonékkal folytatott belgrádi tárgyalásai után nagyvonalúan bejelentette: Szerbiában nincsenek álkatonai alakulatok. E kijelentés igazságtartalma pontosan annyit ér, mint ama korábbi, mely szerint Szerbia nem visel háborút egyetlen szomszédja ellen sem. Mellesleg a népi humor azonnal megerősítette az elnök szavait: Szerbiában nincsenek álkatonai alakulatok, mert most éppen Boszniában vannak…

Kisebbségi szigetek, többségi mércék

A vajdasági magyarok elleni propagandaháború legutóbbi szakaszát egyébként a korábbi forgatókönyveknek megfelelően ezúttal is az uralkodó Szerbiai Szocialista Párt vajdasági vezetősége pörgette fel, miután jóval a kanizsai közgyűlés előtt közleményben ítélte el a VMDK azon állítólagos tervét, hogy kikiáltsák a magyar autonómiát. Ami persze meg sem fordult VMDK-s fejekben. Elsősorban azért, mert erre a lépésre a VMDK nincs felhatalmazva, csupán az egész magyarságnak van hozzá joga, másodsorban azért, mert ennek jelenleg sem politikai, sem törvényes keretei nem biztosítottak. Egyébként láthattuk, mennyit érnek a nemzetközi porondon a szerb állam és a Jugoszláv Néphadsereg fegyveres támogatásával tucatszámra kikiáltott úgynevezett „szerb krajinák és autonóm területek”: egyetlenegyet sem ismer el közülük a Jugoszlávia-értekezlet, csupán a horvát nemzetiségi törvénnyel szentesített knini önkormányzatot.

A VMDK tehát nem kívánt egyoldalú lépéseket tenni ezúttal sem. Az viszont valóban célunk – és ezt sosem rejtettük véka alá –, hogy a vajdasági magyarok kollektív jogainak biztosítása érdekében olyan önkormányzati formákat hozzunk létre, összhangban a hágai–brüsszeli rendezési elképzelésekkel, melyek nem sértik Szerbia állami szuverenitását, de lehetővé teszik a kisebbségek önrendelkezését Mi, a szerb vezetéssel ellentétben, a Carrington-tervet megfelelő alapnak találtuk a kisebbségek és népcsoportok helyzetének kölcsönösen előnyös rendezésére. A hágai okmány egyrészt lehetővé teszi, hogy mindazokon a területeken, ahol valamely népcsoport, nemzeti kisebbség többséget alkot, létrehozzák a speciális státust, törvényhozó testülettel, regionális rendőrséggel, önálló bírósággal; az enklávészerű nemzetiségi szigeteken lokális kisebbségi önkormányzatok jöhetnek létre, a szórványhelyzetben levők számára pedig biztosítandók mindazok a jogok, amelyek a nemzetközi okmányok alapján szavatolhatok.

A VMDK személyi elvű autonómiája éppen e harmadik csoport védelme érdekében volna hasznos. A magyar autonómiára vonatkozó tervezetünket ezért oly módon dolgoztuk ki, hogy abban a speciális státusú területi autonómiát és a nemzetiségi helyi önkormányzatot a személyi elvű autonómia részben kiegészítse, részben mintegy összefüggő keretbe ágyazza. Mégpedig oly módon, hogy az egész vajdasági magyarság által demokratikus, többpárti választások útján létrehozandó magyar kisebbségi parlament hatáskörébe helyezi a kevésbé helyhez kötött, tipikusan kisebbségi ügyeket, mint amilyen az oktatás, a művelődés, a nyelvhasználat vagy a tájékoztatás költségvetésből fenntartandó szegmentuma.

A nemzetiségi középiskolák kiebrudalása

Az etnikai és nemzeti csoportok jogairól szóló hágai dokumentum egyébként nemcsak Horvátországot, hanem Szerbiát is kötelezné, hogy az egyezmény rendelkezései alkotmányos és törvényes megfogalmazást nyerjenek. Emlékeztetőül azonban meg kell jegyeznünk, hogy Milosevics az egyezményt nem írta alá. Ennek valószínűleg az volt a legfőbb oka, hogy a fegyveres erővel szerzett területek számára a felkínált javaslatokat elégtelennek tartotta. De nem kevésbé lényeges szempont az is, hogy Szerbia lakosságának több mint egyharmada más nemzetiségű. A fenti elvek alapján Szerbiának speciális státust kellene biztosítani a koszovói (sőt immár a dél-szerbiai) albánok számára éppúgy, mint a vajdasági magyaroknak és a szandzsáki muzulmánoknak, s amellett a lokális nemzetiségi önkormányzatok apró szigeteinek sokasága jönne létre. A szerb hivatalos politika nacionalista szelleméből fakadt az a kettős mérce, amelyet mind ez idáig alkalmaznak: a szomszédos köztársaságokban élő szerbek elszakadásáért folytatott hol nyílt, hol burkolt politikai, diplomáciai, sőt végül katonai küzdelemmel párhuzamosan nemcsak hogy előrelépés nem történt a Szerbia határain belül élő kisebbségek jogainak és életföltételeinek javítása terén, de az eddigi eredményeket is kíméletlen rombolás veszélye fenyegeti. Az albánok emberi és kisebbségi jogait drasztikus rendőrségi eszközökkel korlátozzák a déli tartományban: Koszovóban az albán nyelvű tanítás immár két éve szinte teljesen szünetel mind az általános, mint a középiskolákban.

Ezekben a napokban kerül a szerb parlament elé az a törvényjavaslat, amely, ha elfogadják, megszünteti az összes nemzetiségi középiskolát a Szerb Köztársaságban. Egyébként, hogy az olvasónak ne legyenek illúziói: ezt a törvényjavaslatot nem az állampárt képviselői, sem a szélsőjobboldal, hanem – micsoda irónia! – az ellenzéki Demokrata Párt képviselője terjesztette a parlamenti oktatási bizottság elé, ahol ellenzék és állampárt szinte egyöntetű lelkesedéssel támogatta. Mi ugyan eddig is tudtuk, hogy európai értelemben vett szerb liberális ellenzék a parlamentben nincs (s a parlamenten kívül sem számottevő), azt azonban, hogy a nemzetiségi jogok korlátozását a kisebbségiek nyelvi bezárkózásával szembeni felvilágosult, civilizátori szándékokkal magyarázzák, nevetségessége ellenére is lehangolónak tartjuk.

Hogy mindebből végül valóban törvény lesz-e, azt persze még nem tudjuk. Az sincs kizárva, hogy Milosevics elnök esetleg élni fog vétójogával, hiszen Szerbián most rajta a világ szeme, s a magyarok ügyében amúgy is figyelmeztették Szerbiát. Az elnök éppen a minden eddiginél nyomasztóbb külföldi nyomás hatására és ellensúlyozása végett most fokozatosan szalonképesebbé kívánja tenni rendszerét. Valószínűleg úgy ítélte meg, hogy a szinte már robbanásig feszült vajdasági légkört enyhítenie kell, hiszen egy esetleges magyarok elleni mészárlás aligha erősítené nemzetközi pozícióit, a magyarkérdést érthető okokból egyébként is. kisebb falatnak tartja Koszovónál. Az viszont, hogy elismeri: a vajdasági magyarok helyzete megoldatlan, a küszöbön álló nemzetközi erőpróbákon esetleg szerezhet neki néhány jó pontot. Ugyanakkor Szerbiában minden bizonnyal azt is felmérték, hogy az ország szempontjából Magyarországnak kulcsszerepe van, és ez korántsem mellékes egy esetleges totális blokád előrevetülő árnyékában.

A váratlan vendégek

Bármi is legyen a szerb elnök manőverei mögött húzódó motívum, a Vajdaság föllélegzett annak a hírnek a hallatán, hogy a szélsőjobboldali radikálisok rohamosztagai helyett Milosevics lépett a színre, s elfogadta a VMDK több mint egy évvel ezelőtti ajánlatát a szerb kormány és a magyar érdekvédelmi szervezet közös bizottságának létrehozásával kapcsolatban. A Miloseviccsel történt megbeszélések után, igaz, rohamrendőrök légiójának biztosítása mellett, s pásztázó helikopterek zajától kísérve, lényegében zavartalanul folyt le a VMDK közgyűlése. Így a most elfogadott, három szintre épülő autonómiakoncepció további sorsa a hazai és a nemzetközi erőviszonyoktól függ majd elsősorban, s természetesen a VMDK taktikai lépéseitől is.

Személyes véleményem az, hogy nem vagyunk esélytelenek, de a kormány és a VMDK közös bizottságától nem szabad túl sokat várnunk. A jelenlegi hatalom Szerbiában még egyetlen kulcskérdést sem tudott megoldani – valamennyit elodázta, nemritkán a háború árát sem sokallva ezért. A magyarkérdést is csak akkor fogja tisztességesen rendezni, ha erre kénytelen lesz.

• Külföld